Főkép

Mindenki hallott róla – de senki sem olvasta: Karel Čapek Rossum Univerzális Robotjai című, 1920-as darabja mindeddig nagyon híres volt nálunk, de hozzájutni szinte lehetetlen volt: mindössze egyszer adták ki önálló kötetben magyarul, 1922-ben, az elcsatolt Kassán. Ezért úttörő a Quattrocento kiadó vállalkozása, amely M. Nagy Judit modern fordításában nyújtja át a robotika, a sci-fi és a szatirikus szépirodalom rajongóinak a R. U. R.-t.

 

A darab cselekménye olyan sci-fi témákat egyesít magában, mint ember és gép kapcsolatának alakulása a jövőben, a robotok jogainak problémaköre, vagy a robotok lázadásának veszélye. Ma már valamirevaló, robotokkal foglalkozó történet meg sem születhet anélkül, hogy választ ne adjon a kérdésekre: személy-e egy emberhez hasonlóvá formált robot, van-e lelke, kihasználjuk-e, ha munkára fogjuk, s mi történik, ha – köszönhetően a robotoknak – létrejön egy olyan jövő, amelyben az emberiség már nem dolgozik… Amikor azonban Čapek darabja íródott, e kérdések még megválaszolatlanok voltak. A darab jelentőségét az is mutatja, hogy ma a robotokat Čapek szavával nevezi meg a világ minden nagy és legtöbb kis nyelve. Igaz, állítólag az író először a labori szót akarta használni: a robot változat a testvére javaslata volt. Érdemes elgondolkodni rajta: vajon a labori is felváltotta volna a korban szívesen alkalmazott, ódon bájú automaton szót a nemzetközi használatban? Tartok tőle, hogy nem…

 

A R. U. R.-t először 1921-ben mutatták be Csehszlovákiában, s – valószínűleg inspiráló témájának köszönhetően – nagyon hamar filmvászonra, sőt tévéképernyőre került. Az első egész estés mozifilm 1935-ben készült belőle a Szovjetunióban, amikor pedig 1938-ban az angol BBC elkészítette egy harmincöt perces tévéjáték-változatát, újabb rekord született: ez lett a világ első sci-fi témájú tévéfilmje.

 

Čapek színművének a „kollektív dráma és vígjáték” műfaj-meghatározást adta. 1922-ben a magyar fordítás „utópisztikus kollektív drámá”-nak nevezte. Az alcím – amely a jelenlegi fordításból, talán megkopott jelentéstartalma miatt, már hiányzik, – figyelmeztetheti az olvasót: olyan darabba kezd bele, ahol a főhős nem egy személy, hanem egy csoport. Bennem azonban rögtön felmerült a kérdés, kik is e csoport tagjai: vajon az emberek vagy a robotok? Az is kérdés, valóban komédiával van-e dolgunk: míg a bevezetés nagyon mulatságos szatíra, a további felvonások egyre kétségbeejtőbbek és filozofikusabbak, míg a zárójelenet egészen tragikusnak tűnhet.

 

A R. U. R. ugyanis egy titokzatos szigeten játszódik, ahol a Rossum cég székhelye található. „Mindenkinek kell egy robot!” jelszóval itt gyártják a megdöbbentően emberszerű robotokat a megdöbbentően elembertelenedett és elkényelmesedett emberek. Ám a robot-előállítás már nem az alapító feltaláló, Rossum nyomdokain jár, aki egy kémiai anyag segítségével mesterséges élő szövetet készített, s ebből emberszerű, gondolkodó lényeket kívánt teremteni. Az új cél pusztán a „minimális igényű munkaerő” nagy tételben történő létrehozása. A magányos, kissé félőrülten viselkedő, s teljességgel üzleti szemléletet felvevő tudós- és igazgatógárdát, a darab emberszereplőit láthatóan nem zavarják a lélektani, erkölcsi, jogi és személyiséggel kapcsolatos apróságok: csak és kizárólag a pénz mozgatja az egész robotüzemet, s ennek érdekében mindegyikük lemondott egykori álmairól. Még az eredetileg robotjogi harcosként a szigetre érkezett Helena is elfásulttá és közönyössé válik. A lelkes lányból, aki a bevezető jelenetben önálló főhősnőnek, sőt, az egyetlen épeszű és érző lelkű embernek tűnik a darabban, a későbbiekben látszatérzelmekkel és álsajnálattal teli igazgatófeleség lesz, aki belesimul a rendszerbe. Közben azonban széthullik körülötte a világ: a robotmunkára épülő civilizáció rémálommá válik, a robotok Radius, a félig emberivé, mert fájdalmat érzővé alakított kísérleti robot vezetésével fellázadnak, s azzal az embertelenséggel fordulnak az emberek felé, amelyet azok mindig is feltételeztek róluk. A darab zárása pedig kettős dilemmát vet fel: az embereket kiirtó, mégis, érzelmeikben emberi robotok képtelenek a fennmaradásra, így pusztulásuk bizonyos, az emberiség pedig, amely már a robotlázadás előtt halálra ítélte önmagát a születésszám totális lecsökkentésével, gyakorlatilag nem is létezik többé. A teljes csődöt és tragédiát Čapek egy váratlan, költői ötlettel oldja fel: két robot, a beszélő nevű Primus és az egykori Helena robotmása szerelmesek lesznek egymásba és elindulnak egy új jövő felé.

 

Én azonban nehezen tudom elfogadni a befejezést valóságnak. Nem csoda, hogy a darabot negatív utópiának szokás hívni. Ha az emberiség és a robotok utolsó reménysége az marad, hogy talán, valami isteni csoda folytán a géplények egyszerre csak képesek lesznek szerelmet érezni, akkor nagyon nagy a baj. Čapek darabja sokértelmű, komor figyelmeztetés, rövid remekmű. Érdemes vele megismerkedni!