Főkép

„A mai nappal a festészet meghalt!” – így kiáltott fel Paul Delaroche a francia festőművészet egyik legnagyobb alakja, mikor meglátta az első dagerrotípiákat. Festők százai dobták el az ecsetet, és tették magukévá az új technikai eljárást mely igen jó üzleti befektetésnek bizonyult. A portrékészítés korábban úri passzió volt, Louis Daguerre és Nicéphore Niépce közel egy évtizedes kutatómunkájából született felfedezés azonban lehetővé tette, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegei hódolhassanak a fényképészetnek és néhány perc alatt hozzájussanak dicső képmásukhoz.

 

Tagadhatatlan gyakorlati haszna mellett azonban a laikusokban felmerülhet a kérdés, hogy egy fénykép lehet-e egyenrangú valaha a festménnyel. Meg tudja-e tölteni tartalommal, és válhat-e maradandóvá? Nos, a választ a kiállítás első képeinek megtekintésekor bátran megadhatjuk, de ha még mindig kételkednénk, a tárlatvezetés során megtudhatjuk, hogy a világ legdrágább fotója közel 100 millió forintnak megfelelő összegért kelt el a Christie`s aukciós házban. Bár a technika lehetőséget ad a sokszorosításra, a kópiák megsemmisítése révén ezek a rendkívül drága művészeti alkotások egyedi darabokká válnak.

 

A Magyar fotóművészet az új évezredben kiállítás nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy 21 kortárs művészünk 350 munkáján keresztül bemutassa mit is nevezünk ma egyáltalán fotóművészetnek, továbbá ízelítőt kapunk abból, hogy milyen hatással van az alkotókra és alkotásaikra a digitális technológia. A tárlat - az időt szűken mérve - közel egy órás séta révén tekinthető meg, de olyan részletgazdagság tárul elénk, hogy akár egy teljes napot is el lehet tölteni a galériában. A kiállítás ismertetőszövegei kiváló összefoglalást adnak egy-egy fotográfus életművéről, mégis a tárlatvezetéses barangolást ajánlanám. Gimesy Péter inspiráló előadása olyan dolgokra hívta fel a figyelmünk, melyet egyedül keringve valószínűleg észre sem vettünk volna. A fiatal művészettörténész észrevétlenül vonja be a látogatóközönséget a bemutatóba, így hamar mi is aktív részvevőjévé válhatunk a kialakult párbeszédnek.

 

Nem könnyű kiemelni a sok hazai kiválóságunk közül a legjobbakat, de akadnak olyan munkák, amik szinte beleégnek az emlékezetünkbe. Ilyen élményt jelentettek számomra Czigány Ákos – Lucien Hervé és Rodolf Hervé-díjas fotóművész – képei. A sorozatban bérházak udvarairól fényképezte az eget, és minden egyes darabjával a japán származású Hiroshi Sugimoto Theaters című szériája előtt tisztelgett. Az ég mértani alakzata és rendezettsége arra emlékeztet minket, hogy még a mesterséges környezetünkben is létezik harmónia.

 

Korniss Péter Kossuth díjas fotográfus betlehemes képei egészen rendkívüliek mind kompozícióban, látványban és mondanivalóban. Pillanatfelvételei nemcsak izgalmasak, de elgondolkodtatóak. A régi szokások zárványszerű jelenléte a modern környezetben drámai erejű vizuális élményt nyújtanak. Koronczi Endre és Gyenis Tibor „pszichotablója” előtt állva pedig fejünkben megjelenhet a saját életünk funkcionális keresztmetszete. Dezső Tamás Romániában készült képei elemi erejűek. A kommunista korszak kényszerű iparosításának bomlása, az elnéptelenedett ipartelepek a halandóságot idézik fel a nézőben. Az évezred új kihívásai azonban újfajta környezettudatos művészek születését is generálták. A gigászi erőkkel megvilágított néptelen éjszakai parkolók és üzletházak dokumentálásával feldolgozandó téma lett az esztelen energiapazarlás.

 

A kiállítást Magyar Ádám Urban flow sorozatának képeivel zártuk, aki olyan megapoliszokban készítette műveit, mint Tokió, London, New York, Shanghai és Hong Kong. Érdekességük, hogy pont fordítva kell gondolkodnunk, mint ahogy azt általában megszoktuk. A szokatlan kép a város szüntelen áramlását pillanatfelvételben rögzítette, miközben mögöttük az épületek eszeveszett sebességgel haladnak, így pont a valóság fordítottját idézte meg a művész.

 

A kiállítást megtekintve azt hiszem Paul Delaroche ismét a szívéhez kapna, mert a festészet ma ismét meghalt egy kicsit. Magyar fotóművészeink sokoldalú tehetségükkel a digitális technika páratlan lehetőségeivel már nem a régi fotós hagyományokat követik, hanem egészen új dimenziókat nyitnak. A 21. században a fotográfia egyértelműen a festészet rangjára emelkedett, esetükben azonban a festék nem más, mint maga a fény. A program számos meglepetést és némi humort is tartogat számunkra, és ha az Olvasó tudni akarja, hogy a Google Earth és a Google Books hogyan válik hamísítatlan magyar remekművé, akkor június 28-ig látogasson el a Magyar Nemzeti Galéria A épületébe.