The Master (film)

Második alkalommal rendezték meg idén az Artmozik éjszakáját, vagyis egy rövid időre a művészmozik kerültek reflektorfénybe. A repertoár meglehetősen széles skálán mozgott, helyszínül pedig egyszerre három mozi is szolgált: a Művész, a Puskin és a Toldi. Mind szélesre tárt kapukkal várták az érdeklődőket május 24-én délután öttől, másnap körülbelül reggel nyolcig. Ha valaki jól bírta az éjszakázást, vidáman beülhetett akár hat-hét filmre is, melyek a közönség-kedvencektől, az elvont és klasszikus művészi alkotásokig az összes kategóriát lefedték. Mindenki találhatott magának megfelelőt, vígjáték, thriller és természetesen dráma kategóriában is – sajnos a magam részéről még a negyedét sem láttam annak, mint amire vágytam. Bevallom, úgy indultam el otthonról, hogy bár végtelenül rugalmas és kompromisszumra kész vagyok, mert hát piszkosul nehéz volt összeállítani a megnézendők listáját, de a The Mastert mindenképpen látnom kell. Azaz üdvözülten üdvözöltem Joaquin Phoenixet, aki egy igazi zseni, még akkor is, ha bűnös elfogultsággal vádolnak meg, hiszen az elmúlt évek után egyszerűen nem érheti be kisebb és szerényebb jelzővel.

Az ex-tengerészgyalogos, Freddie (Joaquin Phoenix), a második világháború után kicsit céltalanná válik. Ahogyan sok társa, ő sem tud magával mit kezdeni, az átélt események teljesen eltorzították, maga is kételkedik abban, hogy alkalmas normális emberi kapcsolatokra, így természetes, hogy csak álmodik mindarról a lehetőségről, amit a háta mögött hagyott. Az egyetlen olyan dolog, amiben vitathatatlanul tehetségesebb, mint az átlag, az a különböző alkoholos italok kikeverése, főzése. Ezeket a termékeket nem sajnálja senkitől, leginkább magától nem, így amikor egy reggel úgy ébred, hogy nem emlékszik semmire, és a számára ismeretlen Lancaster Dodd (Philip Seymour Hoffman) hajóján tart a naplementébe, aki nemcsak hogy karizmatikus és határozott férfi, de egy kisebb és folyamatosan gyarapodó csoport vezetője is, egyből érzi a kötődést. Freddie élete teljesen a feje tetejére áll, kapcsolata Doddal pedig megmagyarázhatatlanul erős.

Paul Thomas Anderson, ahogyan tette már a Vérző olaj idejében is, nem csupán rendezett, de maga írta a forgatókönyvet is. Tulajdonképpen nem meglepő, hogy összesen tizenhárom különböző jelölést kaptak a BAFTA-tól az Oscar-díjig bezáróan, és végül a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendező és a legjobb férfi alakítás díját be is söpörték. Méghozzá megérdemelten. A film egyszerre állít görbe tükröt a múlt és a jelen elé. A katonákat hősként ünnepeljük, majd minimális idő eltelte után elvárjuk tőlük, hogy feledkezzenek meg mindenről és legyenek „normálisak”. A társadalom nem tud mit kezdeni a kilógó hajtásokkal, tehát lenyesi azokat, ha pedig egy makacsul ellenáll, hát szabadjára engedik, senki sem törődik vele többé. Nem volt ez máshogyan az ötvenes években sem: bizonyosan nem véletlen, hogy a kisebb-nagyobb szekták, szervezeteket gombamód szaporodtak, magukba olvasztva mindenkit, aki képtelen lévén a változásra, cél nélkül kóválygott a világban.

Freddie esete speciális. Lelke torzulása hűen tükröződik testének deformitásában, beesett vállai, görbe háta, kacsázó járása, irritáló, kontrolálatlan nevetése bárkiből kiváltana érzelmeket, bár nem feltétlenül olyanokat, amire a veterán vágyik. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam Joaquin Phoenixtől olyan szerepet, ahol zavart volna a nyúlszája, és most sem tette, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Eltúlzott, karikatúraszerű megjelenése még élesebb kontrasztba állítja Dodd kifinomult, nyugalmat és boldogságot hirdető személyével. Ránézésre nincs köztük semmi különös, ahogyan közös sem, és mégis tagadhatatlan, hogy vonzzák egymást. Valójában mégsem olyan különbözőek, igaz, amíg a mester tanítani vágyik, és kihívásként tekint rá, addig Freddie képtelen eldönteni, hogy a csoporton belülre vagy inkább kívülre helyezkedjen. Mert ő ilyen, menekül a döntések a komolyabb helyzetek elől, habár szeretne megváltozni, szeretne tartozni valahová, ezért hajlamos feladni önmagát, hogy meggyógyítsa a lelkét. Persze az igazi kérdés az, meg lehet-e gyógyítani valamit, ami még csak nem is él.

Számomra letaglózó élmény volt, minden pillanatát élveztem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kíséretem bizonyos tagjainak voltak problémái a filmmel. Nem azért alakult így, mert nem értették, vagy mert idegen volt számukra. Igazából nem tudták megindokolni, mi volt az a bizonyos apróság, ami zavarta őket. Én erre azt mondtam: Freddie, mire kinevettek, hiszen a főszereplő nem lóghat ki a filmből. A főszereplő nem is, de a karaktere tudatosan szabotálja a történetét, és engem épp ez a momentum győzött meg egyediségéről.

A film hangulata sajátságos, de nem búskomor, épp olyan, mint a főhősünk, amiért lehet szeretni, vagy utálni, de szerintem a középút itt nem opció. Joaquin Phoenix és Philip Seymour Hoffman uraltak minden jelenetet, valamint újra és újra elérték, hogy fejet hajtsak előttük, de ki kell emelnem még Amy Adamsetis. Minden sikeres férfi mögött áll egy okos asszony, az ő karaktere pedig ezt a szerepet messze túllépte. Egyébként még oldalakon keresztül tudnám elemezgetni az egész filmet, és égek a vágytól, hogy valakivel megtehessem. Egyszerűen nem lehet az élményt szavakkal átadni, látni kell.