Beleolvasó - Kathy Reichs: Virals - Fertőzöttek

Fülszöveg:

Tory Brennan vérében pezseg a kalandvágy. Nem csoda, hiszen a világhírű törvényszéki antropológus, Temperance Brennan unokahúga.

Tory és tudóspalánta barátai, Ben, Hi és Shelton Dél-Karolina egyik félreeső szigetén élnek, de szabadidejükben a Loggerhead-sziget mocsaraiban és a LIRI Kutatóintézet épülete körül ólálkodnak.

Amikor az intézet titkos laboratóriumából kiszabadítanak egy tudományos kísérletekre használt farkaskutyakölyköt, megfertőződnek a kutya-parvovírus egy kísérleti törzsével.

A titokzatos fertőzés örökre megváltoztatja a négy fiatal DNS-ét és életét. Már nem csak barátok - egy falkába tartoznak. Veszélyesek. Fertőzöttek. A fiatalok tudományos kíváncsiságukat és újdonsült adottságaikat felhasználva egy hidegvérű gyilkos nyomába erednek. A kérdés csak az, hogy képesek-e addig életben maradni, amíg elkapják a kegyetlen ismeretlent.

 

Részlet a regényből:

Az egész egy dögcédulával kezdődött. Vagyis egy dögcédulát hurcoló majommal. Egyre megy. Tudhattam volna, hogy baj lesz belőle. Éreznem kellett volna. Csakhogy akkor még nem voltam elég érzékeny. Még nem alakultam át. Egyelőre.

Egy pillanat.

Kissé előreszaladtam.

Szokásos szombat reggelre ébredtem odahaza, annak ellenére, hogy az otthonom cseppet sem számít szokásosnak. Inkább páratlan, sőt bizarr. Ez persze azt jelenti, hogy tökéletesen beleillek.

Hajlékom sok érdekességet rejt, feltéve, ha ugyanúgy rajongsz a természetért, mint én. Nem kedveled a természetet? Akkor meglehet, hogy kissé… elszigeteltnek tartod a családi fészkünket.

Én ugyanis egy lakatlan szigeten élek. Ami azt illeti, tényleg elég kevés lakója van.

Úgy hívják, hogy Morris-sziget, és meglehetősen távol fekszik a normálisnak mondott otthonoktól. Az utolsó a sorban. Seholsziget. Charleston hátsó fertálya. Nem rossz, ha nem kínoz a magány. Engem kínoz ugyan néha, de ez van. Viszont értékelem, hogy van elég tér.

Morris mérete nem olyan lenyűgöző, mint más szigeteké, hiszen az egész csupán tíz négyzetkilométer. Északi felét néhány jelentéktelen homokos dombocska borítja, középen pedig tíz-tizenkét méteres dűnék vezetnek a sziget déli része felé. A nyugati oldalon egy főként sekély öblök által határolt sűrű mocsárvidék terül el. Keletre a végtelen Atlanti-óceán hullámzik.

Dűnék, mocsarak és partok. És csend. Határtalan csend.

Apró kis szigetünk mindössze két modern építménnyel büszkélkedhet. Az egyik az az épületegyüttes, amelyben lakom, a másik az út. Azút. Vagyis az egyetlen kapcsolatunk a külvilággal. Az egysávos, jelöletlen, keskeny út délen kacskaringózik át a dűnéken és a mocsarakon, mielőtt elhagyja Morrist, majd a Lighthouse-öblöt keresztezve eléri a Rat-szigetet. Az úttest végül Folly Beachnél torkollik az országútba, majd a városba tartó úton elhalad a Goat-sziget mellett.

Rat, Goat, Folly. Talán meg kellene kérdezni Charleston történészeit, hogy ki a felelős ezekért az elragadó nevekért. Több tucatnyi van még belőlük.

Aznap éppen a konyhában próbáltam összedobni némi harapnivalót. Sajnos csak maradékokból válogathattam, mivel Kit már több mint egy hete nem járt a Piggly Wiggly szupermarketben. Próbáltam csillapítani a haragomat, miközben biztos voltam benne, hogy nem mindennap autózik el a tőlünk harminc percre lévő James-szigeti szupermarket előtt.

Elszigetelt életmód. Reménytelen.

Végül néhány régi, fonnyadt répa mellett döntöttem, majd kinyitottam egy diétás kólát. Tudom, mire gondolsz. Próbálok egészségesen étkezni, de bocsi, a koffeinre szükségem van. A szívnek nem lehet parancsolni.

Elővettem a mobilomat. Késnek. Még sms-t sem küldtek.

Végigpörgettem a lehetőségeket. A könyvespolcon sorakozó könyvek nem keltették fel az érdeklődésemet. A tévében nem volt semmi, ami cseppet sem meglepő. A Facebookon sem történt semmi új. Az internet szendergett. Hétvégére nem kaptunk házi feladatot. Május vége volt, ezért a diákok mellett a tanárok is mindent elkövettek azért, hogy elegánsan zárják az évet.

Tehetetlen voltam. Tizennégy évesen nem pattanhattam csak úgy bele az autómba, hogy lelépjek. Egyébként is, hová mehettem volna? Lógni a haverokkal a városban? Ugyan már, hiszen a barátaim is mind ugyanolyan elszigetelten élnek, mint én.

Ennek köszönhetően nem maradt sok választásom.

De hol vannak már?

Említettem amúgy, hogy az otthonom Charleston, ami a Föld legtávolabbi részén fekszik? Közel s távol senki sem él errefelé. A legtöbb térkép szerint a Morris-sziget teljesen lakatlan. A szomszédságunkban pusztán tíz sorház található egy százharminc méteres vasbeton létesítményben. Összesen negyven lélek. Ennyi. Semmi több.

A lakásunktól legalább húsz percet kell autózni ahhoz, hogy összetalálkozz egy útjelző táblával, és ott még mindig nagyon messze jársz a civilizációtól. De legalább jó úton haladsz felé. A barátaimmal általában mellőzzük az utat, és inkább hajóval közlekedünk.

Lenyűgözőnek tartod? Remélem. Elvégre, hány olyan embert ismersz, aki egy átépített kaszárnyában tengeti napjait? És felejtsd el a jelen századot. Ez az épület ősrégi.

A polgárháború alatt a Morris-sziget védte Charleston déli kikötőjét. A szövetséges hadsereg megépítette a Fort Wagner nevű erődítményt, hogy megakadályozzák a sziget északi csúcsába való betörést. Jó ötlet volt. A lázadók hatalmas és hangos fegyverekkel rendelkeztek odafent. Wagner azt az egyetlen ösvényt bombázta, amin a jenkik feljuthattak volna.

Fort Wagner, Fort Moultrie a Sullivan-szigeten és Fort Sumter, a kikötő közepén lévő betondarab jelentette a tengeri támadásnak kitett charlestoni védelem kemény magját.

Okos húzás volt. 1863-ban az uniós hadsereg megpróbálta elfoglalni Wagnert. A támadást az 54. massachusettsi hadtest, Amerika első fekete katonákból álló ezrede vezette. Brutális volt. És sajnos totális bukás is. Még a parancsnokukat is megölték.

Egyszer láttam erről egy filmet. Azt hiszem, Denzel Oscart kapott az alakításáért. Megérdemelte, mert alaposan megkönnyeztem, ami bizony nem gyakran esik meg velem. Lehet, a charlestoni katonáknak kellett volna drukkolnom, de massachusettsi lány vagyok. Ráadásul nem szimpatizálok holmi rabszolgatartókkal. Bocsi. Hajrá unionisták!

A háború után Fort Wagner lakatlanná vált, de az épületek épségben megúszták. A természetvédelmi területté nyilvánított Morris-szigetet ma a Charlestoni Egyetem gondozza. Apám ott dolgozik, ahogy a többi lakos is. Amikor az egyetem átalakíttatta a Fort Wagner barakkjait, ingyenes lakásokat kínált a Loggerhead-szigeten működő kutatóintézet dolgozói számára. Loggerhead még Morrisnál is kisebb, és távolabb esik.

Apám kapva kapott az alkalmon. Próbáltál már megélni professzori fizetésből?

Íme a „lakótársam”:

Christopher „Kit” Howard az apám. Kit és én pontosan hat hónapja szereztünk tudomást erről a tényről. Ekkor költöztem Dél-Karolinába, hogy együtt élhessünk.

Nem nagyon volt más választásom azok után, ami anyával történt.

Mármint a baleset után.

Nem tudom, miért, de anya sosem mesélt Kitnek rólam, akinek fogalma sem volt arról, hogy apa. Pedig az utóbbi tizennégy évben már javában az volt.

Kit azóta sem tudta feldolgozni a sokkot. Néha még az arcán is látszik. Ha felébred a délutáni szunyókálásból, vagy csak feljön lazítani a kimerítő munka után, szó szerint ugrik egyet, ha meglát. Szinte látom, ahogy kiül az arcára: „Ez az én lányom. Van egy tizennégy éves lányom, aki velem él. És én vagyok az apja.”

Nekem sem könnyebb, fater. Én is keményen dolgozom rajta.

Mit is mondhatnék az újdonsült apámról? Kit harmincegy éves, a loggerheadi intézet tengerbiológusa és kutatóprofesszora. Igazi munkamániás.

Hogy milyen egy szülő, arról lövése sincsen.

Talán túlságosan új számára, hogy van egy majdnem felnőtt gyereke. Az is lehet, hogy túl sokat gondol a saját vad fiatalságára. Mindenesetre fogalma sincs arról, mit kezdjen velem. Egyik nap úgy kezel, mint valami haverját, máskor pedig, mint egy taknyost.

Őszintén szólva én is megérem ám a pénzemet. Nem vagyok szent. És persze nekem is szokatlan, hogy van egy apám.

És mégis itt vagyunk. Együtt. A nagy semmi közepén.

Türelmetlenül vártam tovább. Azt terveztem, hogy átugrom Folly Beachre, de az egyenlő lett volna egy engedély nélküli eltávozással.

Végül úgy döntöttem, hogy kocogok kicsit, amelyhez Morris mindig tökéletes helynek bizonyult. Felmentem hát a szobámba átöltözni.

Kis világunkban minden otthon egyforma, mindegyik négyszintes. A személyes ízlés inkább a dekorációban és a helyiségek felosztásában nyilvánul meg.

A mi esetünkben az alsó szinten van az iroda és az egyállású garázs. A második szinten van a konyha, az étkező és a nappali. A harmadik szinten két hálószoba helyezkedik el. Kité hátul, az enyém elöl, ahonnan szabad rálátás nyílik a közös helyiségekre.

A negyedik szint egy nagy szobából áll, ami főleg Kit médiaközpontjául szolgál. Én csak pasiszobának hívom. A tetőtérre nyílik, ahol a végtelen óceán csodálatos látványa tárul elénk. Végül is nem rossz, de a háromemeletnyi lépcső néha elég kegyetlen tud ám lenni.

Miközben felvettem az Adidas melegítőmet, kinéztem a hálószobaablakon. Egy ismerős alak csörtetett végig a kikötő melletti mólón. Hiram volt az, és eszeveszetten rohant, ami őszintén szólva nem nyújtott túl kellemes látványt.

Hi erősen zihálva és fújtatva igyekezett fel a főépülethez vezető lejtőn. Izzadt tincsei makacsul tapadtak kipirult arcára.

Hi sosem futna csak úgy kedvtelésből.

Felkaptam a kulcsomat, és kinyitottam az ajtót.

Valami történt.

 

2. FEJEZET

 

Odakint vártam, hogy Hi végre felbukkanjon. Sorházaink közös homlokzata mögöttem tornyosult. A nap kíméletlenül perzselte a füvet. Fél futballpályányi méretű gyepünk volt az egyetlen zöld folt a környéken. Inkább bele sem gondolok, menynyibe kerül a locsolása.

Valamivel arrébb legyezőpálmák nyújtózkodtak ki a homokból, elszántan versengve az elismerésért. Ezek a fák tették tönkre a tengerre nyíló kilátásomat.

Kezemmel eltakartam a napot, és megpróbáltam nyugat felé hunyorogni. Enyhe hajnali pára nehezedett az óceánra, ami kissé korlátozta a látási viszonyokat. Valahol arra van Loggerhead, gondoltam. Kit számára pedig egy újabb dolgos hétvége.

Ha nem látom, talán nem is gondolok rá. Mindegy. Úgysem tölt velem sok időt.

Hi továbbra sem tűnt fel.

Még csak május volt, de a hőmérő higanyszála máris harminc fok fölé ugrott. A levegőben fű, sós mocsár és beton szaga keveredett.

Bevallom, elég izzadós vagyok. Pillanatok alatt elönt a veríték. Nem értem, a déliek hogy bírják a meleget.

Hi végre felbukkant az udvar végében. Mellkasa vadul zihált, haja és pólója teljesen átázott a verítéktől. Nem volt nehéz kitalálni, hogy valami nagy baj történhetett.

Nehezen vonszolta a testét, látszott, hogy teljesen kifogyott a szuszból. Mielőtt megszólalhattam volna, magasba emelt mutatóujjal jelezte, szünetet kér. Kezével a térdére támaszkodva igyekezett újra normálisan lélegezni.

– Egy… (lihegés)… percet… (lihegés)… kérek.

Feszülten figyeltem, nehogy elájuljon.

– Így visszatekintve, nagyon rossz ötlet volt futni. – Gyors belégzések, és jóval több csuklás, mint lihegés következett. – Legalább negyven fok van. Csuromvizes a bokszerem.

Íme Hi, a talpig úriember.

Hiram Stolowitski három tömbre lakik Kittől és tőlem. Mr. Sto lowitski, Linus labortechnikus Loggerheaden. Csendes, tiszteletreméltó férfi. Sajnos Hi igencsak messze esett attól a bizonyos fától.

– Menjünk innen – mondta Hi még mindig zihálva, bár már jóval nyugodtabban vette a levegőt. – Ha anyám meglát, tuti a zsinagógában kötök ki.

Hi félelme nem paranoia volt, hanem nagyon is jogos. Mrs. Stolowitski időnkénti vallásos kitörései ugyanis gyakran a Charleston belvárosában lévő Kahal Kadosh Beth Elohim nevű zsinagógába vezettek. Gyakoroltam a kiejtését, de még mindig nem az igazi.

Még ha vallásos témában nem is értünk teljesen egyet, a Morris sziget lakói többnyire úgy vélték, túlságosan messze lakunk ahhoz, hogy rendszeresen látogassuk a templomokat. Vagy zsinagógákat.

Az igazat megvallva, a presbiteriánus templom, ahová állítólag én tartozom, kilométerekkel közelebb van, mint Hi zsinagógája. Kittel mindössze egyszer voltunk misén. Körülbelül tíz másodperc alatt rájöttem, még sohasem járt ott azelőtt. Azóta sem volt második alkalom.

Úgy tudom, a Nagyfőnök ott fent elég megértő. Úgy legyen.

Egyébként Ruth Stolowitski vezeti kis közösségünk polgárőrségét. Hogy felesleges-e? Abszolút. De nem szabad említeni neki. Ő ugyanis szentül meg van győződve róla, hogy az ő lankadatlan figyelme óvja meg a Morris-szigetet a bűnözéstől. Az én meglátásom szerint a totális elszigeteltség az oka. Mégis ki akarna minket kirabolni? Egy drogos tarisznyarák? Vagy netán egy narkós medúza?

Hi mindenáron menekülni akart anyja éber tekintete elől, ezért az épület oldalához húzódtunk, ami szerencsére árnyékban volt. A hőmérséklet máris tíz fokot süllyedt.

Hi nem egy pufók srác, de vékonynak se mondanám. Izmos? Telt? Döntsd el te. Hullámos barna hajával, és a virágmintás pólók iránti szenvedélyével vonzza a pillantásokat.

Azon a reggelen egy sárga-zöld indákkal ékesített pólót és egy szakadt zsebű sárgásbarna rövidnadrágot viselt. Te jó ég, csak nehogy Ruth meglássa.

– Már jól vagy? – kérdeztem. Hi arcszíne időközben szilváról málnára változott.

– Jól vagyok – felelte még mindig zihálva. – Csodásan. Köszi, hogy aggódsz. Legalább kiegészítjük egymást.

Hi Stolowitski mestere a szarkazmusnak.

– Miért rohantál fel a mólótól? – Amint a szavak elhagyták az ajkamat, eszembe jutott saját kocogásom tébolyult terve.

– Ben éppen a Schooner-öbölben horgászott, amikor összetörte a motorcsónakját. Zátonyra futott a sekély vízben. – Hi már normálisan vette a levegőt, bár szemmel láthatóan aggódott. – Kirepült a hajóból, és alaposan beütötte a lábát valamibe. Azt hiszem, komoly sérülés érte.

Ben Blue szintén a szomszédságunkban él, bár néha az anyjánál tartózkodik Mount Pleasantban. Éppen Benre és Hira vártam, hogy elvigyenek Follyba.

– Mennyire komoly? Mikor? Hol van most? – Összevissza beszéltem az idegességtől.

– Odahajózott a bunkerhez, ahol én is voltam, aztán a motor megadta magát – mosolygott kínosan. – Egészen idáig eveztem, hátha megtalálom Sheltont. Azt hittem, gyorsabban fog menni, de hatalmasat tévedtem. Egy örökkévalóságig tartott.

Már értettem, mitől merült ki annyira. Az óceánban nem könnyű ám evezni, főleg árral szemben. A bunker csupán két és fél kilométerre van az otthonunktól. Nyugodtan el is sétálhatott volna. Esküszöm, nem dörgöltem volna az orra alá.

– És most? – kérdezte Hi. – Szóljunk Mr. Blue-nak?

Ben apja, Tom Blue irányítja a Morris és Loggerhead-sziget közötti vízi szolgálatot, valamint a Morris és Charleston között közlekedő hajót.

Egymásra néztünk Hijal. Ben alig egy hónapja kapta a motorcsónakot. Mr. Blue sosem rajongott a hajókért, ezért ha tudomást szerez a balesetről, Ben pillanatok alatt elbúcsúzhat kedvenc játékától.

– Nem – feleltem. – Ha Bennek szüksége lenne az apja segítségére, akkor ő is itt lenne.

Másodpercek teltek el. A parton a sirályok izgatottan károgták a napi híreket. Felettük szélesre tárt szárnyú pelikánok vitorláztak a szélben.

Döntöttem. Megpróbálom összefoltozni Bent, de ha túl komoly a seb, dühös szülők ide vagy oda, orvosi segítségre lesz szükség.

– Találkozzunk az ösvényen! – mondtam a ház felé rohanva, hogy gyorsan kerítsek egy elsősegélyládát. – Eltekerünk a bunkerhez.

Öt perccel később már észak felé száguldottunk a kemény szemcséjű homokkal beterített masszív dűnéken. A menetszél hűvösen cirógatta verítékes bőrömet. Hajam reménytelen vörös gubancként lobogott mögöttem.

Eszembe jutott a naptej, de már túl késő volt. Sápadt új-angliai bőröm csupán két árnyalatot ismer: fehér vagy vörös. A napfénytől ráadásul a szeplőim is életre kelnek.

Oké, lehullott a lepel. Bár nem tülekednek értem az ügynökségek, de azért egész tűrhetően festek. Ezt itt és most elismerem. Szerencsére örököltem anya magasságát és karcsú alakját. Legalább ennyit hagyott rám.

Az ösvény az otthonunktól északnyugat felé kanyargott a sziget felső csücske, Cumming’ Point felé. Balra magas dűnék tornyosultak. Jobbra egy lejtős part, majd a tenger következett.

A hátam mögött tekerő Hi úgy fújtatott, akár egy gőzmozdony.

– Lassítsak? – kiabáltam hátra a vállam felett.

– Próbáld meg, és majd jól leelőzlek – felelte Hi. – Lance Armstrong vagyok! És nem adom fel.

Hát persze hogy nem, Hi. Én pedig Lara Croftvagyok.Közben fokozatosan lassítottam, hogy ne vegye észre.

Miután a Morris-sziget nagy része mocsárból és dűnékből állt, mindig is az északi részét fejlesztették. Itt épült Fort Wagner meg a többi régi katonai erődítmény is. Mára többnyire csupán egyszerű árkok és üregek maradtak belőlük.

Nem olyanok, mint a mi bunkerünk. Az ugyanis egyszerűen oltári! Egy eltűnt frizbi után kutatva bukkantunk rá. Hatalmas mázlink volt. Olyannyira el van dugva, hogy ha nem ismered a pontos helyét, soha nem találod meg. Régóta magányos és elfeledett, senki sem tud a létezéséről. Reméljük, ez így is marad!

További öt perc pedálozás után letértünk az ösvényről, megkerültünk egy gigantikus homokbuckát, és levetettük magunkat a mélybe. Harminc méter után feltűnt a bunker fala a dűnék között.

Egy nyom levezetett a partra, néhány méter után jobb kéz felé pedig már ott virított a bunker bejárata. Ben motorcsónakja egy félig elsüllyedt póznához volt kötözve.

Azonnal leugrottam, a biciklit pedig a homokba hajítottam. Abban a pillanatban tompa szitkozódás hallatszott a bunkerből.

Riadtan bemásztam.

 

A Kiadó engedélyével.