Beleolvasó - Michael J. Sullivan: Avempartha - Az elfek tornya

Fülszöveg:

A TITKOT EGY TORONY REJTI. A SZÖRNYETEG LEGYŐZHETETLEN AKADÁLY. A MEGOLDÁS MOST IS A KÉT TOLVAJ.

Amikor egy nincstelen fiatal nő felbéreli Royce-ot és Hadriant, hogy segítsenek megmenteni távoli falucskáját egy ismeretlen éjszakai támadó portyázásaitól, hőseink újra a varázsló Ezrahaddon bűvkörébe kerülnek. Míg Royce az ősi elftorony rejtélyét próbálja megfejteni, Hadrian megkísérli felkészíteni a falu népét a láthatatlan gyilkos ellen. Ismét egyszerű kardlopással kezdődik minden, ám a szokás szerint az események sűrűjébe csöppenő kalandoraink az Elan jövőjéért folyó harc kulcsfiguráivá válnak...

 

Részlet a regényből:

Amikor a férfikilépett az árnyékból, Wyatt Deminthal tudta, ez lesz élete legrosszabb napja, és talán egyben az utolsó is. Ismerte a birkagyapjúba és cserzetlen bőrbe öltözött fickót. Először két éve, gyertyafénynél pillantotta meg az arcát, de remélte, hogy nem kell újra találkozniuk. A férfi három ütött-kopott, tompa élű kardot hordott magánál; verejtékfoltos markolatukon nyomot hagyott az idő. A jövevény csaknem egy fejjel magasabb volt Wyattnél, válla és keze is vaskosabbra nőtt. Lábát megvetve várakozott. Tekintetét Wyattre függesztette, valahogy úgy, ahogyan a macska néz az egérre.

– Delano DeWitt báró, Dagasztánból? – A kérdés nem is kérdésnek tűnt. Inkább vádként hangzott.

Wyatt válla akarata ellenére is belereszketett. Hiába ismerte fel a rettegett arcot, a lelke mélyén rejtőző derűlátással – amit a megannyi félelemben töltött év után valahogyan sikerült megőriznie –, azt remélte, a fickó csak a pénzét akarja. Ám a kemény kérdés egy csapásra kioltotta benne a remény utolsó szikráját is.

– Elnézést, de bizonyára összetéveszt valakivel – válaszolta az útját elálló férfinak. Próbált barátságos hangot megütni, nem kimutatni az aggodalmát, a bűntudatát. A színjáték kedvéért még káléi kiejtését is eltorzította.

– Tudom, ki vagy. – A férfinem engedett. Közelebb jött a sikátorban, lassan felemésztve a kettőjük között lévő biztonságos távolságot. Wyatt jól látta a kezét is, és így még ijesztőbbnek tűnt, mintha csak három kardja egyikén nyugtatta volna az ujjait.

Láthatóan nem riadt vissza Wyatt míves tőrétől.

– Az a helyzet, hogy engem Wyatt Deminthalnak hívnak. Így továbbra is csak azt mondhatom: összetéveszt valakivel.

Wyatt örült, hogy dadogás nélkül sikerült kinyögnie a szavakat. Erősen összpontosított, hogy el tudja engedni magát. Leeresztette a vállát, és egész testsúlyát az egyik lábára helyezte. Még egy kellemes mosolyt is felvillantott, majd óvakodva körbepillantott, ahogyan egy ártatlan ember tenné.

Egymással szemben álltak a szűk, szeméttel teleszórt sikátorban, Wyatt bérelt kvártélyától alig néhány méterre. Szinte vágni lehetett a sötétséget. A háta mögött lámpa fénye derengett a takarmányüzlet falán. Látta a pislákoló fényt, és követte a szemével, amint megcsillan az utcakövek között összegyűlt esővíz tócsáiban. Még odahallatszott a Szürke Egérből tompán kiszűrődő dajdaj. Kiáltások visszhangoztak a távolból, nevetés, vita zaja, egy láthatatlan macska vinnyogását követőleejtett cserépedény csörrenése. Valahol a messzeségben kocsi gördült végig az utcán, fakerekei végigzörögtek a vizes kövön. Későre járt, csak részegek, utcalányok és egyéb éjjeli foglalatosságokat űzők rótták az utcát.

A behemót közelebb lépett. Wyattnak nem tetszett, amit a szemében látott. A kemény és eltökélt nézés ellenére leginkább a fickó tekintetében bujkáló sajnálattól rémült meg.

– Megbíztál minket, hogy lopjunk el egy kardot Essendon várából.

– Sajnálom, tényleg nem tudom, miről beszélsz, idegen. Fogalmam sincs, hol van ez az Essendon,vagy mi. Összetévesztesz valakivel. Bizonyára a kalap miatt van. – Wyatt levette széles karimájú lovaglókalapját és megmutatta az éjszakai látogatónak. – Nézd! Ez egy hétköznapi kalap, ilyet bárki szerezhet magának… Ugyanakkor mégsem annyira hétköznapi, hiszen manapság nem sokan viselnek ilyen holmit. Valószínűleg láttál egy hasonlófigurát, és feltételezted, hogy én vagyok az. Érthető a félreértés. Biztosíthatlak róla, hogy nem veszem zokon a tévedést…

Wyatt újra a fejébe nyomta a kalapot, elől kissé a szemébe húzta, aztán hangyányit oldalra billentette. A fejfedőn kívül, fekete és vörös selyemből készült drága zekét hordott, és hozzá valami fénylő anyagból készült köpönyeget, ám a bársonyszegély hiánya, valamint elnyűtt csizmája elárulta hovatartozását. A bal fülében lógó aranykarika azonban még ezeknél is ékesebben beszélt. Egyedül ezt hagyta meg az előzőéletére emlékeztetőtárgyak közül.

– Amikor odaértünk a kápolnába, a király már holtan hevert a földön.

– Ahá, ez valami szomorú történet… – Wyatt vörös kesztyűje ujjait húzkodta. Idegesség esetén mindig így tett.

– A palotaőrök már vártak ránk. Tömlöcbe vetettek és kis híján kivégeztek minket.

– Sajnálom, amit veled tettek, idegen, de mint már mondottam, a nevem nem DeWitt. Sosem hallottam erről a DeWittről. Ha valaha is összehoz vele a sors, mindenképpen megemlítem, hogy találkoztunk. Mit mondjak, kivel beszéltem?

– Riyriával.

A takarmánybolt fénye egyszeriben kialudt Wyatt háta mögött, és egy hang azt suttogta a fülébe: – Az elfek nyelvén kettőt jelent.

A szíve erre kétszer olyan gyorsan kezdett verni, ám még mielőtt megfordulhatott volna, egy penge jéghideg élét érezte a torkán. Kővé dermedt, még levegőt venni is alig mert.

– Csapdába csaltál minket – folytatta a hang a háta mögül.

– Te voltál a közvetítő. Azért küldtél minket abba a kápolnába, hogy ránk hárítsd a gyanút. Most visszafizetem a kedvességet. Ha van még valami utolsó mondanivalód, most szólj, de halkan!

Wyatt jó kártyajátékosnak számított, azonnal tudta, ha az ellenfele blöfföl. Ám a mögötte álló támadója komolyan beszélt. Nem ijesztgetni jött, és nem is akart tőle kicsikarni semmit. Nem válaszokat keresett, hiszen mindent tudott, amit tudnia kellett. Kitűnt a szavaiból, hallatszott a hanglejtésén, de még a Wyatt fülét csiklandozó lélegzete is azt üzente: azért jött, hogy végezzen vele.

– Valami baj van, Wyatt? – szólt egy vékonyka hang.

A sikátor végében kinyílt egy ajtó, és fény szűrődött ki rajta. Egy fiatal lány alakja jelent meg a fényben, árnyéka végigfutott a kockakövön és felszaladt a szemközti falra. A vállig érőhajú teremtés ösztövér testét bokáig omló hálóköntös takarta, amely látni engedte meztelen lábfejét.

– Semmi, Allie, menj vissza! – kiáltotta a megszólított, többé már nem rejtegetve igazi kiejtését.

– Kivel beszélgetsz ott? – Allie lépett egyet az árnyak felé. A lába beletoccsant egy pocsolyába, a víz fodrozódott utána. – Haragosnak tűnnek…

– Nem hagyok szemtanút – sziszegte a hang Wyatt háta mögül.

– Kérlek, hagyjátok őt – könyörgött az áldozat. – Semmi köze az egészhez. Egyedül én voltam benne, esküszöm!

– Benne? Miben voltál te? – kérdezte Allie. – Mi folyik itt? – Ismét közelebb jött egy kicsit.

– Maradj, ahol vagy, kedvesem! Ne közelíts! Kérlek, Allie, engedelmeskedj!

A lány megtorpant.

– Egyszer elkövettem valami nagyon rosszat, Allie. Meg kell értened, hogy értünk tettem: érted, Eldenért és magamért. Emlékszel, amikor néhány éve elvállaltam azt a munkát? Amikor rövid időre északra kellett utaznom? Valami igen helytelent tettem. Valaki másnak adtam ki magam, és ezzel csaknem emberek halálát okoztam. Így szereztem pénzt arra a télre. Kérlek, Allie, ne gyűlölj ezért! Szeretlek, kedvesem. Légy szíves, menj vissza a házba!

– Nem! – tiltakozott a lány. – Látom a kést. Ezek bántani fognak téged!

– Ha nem mész be, mindketten meghalunk! – kiáltotta parancsoló hangon Wyatt, talán kissé túl élesen is. Nem akart nagyobb fájdalmat okozni, de a lánynak meg kellett értenie.

Allie most már zokogott. Csak állt a sikátorban, egy lámpa kőre vetülő fénypászmájában, és minden ízében reszketett.

– Menj vissza, aranyom! – szólt neki újra Wyatt, miután összeszedte a bátorságát. Erősen küszködött, hogy a hangja nyugodt maradjon. – Minden rendben lesz. Ne sírj! Elden majd vigyáz rád. Mondd el neki, mi történt! Minden rendben lesz.

De Allie csak zokogott.

– Kedvesem, be kell menned! – kérlelte a lányt a csapdába esett férfi. – Csak ennyit tehetsz. Ezt kell tenned. Nagyon kérlek!

– Sze… ret… lek, a… pa!

– Tudom, kedvesem, tudom. Én is szeretlek téged, és annyira sajnálom!

Allie lassan visszalépett az ajtónyílásba, és az ezüstös fény egyre kisebbedett, majd az ajtó bezárult, és egyszerre csak megint ott álltak hárman a sötétségben. Csupán a felhőlepel mögé rejtőzőhold tompa, kékes ragyogása szűrődött be a sikátor sarkába.

– Mennyi idős? – kérdezte a Wyatt mögött álló férfi.

– Őt hagyjátok ki ebből! Csak essünk túl rajta! Megtesztek ennyit nekem? – Wyatt összeszedte minden bátorságát és felkészült. A gyermek váratlan felbukkanása megtörte. Erősen reszketett, kesztyűs kezét ökölbe szorította, mellkasában egyre erősödött a szorítás, és a torkába szorult gombóctól sem nyelni, sem lélegezni nem tudott. Várta, mikor moccan a nyakának szegezett fém, mikor ejti a végzetes vágást.

– Már akkor tudtad, hogy csapda, amikor felbéreltél minket? – kérdezte a kardokkal felfegyverzett behemót.

– Micsoda? Dehogyis!

– Megtetted volna, ha tudod?

– Nem tudom… Talán… Igen. Kellett nekünk a pénz.

– Tehát nem vagy báró.

– Nem.

– Akkor mi vagy?

– Hajóskapitány voltam.

– Voltál? Mi történt?

– Most akkor meg fogtok ölni, vagy mi lesz? Mi ez a kérdezősködés?

– Minden újabb kérdéssel egy újabb lélegzetet nyersz – figyelmeztette a hang a háta mögül. A halál suttogása volt: a halál érzéketlen, üres hangja. Hallatára Wyatt gyomra összerándult, mint ha egy magas sziklaperemről tekintett volna a mélybe. Nem látta a férfiarcát, de tudta, hogy a kezében tartja a gyilkos pengét, és az egész olyannak tűnt, mint valami kivégzés. Alliere gondolt, és remélte, hogy elboldogulnak majd ketten. Aztán rájött, hogy a lány meg fogja találni a testét, itt kinn az utcán. A gondolat meglepőélességgel csapódott be. Kiszalad, miután végeztek vele, és megtalálja itt a kövön fekve. Csupasz lábbal gázol majd az apja vérében.

– Mi történt? – kérdezte újra ítéletvégrehajtója, és a hangja azon nyomban minden más gondolatot elnyomott.

– Eladtam a hajómat.

– Mi okod volt erre?

– Nem számít.

– Kártyatartozás?

– Nem.

– Akkor meg micsoda?

– Mit számít az? Úgyis megöltök. Csak essünk túl rajta!

Megfeszítette a testét. Felkészült rá. Összeszorította a fogát és a szemét. Ám a gyilkos tovább késlekedett.

– Igenis számít – suttogta a fülébe gyilkosa –, mert Allie valójában nem a lányod.

A penge hidege elhagyta Wyatt torkát.

A halálra ítélt lassan, tétovázva szembefordult a kést tartó férfival. Soha nem látta azelőtt. Kisebbnek tűnt, mint a társa, és az arcvonásait árnyékba vonó fekete csuklyás köpönyegbe burkolózott, amely alól csak arcéle látszott ki – karvalyorrának hegye, az egyik orcájának fehérje, az állcsúcsa.

– Honnan veszed ezt?

– Látott minket a sötétben. Látta a késemet a torkodon, pedig hat méterrel távolabb álltunk, a sikátor legsötétebb sarkában.

Wyatt nem szólt. Sem moccanni, sem szólni nem mert. Nem tudta mire vélni a dolgot. Valahogyan megváltozott a légkör. A halál bizonyosságát már nem érezte olyan fenyegetőnek, de árnyéka továbbra is a feje fölött lebegett. Fogalma sem volt, mi folyik, de félt, hogy valami rosszat szól.

– Eladtad a hajódat, hogy azon a pénzen megvásárold a lányt, igaz? – találgatott a csuklyás. – De kitől, és miért?

Wyatt a kámzsa alatt rejtőző arcot vizslatta – akár egy kietlen táj, az együttérzés sivatagja. Halál lakozott abban az arcban, egy lélegzetvételnyi távolságban, és immár egyetlen mondat választotta el az öröklétet a feloldozástól.

A nagydarab férfi, amelyik a három kardot hordta, mancsával megragadta Wyatt vállát.

– Sok múlik a feleleten. De hát ezzel már te is tisztában vagy, nem igaz? Most éppen azon tipródsz, mit is válaszolhatnál, és persze próbálod kitalálni, vajon mit akarunk hallani. Ne próbálkozz! Maradj az igazságnál! Ha tévedsz is, legalább a halálod nem írható majd egy hitvány hazugság számlájára.

A kutyaszorítóba került férfibólintott. Újra lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, és kibökte: – Egy Ambrose nevű fickótól vettem.

– Ambrose Moortól? – érdeklődött ítéletvégrehajtója.

– Tőle.

Wyatt várt, de semmi sem történt. Kinyitotta a szemét. A tőr eltűnt, és a háromkardos mosolyogva nézett rá.

– Nem tudom, mennyibe került ez a kis szépség, de életed legjobb alkuja volt.

– Nem öltök meg?

– Ma nem. Még mindig jössz nekünk száz denentiusszal a munkáért – felelte jeges hangon a csuklyás.

– De… de nekem nincs annyim!

– Akkor szerezd meg!

Egyszerre fény tódult be a sikátorba. Wyatt ajtaja nagy csattanással kicsapódott, és Elden rontott ki rajta. Feje fölé roppant, kétélű szekercét tartott, és eltökélt arccal indult feléjük.

A háromkardos azon nyomban kihúzta két pengéjét.

– Elden, ne tedd! – kiáltotta Wyatt. – Nem fognak bántani! Állj meg!

Elden megtorpant, szekercéjét még mindig a feje fölé tartva, és a szeme sebesen oda-vissza járt a három férfi között.

– El fognak engedni – nyugtatta meg az álruhás hajóskapitány, majd két támadójához fordult. – El fogtok engedni, ugye?

A köpönyeges bólintott.

– Fizesd meg a tartozásod!

Amikor a két útonálló már valamivel távolabb járt, Elden odafutott Wyatt hoz, és Allie is kiszaladt az utcára, hogy megölelje. Hárman visszatértek a házhoz, és bementek. Elden még egyszer utoljára körülkémlelt, majd behúzta az ajtót.

 

A Kiadó engedélyével.