Főkép

Nem én leszek az, aki megfejti Marék Veronika illetve Boribon mackó titkát, csupán egy vagyok a sokezerből, aki szereti. És egy azon, szintén nagy számú emberből, aki már gyerekkorában is ismerte, majd a saját gyerekeinek is meséli. Egyszerűen csak… jó. Olyan, nem is tudom, kedves, emberséges, aranyos. Meg még valami, amit ugye nem lehet vagy nem is kell megfejteni.

 

De azért volt itt valami, az Annipanni és Boribon történetek sorában, amit mégiscsak meg kellett fejteni: a cica. Egyszer, régen befogadta őt a lány és a mackója, és azóta minden kötetben volt valami apróbb-nagyobb szerepe. De nem volt neve. És ez ebben a kicsi történetben bonyodalmat okoz. Mert a játék hevében megijedt és elmenekült cicát nem lehet úgy visszahívni, ha nincs neve. Hát Boribon végül kitalál neki egyet.

 

Macskabarátok számára ez a kötet megkerülhetetlen klasszikussá fog érni, pláne ha még gyerekük is van. Ha pedig minimum két gyerek van a családban, akkor meg azért, hiszen, ahogy a fülszöveg is írja, a cica kissé mintha a kistesó lett volna, akivel még nem lehet olyan sokat játszani – de most már, hogy nevet kap, lehet.

 

Azt szeretem Marék Veronika könyveiben, hogy egyszerűek, érthetőek, minden túlzástól mentesek. Hogy cukormáz nélkül kedvesek. És ebben a kötetben a humornak is nagy szerep jut. És ez elég ahhoz, hogy az ember gyereke nap mint nap odajöjjön a könyvvel a kezében, hogy „olvasd fel”. És bár megfelelő számú ismétléssel alighanem bármely könyv megunható, Marék Veronika meséit valahogy sokkal lassabban unom meg, és sokkal jobban szeretem, mint sok mást, amiről a fiaim úgy vélik, hogy minden áldott nap fel kellene olvasnom nekik. Nem tudom, miért van ez, de így van, és ez jó.