Főkép

A dán D-A-D (ami pályafutását Disneyland After Midnight néven kezdte és egészen addig így is folytatta, amíg egy elvesztett per után kénytelenek voltak a világhírű vidámparklánc nevét kivenni a nevükből) egy igazán különleges és rendhagyó albummal lepte meg rajongóit 2013-ban.

 

Nem hinném, hogy sok banda próbálkozik a megjelenés után két évvel újra kinyomni a legutolsó lemezét, de ezek a fickók bevállalták. Na, nem csak úgy, hogy átírták a dátumot, aztán hadd szóljon, hanem az első lemez mellé odabiggyesztettek egy másikat is a tokba, amin az album jó pár száma hallható mind akusztikusan, mind pedig koncertfelvételen (sőt, a második korongon akad még pár régebbi daluk is). És ez valami iszonyatosan jól működik, mert ezek a fickók (már majd` mindannyian túl a negyvenen) nagyon is érzik a dalaikat, és tudják, hogyan kell zenélni egy stúdióban és hogyan a színpadon, hogyan elektromos hangszerekkel és hogyan oldschool akusztikusokkal. Így aztán egyáltalán nem holmi izzadságszagú erőlködést kapunk, hanem nagy, vad, melankolikus, gyors vagy épp lassú, de mindenképpen dallamos rockzenét – a hallgató meg majd eldönti, hogy melyik dal melyik verziója tetszik neki a legjobban.

 

Ja, azt említettem már, hogy ez a 11. albumuk? 27 éve jöttek ki az elsővel, és láthatóan nem siették el a dolgokat, de rockzene-rajongóként mégsem bánom ezt. Mert valahogy nem került erre a lemezre semmi megerőltető, mégis üt egy nagyot: odaverős, keményen zúzós rockzenét hallunk, ami néhol olyan száraz, hogy nem bánjuk meg, ha valami finom kis itóka a kezünk ügyében van, az ének pedig olyan hamisnak hallatszik néha, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, mi a franc tart vissza attól, hogy az egészet kikapcsoljam. De végül rájöttem: ez az egész hihetetlenül jól összeillik, ráadásul a meredekebb részeken, ahol már-már várom, hogy az egész szanaszét essen, és valami kaotikus kakofónia szóljon a hangszóróból, hirtelen összeszedett, tiszta és profi lesz az egész, amivel a banda tagjai úgy izomból beletolják a képünkbe, hogy „Ezt bevetted!”.

 

Mert például itt van a „The End” című dal, ami annyira csúnyán torz lendülettel indul neki, hogy már-már mínuszba húzzuk a hangerő-szabályozót, hátha úgy tisztán szól, de „reménytelen”. És az ember attól a megmagyarázhatatlan perverz kíváncsiságtól hajtva, hogy nem hiszi el, hogy ezek nem rontják el, végighallgatja a dalt, amit tényleg nem tolnak el. Sőt, a vége felé egy olyan tiszta gitárszóló jön, hogy nem tudjuk, mérgelődjünk-e, hogy nem jött be a rossz kívánságunk, vagy a hirtelen váltástól örömkönnyeket hullatva táncra perdüljünk. Aztán persze jó eséllyel áttekerünk a dal akusztikus és élő verziójára is, hátha itt már tényleg szétesnek, de rájövünk, hogy még az album kaotikusságát is tudják fokozni, a váltás által kiváltott eufóriát pedig még erőteljesebbé tenni. Szóval a rosszmájúak még inkább pofára esnek.

 

És a „The Place Of The Heart” is olyan dal, ami tulajdonképpen abból él, hogy van benne vagy négyütemnyi frankó kis dallam, ezek között meg ellötyögnek és azzal szórakoznak, hogy mindig torzítanak az egészen valami igazán „fülvakarósat”, akár a hangszerekkel, akár az énekkel.

 

De csak nem lehet az embernek nyugta, mert itt a melankolikus, lassabb daluk, a „We All Fall Down” is, ami a piszok fülbemászó mély billentyűs vezérszólamával rögtön megutáltatja magát velünk, mert egyáltalán nem lehet kiverni a fejünkből, és ez az esti elalvásnál is komoly gondokat fog okozni. És ráadásul egy ilyen banda nyom egy lassú számot? Egy banda, amellyel kapcsolatban már-már azon gondolkodunk, hogy talán azért ilyen jó, mert már fokozhatatlanul rossz? Úgy bizony, egy ilyen banda adja ezt elő, és ráadásul eszeveszett módon elkapták a számot. Kis, egyszerű dalról van szó, amiben a már említett, újra és újra felbukkanó billentyű nagyon jól szól, és a refrén is árasztja magából a megfoghatatlanul jó érzést, miközben tök egyszerű az egész. Mindehhez jön még egy szintén kicsit butuskán egyszerű klip, ami nem szól semmiről (de arról nagyon jól) és hagyja érvényesülni a zenét (tessék megskubizni!).

 

 

És ahogy már említettem, a második lemezen található egyéb verziók is odavernek. Nemcsak profik, meg jól szólnak élőben vagy más hangszereléssel is, hanem épp csak annyival jobbak, hogy az eredeti albumot is szívesen meghallgassuk (míg mondjuk a Die Toten Hosennel épp az a baj, hogy egy-egy bulijuk után a lemezük iszonyatosan unalmas), és persze megkapjuk az elmaradhatatlan közönségénekeltetéseket, egy dal közbeni párbeszédet a közönséggel, és mindent, mi szem-szájnak ingere lehet egy koncertfelvételen.

 

Akár ismeri valaki ezeket a dán fickókat, akár még nem, csak annyit mondhatok, hajrá, vegyétek meg nyugodtan ezt a lemezt, mert az album tényleg nagyot üt, hozzánk meg ritkán jutnak el koncertezni, így legalább a másik diszken élvezhetjük a bulit.

 

Az együttes tagjai:

Jesper Binzer – ének, gitár

Jacob Binzer – gitár

Stig Pedersen – basszusgitár, háttérének

Laust Sonne – dobok, háttérének

 

A lemezen elhangzó számok listája:

CD1

1. A New Age Moving In

2. I Want What She’s Got

3. The End

4. Fast On Wheels

5. The Place Of The Heart

6. Last Time In Neverland

7. Breaking Them Heart By Heart

8. We All Fall Down

9. Wild Things In The Woods

10. Can’t Explain What It Means

11. Drag Me To The Curb

12. Your Lips Are Sealed

 

CD2

1. I Want What She’s Got (Acoustic)

2. The End (Acoustic)

3. A New Age Moving In (Acoustic)

4. Last Time In Neverland (Acoustic)

5. The Place Of The Heart (Acoustic)

6. A New Age Moving In (Live)

7. Jihad (Live)

8. The End (Live)

9. Everything Glows (Live)

10. Ridin’ With Sue (Live)

11. Monster Philosophy (Live)

12. We All Fall Down (Live)

13. Last Time In Neverland (Live)

14. I Want What She’s Got (Live)

15. God’s Favorite (Live)

16. The Place Of The Heart (Live)

 

Diszkográfia:

Call of the Wild (1986)

Draws a Circle (1987)

No Fuel left for the Pilgrims (1989)

Riskin` It All (1991)

Helpyourselfish (1995)

Simpatico (1997)

Everything Glows (2000)

Soft Dogs (2002)

Scare Yourself (2005)

Monster Philosophy (2008)

Dic.Nii.Lan.Daft.Erd.Ark (2011, 2013)