Főkép

Amikor ez a regény első ízben (1986) megjelent magyarul, még nagy pukkanásnak számított, lévén akkoriban éledezett a hazai könyvkiadás (még a rendszerváltásnak nevezett valami előtt), kereste azokat a műveket, amelyekre nyitott a honi olvasótábor, és persze amit a korabeli cenzúra átengedett. T. O. Teas (Tótisz András) regénye pont ilyen volt, hiszen akkoriban (is) menő volt a kung-fu/karate film, a videodiszkók egyik fénypontjának számított az ázsiai pofozkodós film, csak éppen nyomatott formában nem lehetett ilyesmit kapni. Ott volt ugye egy, a Rakéta Regényújságban megjelent folytatásos történet, a Jakuzák (Leonard Schrader regénye), ami évekkel később könyvként is megjelent – és ezzel a végére is értem a felsorolásnak, legalábbis más nem jut az eszembe. Ezzel párhuzamosan megjelent néhány ismeretterjesztőnek szánt mű a jakuzákról, meg a küzdősportokról – de a lényegen ez mit sem változtatott, gyakorlatilag nem volt harcművész olvasnivaló idehaza.

 

És akkor megjelent ez a regény, a kor hagyományainak megfelelően álnéven – és siker lett. Legalább annyira bejött az olvasóknak, mint Nemere első akciókrimije, pedig ebben sem történik más, csak a műfaj kliséi sorjáznak egymás után egy jól megírt történetben. Karate, filmforgatás, kábítószer, bérgyilkos és munkájukat végző rendőrök, szóval mai fejjel tényleg semmi extra, de ha figyelembe veszem, hogy mindez mondjuk Chandler vagy Agatha Christie után érte az Albatrosz könyvek rendszeres vásárlóját (hiszen eredetileg abban a sorozatban jelent meg, és ezt a formátumot idézi fel megjelenésében ez az újrakiadás is), akkor már érthető, miért aratott akkora sikert. Egyszerűen más volt, új, friss, izgalmas, olyan egzotikus világot mutatott be, ami annyira messze volt a rendszerváltás előtti időktől, mint mondjuk ma egy szabolcsi falu a fejlett fogyasztói társadalomtól. Nem állítom, hogy ezzel indult el Japán újrafelfedezése nálunk, hiszen akit érdekelt, az már korábban is kézbe vehetett útikönyveket, és persze elszórtan a mozikban is vetítettek japán filmeket, de ennek ellenére ráirányította a figyelmet egy korábban elhanyagolt kultúrára.

 

Éppen ezért voltam nagyon kíváncsi, hogy sok-sok évvel az első megjelenés után milyen lesz újraolvasni a könyvet. Egyrészt mennyire emlékszem rá (ez nálam mindig jelzi a történet vagy a kivitelezés minőségét), másrészt mai szemmel nézve ugyanazt látom-e benne, vagy egészen más megítélés alá kerül. Nos, olvasás után azt kell mondjam, vannak kellemes, és nem annyira jó benyomásaim. Kezdem a negatívummal: túl sok a rövid mondat, amikről nem tudtam eldönteni, hogy szerkesztői beavatkozást igényeltek volna, vagy épp ellenkezőleg, tudatosan ilyenek, hangsúlyozva némely szereplő szikárságát, vagy éppen a harcművészek minden sallangot kerülő mentalitását jelképezik. Ezt nem tudhatom, de tény, nyugati fejjel nem álltam le megcsodálni ezeket a rövidkéket, viszont időről-időre megakasztották a lendületet, amit az egyébként pergő cselekmény eredményezett. Szerencsére pozitívumból jóval több van, kezdve magával a cselekménnyel. Hitelesnek tűnő rendőrségi nyomozásnak vagyunk tanúi, ami mellett kapunk egy adagot a japán kultúrából, hétköznapokból, s nem utolsó sorban a harcművészek zárt világából, amiről kiderül, nem is olyan egységes, mintsem azt külsősként gondolnánk. Az pedig nyilvánvalóan érződik, hogy Tótisz András számára otthonos közeg az edzőtermek világa, a harcleírásokat ugyan nem próbáltam el, de abszolút hihetőek, megadják azt a pluszt, aminek köszönhetően egy kicsit az olvasó is karatésnak érzi magát – pedig nem.

 

A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy később megjelent még pár regény T. O. Teas neve alatt, de ezeket már nem olvastam, így a most megjelenő többi történet (Ojabun, Karma) ismeretlen számomra, ezért kíváncsi vagyok, mennyit fejlődött (ha fejlődött) a szerző ennyi év alatt.