Főkép

Valamikor még a ’90-es években találkoztam elsőként a Warhammer 40.000 világával - aktív szerepjátékosként ez szinte elkerülhetetlen volt. Valamilyen szinten csodálva figyeltem a táblát és a festett ólomfigurákat, de a játék ennél közelebb sohasem került hozzám, nem így a világ regényirodalma. Ian Watson volt az a szerző, akinek a műveit, ha nem is nagy sebességgel, de végülis kiadták, és akárcsak a nyugati országokban erre fogékonyak körében, idehaza is nagy népszerűségnek örvendett az Inkvizítor, a Harlekin és, igaz, nem tartozik a trilógiába, de az Űrgárdista. Na, ez volt az a pont, ahol elvesztettem a fonalat anno és nagyjából két évtizedig nem is került a kezeim közé a fentebb említett trilógia zárókötete, a Káoszgyermek. Most, hogy immáron a harmadik kiadását éli meg a regény, valahogy ismét a látóterembe került, szóval gondoltam pontot teszek a történet végére.

 

Nem igazán tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Egyrészt vége (most ne menjünk bele „filozófiai mélységekig”, hogy simán folytatható lenne), és letudtam egy régi adósságot, másrészt valamilyen szinten keserű szájízt hagyott maga után Watson munkája. Nem, nem szedtem elő az ezer éve olvasott előzményeket, mindössze Dan Abnett Gaunt szellemei sorozatának pár kötetét olvastam az elmúlt évek során, amiket nem lehet a remekművek kategóriájába sorolni, ellenben szórakoztató irodalomként nekem megfeleltek. A Káoszgyermek ezzel szemben hol nagyon kaotikusnak tűnik a számomra, hol pedig nagyon elnagyoltnak, szinte pongyolának.

 

A történet alapja/folytatása legalább annyira érdekfeszítő, mint az előzmények. Jaq megszerezte a sorskönyvet az eldák hiperhálóban rejtőző Fekete Könyvtárából, de nagy árat kellett fizetnie ezért: hűséges társa és orgyilkosa, Ey’Lindi halott. Az inkvizítor, amellett, hogy eltökélt szándéka megmenteni az emberi univerzumot a káosz erőitől a könyv segítségével, egyre jobban összezavarodik, egyre mélyebbre süllyed gyászában és egyre eszelősebben vágyik a múlt megváltoztatására. Társai - Lex, a renegátnak bélyegzett űrgárdista és Zhord, a zömik technikus - ugyan kitartanak mellette, de egyre gyanakvóbban tekintenek Jaq-ra, aki lassan kifordul önmagából. És innentől kezdve kezdenek összegabalyodni a célok és irányok. Egyrészt Ey’Lindi feltámasztásán ügyködnek, másrészt a sorskönyvet kellene valahogy elolvasni, harmadrészt a Császár fiait kellene megtalálni. Egy biztos pont adott csak: a hiperhálóban van egy hely, ahol minden kérdésünkre választ kaphatnak, visszaforgathatjuk az idő kerekét és visszahozhatják az élők sorába Ey’Lindi-t. Az idevezető út kidolgozottságának változásai azok, amik leginkább fejtörést okoznak nekem. Vannak nagyon kidolgozott és megírt részek, és vannak már-már vázlatszerű, apró csuklómozdulattal elintézett epizódok. Az, hogy a történet alapvetően a káosz és a rend küzdelméről szól, számomra nem tudja igazolni a leírt szöveg esetenkénti kaotikusságát, az írásminőség változásait.

 

Ha nem is ezt vártam a befejező résztől, azért az mindenképpen pozitívum a számomra, hogy egyrészt továbbgondolható a történet, másrészt pedig el is lehet rajta filózni, hogy egynémely szituációban miért is ilyen a történet. Azok számára, akik olvasták az előzményeket, egyértelműen javallott, hogy kézbe vegyék ezt a kötetet, ám azok sem lesznek bajban, akik semmit nem tudnak a korábbi eseményekről, mert számos visszautalás és magyarázat segíti őket, hogy tisztán lássanak.