Beleolvasó - Bryan Magee: Wagner világképe

Fülszöveg:

„Magee olyan szélesre tárta Wagner intellektuális világának kapuját, mint őelőtte még senki más.” (Literary Review)
Wagner úgy él a köztudatban, mint egy egocentrikus, paranoid és antiszemita egyén, s ez műveinek megítélését is sokszor beárnyékolja. Fiatalkorában azonban igazi forradalmár volt, s később, a nagy zeneszerzők közül messze ő mutatta a legnagyobb fogékonyságot a filozófia kérdései iránt. Bryan Magee korának sajátos közegében vizsgálja Wagner gondolatvilágának fejlődését, és feltárja, mely filozófiai nézetek érhetők tetten érett operáinak világlátásában. Szól arról az erőteljes hatásról, melyet Schopenhauer gyakorolt a zeneszerzőre, és bemutatja, hogy Nietzschéhez fűződő barátsága milyen meglepő és értékes adatokkal gazdagíthatja a Wagner világnézetéről és személyiségéről alkotott képünket. Nyíltan elemzi a zeneszerző vérmes antiszemitizmusát és Hitler Wagner-rajongásának okait. A végeredmény egy lebilincselő portré, amely egészen új megvilágításba helyezi Wagner személyét, életművét, és bemutatja a Ring, a Trisztán és a Parsifal mögött felsejlő, döntő fontosságú, ám sokszor figyelmen kívül hagyott szellemi áramlatokat.

 

Részlet a könyvből:

Amikor nekiláttam ennek a könyvnek, célom az volt, hogy megírjam, miképpen hatott a filozófia Wagner operáira. A nagy zeneszerzők közül ő az egyedüli, aki huzamos ideig igen ko­molyan tanulmányozta a filozófiát, és ez azért különösen fontos, mert azok a bölcselők, akiket kitüntetett a figyelmével, nem pusztán felületes befolyást gyakoroltak életművére. Sőt: hatásuk Wagner érett operáira oly nagymérvű, hogy nélküle a Trisztán és Izolda és a Parsifal is a felismerhetetlenségig külön­bözne jelenlegi formájától, és ugyanez a Nibelung-tetralógiáról is szinte biztosan megállapítható. Eredeti elképzelésem tehát az volt, hogy sorra veszem a kérdéses filozófusokat, és rámutatok, hogy nézeteik milyen úton-módon szűrődtek be Wagner műveibe.

Központi témának meg is tartottam ezt a tervet, de a könyv részleteinek kidolgozása során szükségét éreztem annak, hogy más kérdésekre is kitérjek. Döntő jelentőségű például Wag­ner viszonya a politikához. A Ring szövegkönyvében - a gon­dolatok szintjén - talán ez a legfontosabb összetevő, s ez elegyedik a filozófiai nézetekkel. Később, miután Wagner kiábrándult a politikából, kissé befelé fordult, ami megnyi­totta az utat egy olyan filozófia előtt, amely szöges ellentét­ben állt korábbi meggyőződésével, és roppant hatást gyako­rolt a műveire. Mindebből azonban mit sem érthetünk, ha nem foglalkozunk Wagner politikai hátterével; ami viszont csak úgy közelíthető meg, ha a társadalomról alkotott álta­lánosabb nézeteit is megvizsgáljuk. Végül tehát úgy alakult, hogy amit Wagner „filozófiájáról" a szó népszerű, illetve tudományos értelmében írtam, az voltaképpen az ő életfel­fogása, vagy, ha úgy tetszik, általános Weltanschauungja, világ­nézete. Ezt azonban csak olyan mélységben vizsgáltam, amennyiben hatást gyakorolt az operáira. Példának okáért nem részleteztem Wagner vakbuzgó vegetarianizmusát, ugyan­akkor tárgyaltam a minden élők egységébe vetett hitét, amely­nek egyenes következménye az állatok iránti részvét — innen eredt vegetarianizmusa, és mindez a Parsifalban is kifejezést nyert.

Mivel e könyv általános filozófiai nézetekkel és meg­győződésekkel foglalkozik, meg sem kísérelheti áttekinteni Wagnernek a középkori germán és északi legendák terén vég­zett kutatásait vagy a más zeneszerzőkkel kapcsolatos tapasz­talatait, esetleg a vezénylésről, éneklésről, színészi játékról vagy színpadi rendezésről szóló elgondolásait, noha mind­ezekről is igen markáns véleménye volt, és ez nagyon is meg­látszik a művein. Jelen könyvben elsősorban a szó közkeletű értelmében vett „eszmékkel” foglalkozom, annak ellenére, hogy ezeken kívül sok más szempont is befolyásolja Wagner operáinak megértését és átélését.

Sok olvasóm számára Wagner politikai érdeklődése je­lenti majd a kulcsot az egész témakörhöz. Wagner ékes pél­dáját nyújtja annak a jellegzetes életútnak, melynek kezdetén egy szenvedélyes aktivistát, egy lelkes baloldali fiatalembert látunk, aki idővel csalódik a politikában, és középkorú fér­fiként elfordul attól. A korábbi elvbarátok, akik kitartanak eredeti meggyőződésükben, úgy érezhetik, az ilyen ember élete „jobbkanyart" vett, és ez valóban bekövetkezhet, s az illető konzervatív elveket tehet magáévá. A legtöbb eset­ben azonban erős rövidlátásról árulkodik, ha így tekintünk erre a jelenségre. Az ilyen emberek nagy része ugyanis nem egy másik táborba áll át, hanem magának a politikának for­dít hátat. Már nem hisz abban, hogy a fontos emberi prob­lémák megoldhatók a politika eszközeivel - más szemszög­ből nézi az életet, s gondolkodásában a politikai-társadalmi ügyek háttérbe szorulnak. Wagnerrel is ez történt. Nem hajtott végre „jobbra át”-ot, tehát nem lett konzervatív - életének egyetlen pillanatában sem vallott konzervatív né­zeteket vagy elveket. Halála napjáig radikális kritikával illette a fennálló társadalmat, de bírálata sosem jobbról érkezett. Ezzel együtt keserűen csalódott mindennemű, eszményi­nek vélt változás lehetőségében. A kiábrándult baloldali kérlelhetetlen elkeseredése egészen más lélektani jelenség, mint a reakciósok zsémbelése - persze időskorban a tüne­tek igen hasonlók lehetnek. Az egyik a letűnt múlt, a má­sik a homályos jövő feletti keserű bánkódás. Ami közös bennük, az a jelen iránti megvetés, ám ami az egyik esetben a hagyományos értékekből indul ki, a másikban a jövő gyökeres megváltoztatásába vetett hit végső elvesztéséből adódik. Akár így, akár úgy, Wagner megszűnt szocialista for­radalmár lenni, és élete második felére korábbi nézeteiből csak a kudarcot vallott baloldaliság maradványaihoz való elemi és görcsös ragaszkodás maradt. Sosem lett azonban sem konzervatív, sem jobboldali, sem reakciós - e jelzők egyszerűen nem alkalmazhatók rá, semmi szín alatt. Élet­útja nem balról jobbra fordult, hanem a politika felől a meta­fizika irányába.

Wagner világnézete egészében átalakult. Fiatalon a társa­dalmi realitás jelentette számára a valóságot. Nem látta okát, hogy higgyen e világon kívül bármi másnak a létezésében, és arról is meg volt győződve, hogy e földön semmi sem lehet „magasabb rendű" az emberi nemnél. Úgy vélte, minden erkölcs és értékrend emberi kreáció - jóllehet nem az egyes ember magántermészetű találmánya, hanem az egymást kö­vető nemzedékek együttes erőfeszítésének eredménye. Emiatt tekintette Wagner az élet mélyebb értelmét és értékeit lénye­gében társadalmi jellegűnek. Minden tevékenység közül az alkotóművészetet tartotta a legfennköltebbnek, és ezt is tár­sadalmi természetűnek tételezte. A komoly művészet funk­ciója szerinte az, hogy az emberek előtt feltárja saját belső mivoltuk legalapvetőbb igazságait. Mivel azonban ez a leg­belsőbb természet egy lényegében társas lényhez tartozott, megértése is elemi erővel követelte meg az egyén és a tár­sadalom viszonyának tisztázását.

Az ifjú Wagner cseppet sem állhatta az őt körülvevő tár­sadalmat - egyenesen utálta, és legtöbb tagjának a társada­lomhoz való viszonyát is kétségbeejtőnek és elfogadhatat­lannak érezte. Ám mivel a többségről volt szó, hitt abban, hogy együttes erővel saját kívánságaik szerint alakíthatják a társadalmat. Tehát gyűlölte ugyan a fennálló rendet, de vallotta, hogy a jövő társadalma a várva várt forradalom után csodálatos lesz, különösen az alkotóművészet képvi­selői számára. S ezért hiába jellemezte Wagnert metsző tár­sadalomkritika, társadalmi értelemben egyben derűlátó is volt: hitte, hogy a kor gyűlöletes társadalma elkerülhetet­lenül halad a közeli és radikális átalakulás felé, hogy fel­válthassa egy olyan berendezkedés, amelyben az emberiség egésze vagy legalábbis túlnyomó többsége megtalálhatja ki­teljesedését.

Alkatának köszönhetően a fiatal Wagner túláradó maga­biztossággal és lelkesedéssel hangoztatta e nézeteit, és tevő­legesen is munkálkodott megvalósulásukért. A végtelenségig képes volt róluk vitatkozni a barátaival, sőt több esetben ki­mondottan e célból összejöveteleket is szervezett. Csak úgy falta a kor idevágó irodalmát, és maga is több cikkben kiállt véleménye mellett. Átmenetileg még egy forradalmi szocia­lista folyóirat szerkesztésébe is besegített. Leglátványosabb tette mégis az volt, hogy 1849 májusában igen aktív részt vállalt a drezdai népfelkelés vezetésében, és a kor leghírhedtebb anarchistája, Bakunyin mellett harcolt a barikádokon. Ez akár önmagában is roppant színes történet. Ám akad ennél is lényegesebb okunk érdeklődni Wagner nézetei és álláspontjai iránt: ugyanis utat találtak művészi alkotásai felé, s így minden idők legnagyobb operái közül többnek a szövegkönyve is belőlük táplálkozik. Csakhogy Wagner vi­lágnézetében alapvető fordulat következett be: maga mögött hagyta az imént felsorolt elvek nagy részét; ekképpen művei­ben is gyökeresen más nézetek érvényesülnek. A változások lecsapódtak ezt követően írt librettóiban is, és ha meg akar­juk érteni idősebb kori darabjait, e világnézeti váltást értel­meznünk kell.

A Wagner iránt érdeklődők számára ez valóban lenyűgöző történet. Olvasómat csupán két dologra kérném elöljáróban. Először is ne feledje, hogy Wagner kreativitása egy sodró lendületű folyam, amelynek e helyütt csak néhány fontos mellékágával tudunk foglalkozni. Nem kívánom azt sugallni, mintha e könyv lapjain operai életművének kimerítő értel­mezését kísérelném meg. Csak bizonyos eszmékre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek fellelhetők bennük, folyton ész­ben tartva, hogy sokkal több minden rejlik ebben az élet­műben, mint ami itt feltárható. S egy műalkotás „jelentését" amúgy sem lehet szavakkal leírni — ha ezt megtehetnénk, semmi szükség nem lenne magára a műalkotásra, sőt az egy­általában nem is lenne műalkotás.

A másik kérésem az, hogy ne feledkezzen meg az itt tár­gyalt művek sajátos természetéről. Olyan darabokról van szó, amelyek fő drámai kifejezőeszköze a zene. Nem úgy működ­nek, hogy a szereplők egy adott „dráma" szövegét játsszák el a színpadon, csak éppen beszéd helyett történetesen zene­kari kísérettel énekelnek. A dráma kibontakozásának elsőd­leges helye maga a zene. Ez mindenre kihat, ami csak a jelen kötetben olvasható, mert annyit tesz, hogy a szavakban kife­jezhető tartalom - még az egyes darabokon belül is - a zené­vel szemben mindig alárendelt szerepet játszik.

Ennek megfelelően az első fejezetet az opera műfajában a szavak és a zene között fennálló viszonynak szentelem, majd az ezzel kapcsolatos általános megállapításokat Wagner ope­ráira vonatkoztatom, s csak ezt követően tárgyalom azokat az eszméket, amelyek a wagneri opera összetett műformájában így vagy úgy kifejeződnek - távolról sem csak a szavak szintjén.

 

A Kiadó engedélyével.