Főkép

Csajkovszkij Vonósszerenádja nem csupán kamarazenekarok kedvelt koncertdarabja, hanem a komponista egyik „legkomolyabb” műve is – már amennyiben a komolyságot lélektani mélységben mérjük. A máig leghíresebb orosz balettzenék szerzője köztudottan szakadatlanul tépelődött alkotásainak értéke felett, részben valószínűleg honfitársai bírálata miatt, miszerint idegen mintákat követ a nemzeti stílus megteremtése és a hagyományok ápolása helyett, emellett pedig bizonytalanságérzetében egyértelműen közrejátszhatott kényszerűen titkolt homoszexualitása is. Ám a Vonósszerenádot illetően kifejezetten magabiztosan nyilatkozott, és addigi legjobb kompozíciójaként említette a barátainak: amiben cseppet sem tévedett.

 

A mű nyitó motívumának himnusszerű tömörsége, majd az abból kibomló, könnyed futamok némileg a barokk chiaroscuro-technikát idézik, persze nem festészetben, hanem zenében. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy valóban a fény és az árnyék játszik itt, a vidám és felszabadultan táncos motívumokkal a komorabb és szigorúbb, úgy is mondhatnánk, súlyosabb témák váltakoznak, és így a mű az élet jóformán minden aspektusát érinti, ha csak futólagosan is. A fejmotívum visszatérése az első tétel végén, metamorfózisa a keringőben, valamint az a mód, ahogyan a finálé oroszos táncát előbb hirtelen megszakítja, majd azzal egybeolvadva ismét visszaalakul könnyed ugrándozássá, rendkívüli erővel rántja egységbe a teljes darabot.

 

Még ennél is összetettebb a „Firenzei emlék”-ként is ismert Vonós szextett, melyben valószínűleg az a legmeglepőbb, hogy gyakorlatilag hiányoznak belőle az olaszos stílusjegyek. A zene szövete sokkal inkább németes, a fináléban pedig határozottan imitációra épülő fugato-t hallhatunk. A szonátaforma mint szerkesztési elv mindkét saroktételben való használata ezenkívül határozottan szimfonikus jelleget kölcsönöz a darabnak, melyben így a tényleges kamarazene tömörsége és szigora egyesül a romantikus szimfóniák monumentalitásával és lehengerlő érzelmességével.

 

Egyfelől magától értetődőnek tűnne, hogy mindkét művet a lehető legkisebb hangszeres apparátussal adják elő, hiszen leghatásosabban ekképp kidomboríthatók a sűrű, veretes témák és az áttetsző, csipkeszerű passzusok közti különbségek és az érzelmi hullámzások, a szimfonikus hatások ugyanakkor sokszor nagy-, de legalábbis nagyobb zenekar után kiáltanak. A Pierre Amoyal vezette nemzetközi kamarazenekar, a csupa fiatalokból álló és karmester nélkül játszó Camerata de Lausanne kompromisszumos megoldást kínál, így a szólamok ugyan némileg „vastagabban” szólnak, mégsem veszik el a darabok bensőségessége. A Liszt Ferenc Kamarazenekar felülmúlhatatlan felvétele óta kétségtelenül ez az egyik legsikerültebb interpretáció.

 

Gyűjtőknek ráadásképp azért is kedves lehet a felvétel, mert két azonos súlyú Csajkovszkij-művet hallhatunk a lemezen, szemben sok más albummal, melyeken hol más szerzők – leggyakrabban Dvořák vagy Mendelssohn – valamely hasonló jellegű darabjával, vagy hangulatukban esetleg eltérő Csajkovszkij-kompozíciókkal együtt szerepel mind a Vonósszerenád, mind a Vonós szextet. Ebben a párosításban viszont mindvégig egységes marad a muzsika jellege – a rendmániásoknak ráadásul nem kell két szerző neve alatt lajstromba szedniük a lemezt.

 

Előadók:

Camerata de Lausanne

Pierre Amoyal – zenei vezető

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-4. Serenade for Strings in C major, Op. 48

5-8. Souvenir de Florence, Op.