Főkép

A szerepjátékos irodalom, vagy mondjuk úgy, a „logós fantasy” világába mindig érdekes visszatérni: nem azért, mert folyamatosan újdonsággal vagy eredeti ötletekkel találkoznék, s még kevésbé azért, mert korszakalkotó alkotásokat vehetnék kézbe, egyszerűen csak az esetek többségében biztosítják a különösebb gondolkodást nem igénylő, de mégis kellemes szórakoztatást. Rossz asszociációkat felidéző kifejezéssel mondhatnám, hogy ponyváról van szó, de jobban szeretném inkább úgy felvezetni Lisa Smedman regényét, mint egy izgalmas trilógia befejezését, melynek ugyan voltak kevésbé zseniális pillanatai is, de összességében közel egyenletes színvonalon vezetett el a Forgotten Realms univerzum kígyók lakta szegletébe, hogy ott mindenféle remek kalandot meséljen el. Ennél pedig egy percig sem vártam többet.

 

Valahol Faerűn kontinens szívében van egy nem is olyan apró ország, melyet jüan-ti kígyólények vezetnek. Az ott élő emberek alávetett, szolgai szerepre kényszerülnek – azonban mintha az erőegyensúly változóban lenne. Arvin, a korán árvaságra jutott, majd a helyi tolvajcéh által „alkalmazott” elmemágus egy jüan-ti szekta nyomára bukkan, mely nemcsak meg akarja dönteni az uralkodócsalád hatalmát, de vezetőjük, Sybil elhatározta, hogy a kígyók istenének avatárjává is válik. Ehhez azonban át kell jutnia Szmaragdba, a világok közt húzódó köztes síkra, melyet viszont csak Körkígyó nevű ereklyével tehet meg. Ennek a szent tárgynak a két felét keresi Arvin is, ám más célokból: szerelmét, a félvér jüan-tit akarja kiszabadítani Szmaragd borzalmai közül.

 

A sorozat legnagyobb erénye mindenképpen az atmoszféra. Már a kötet első mondata – „Fullasztó penész- és dögszag ülte meg a forró levegőt.” – leszögezi, hogy mi is várható a következő háromszáz oldalon, a meglehetősen sötét, borongós légkör mindvégig uralkodó marad. Viperák, pitonok, mindenféle méretű, fajtájú és intelligenciájú kígyók tűnnek fel a lapokon, melyhez tökéletesen illik az ármányok, mérgek és gyilkosságok uralta cselekmény is. Jó ütemben követik egymást az események, ügyesen fokozza az izgalmat az írónő, s bár különösebb fordulatra ezúttal nem volt példa, megmaradt az olvasmányos és gördülékeny stílus, ami akkor is olvastatja magát, ha annyira nem kötne le a történet. Nem mintha ilyenből túl sok akadna a Mérgező hiúságban.

 

Annál több volt viszont akciódús pillanatból és mágikus összecsapásból. Smedman érdekesen mutatja be Arvin elmemágiájának fejlődését: az egyre nagyobb erőt irányítani tudó ember ugyanis egyre veszélyesebb ellenfelekkel küzd meg, akik könyörtelenül végeznének vele, ha nem lenne néhány trükk a tarsolyában. A harmadik kötetre már egészen megismertük Arvin személyiségét és érzelmeit (főleg a szerelmével kapcsolatban), s bár ezeket még mindig túl felszínesnek találom, komolyabb panaszra nincs okom. Legfeljebb a fordítást nem éreztem mindig tökéletesnek, a könyv első felében például a vártnál jóval több szóismétlést és hasonló hibát vettem észre (a második felében vagy figyelmesebb volt a korrektor, vagy én merültem jobban bele a regénybe) – viszont legalább most is helyet kapott a kötetben egy térkép, amelyek létét mindig üdvözlöm a fantasztikus kiadványokban.

 

Újabb Forgotten Realms sorozat zárásáig jutott el a magyar kiadás, amely egyrészt rendkívül örvendetes dolog (mármint hogy eljutott idáig, ráadásul meglepően rövid idő alatt), másrészt pedig érdeklődéssel tölt el, hogy mit olvashatnak a hazai rajongók a következő időkben. Akárhogy is, a Kígyóház-trilógia tökéletes választás lehet bárkinek, aki szeretne megismerkedni az univerzummal (előismeret gyakorlatilag egyáltalán nem szükséges hozzá, minden kapcsolódó fogalom és háttértörténet a kötetekből is megtudható), vagy egyszerűen csak egy olyan könyvsorozatot keresne, mely idegesítő probléma vagy más zavaró apróság nélkül szórakoztat, izgalommal tölt el, s még különösebb agymunkát sem igényel. Hiszem, hogy néha szükség van ilyesmire is.