Főkép

Ha csak a hangulatra figyelünk, mindenekelőtt a kísérletező késő romantikától a modernizmushoz elvezető megoldásokat hallhatjuk: a tonalitást elbizonytalanító színezéseket, a finoman disszonáns akkordokat és a megszokott dúr-moll rendszereken túlmutató, ritka, főként népzenékben használatos skálákat, valamint az ezekkel kevert, egészhangú skálára felépített dallamokat és harmóniákat. Igen, e darabokban éppúgy felfedezhető Liszt Ferenc páratlan zsenijének, különösen késői zongoradarabjainak hatása – vajon mi történt volna, ha a spanyol komponista itthon találja kiszemelt mesterét, és ahogy tervezte, személyesen tanulhat tőle? –, mint Debussy impresszionizmusának továbbgondolása, ami így a pályája elején alkotó Kodály Zoltánnal rokonítja az Ibériai-félsziget talán legismertebb zeneszerzőjét: Isaac Albénizt.
 
A Warner Music kiadó Apex sorozatában újra megjelenő két mű közül a korábban, 1890-ben született Espana a szerző romantikus korszakát képviseli. Jól kihallhatók a többnyire a fríg modalitásból és skálákból kiinduló spanyol dallamok, az idióma ezért a késői nagyromantikának a nemzeti hagyományokat az egyetemes tradíciókkal ötvöző vonulatához köthető. A jellegzetesen gitárszerű megoldások és ornamentika ugyanakkor a befogadás és a megtermékenyítő erő találkozásának kiemelkedő példáját adják, hiszen e rövid, zongorára átértelmezett szerzeményeket később ténylegesen gitárra is átdolgozták. Zenei szövetük áttetsző és impresszionisztikus, habár ez utóbbi irányzatot elsősorban Albéniz francia kortársainak nevével szokás társítani, akiktől a spanyol komponista sok mindent átvett saját műveiben.
 
Érdekes lenne persze összehasonlítani Debussy a fríg hangnemet, a ritka és egészhangú skálákat, a kettős tonalitást és az úgynevezett akkordikus melódiákat szintén alkalmazó 1893-as g-moll vonósnégyesének megoldásait és az Espana zenei ötleteit, és megvizsgálni, ki volt befolyással kire, azt azonban pontosan tudjuk, hogy Maurice Ravelre közvetlenül is hatott Albéniz, és ennek köszönhetően született meg a híres Bolero.
 
Ám ez már az Iberia négy füzetével kapcsolatos, melyek közül kettő hallható teljes egészében e lemezen. Ezek a darabok már sokkal monumentálisabbak az Espanánál, és jellegüket tekintve is inkább kozmopolitának mondhatók. A darabok atonalitásba hajló harmóniai megoldásait időnként ugyanúgy sziporkázó futamok színesítik, mint Debussynél; a kemény, sokszor disszonásnak ható felbontások, az előadásukhoz elengedhetetlen magas szintű technikai tudás és virtuozitás megkövetelésében viszont Liszthez is visszanyúlik e zene. Nem magától értődően a nagyvárosok modernitása ez, ám a zongora itt egyértelműen nagyzenekart testesít meg, a zene gyakran freskószerű, és rendkívül távol kerül a vidéki idilltől, az egyszerű emberek földközeliségétől.
 
E már-már tektonikus mozgásokat elsőrangúan interpretálja Daniel Barenboim, aki különösen otthon érzi magát a késő romantika és a modernizmus muzsikájában. Akár egy balett-táncosnak, neki is sikerül ellepleznie közönsége elől, hogy különösen embert próbáló feladattal kell megküzdenie. Neki nem a gravitáció legyőzésére szükséges törekednie, csupán azt érdemes elhitetnie a hallgatóval, hogy játéka természetesen könnyed és magától értetődő, és ezt tökéletesen meg is valósítja, ugyanakkor nem fedi el teljesen a nehézségeket sem: kiérezzük a darabokból, hogy egy felkészületlenebb előadónak bizony beléjük törne a bicskája, közönséges halandónak pedig próbálkozni sem érdemes velük, különösen az Iberiával nem.
 
Azt hiszem, Albéniz nem tartozik a nálunk különösebben jól ismert komponisták közé, zongoraműveit legalábbis viszonylag ritkán hallani errefelé. Ezért legtöbbünk számára már önmagában a felfedezés öröméért érdemes meghallgatni Daniel Barenboim kitűnő, értő felvételeit, és röpke egy óra erejéig talán a napfényes Spanyolország hangulatát is elénk tudja idézni a lemez.
 
Előadók:
Daniel Barenboim – zongora
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Iberia, Book I
4-6. Iberia, Book II
7-12. Espana, Six Feuilles d’album pour piano, op. 165