Diana Wynne Jones: A merlin-összeesküvés

Diana Wynne Jones az az írónő, aki történeteivel egyaránt képes elvarázsolni a fiatalokat és az idősebbeket. A Palota-sorozat sokak kedvence, köztük az enyém is és kifejezetten örülök neki, hogy folyamatosan jelennek meg újabb és újabb, magyarul még kiadatlan regények a szerzőtől. A Varázsvilágok sorozat első része szintén a kedvencem lett könnyed humorával és elképesztő világfelépítésével, ezért nagyon vártam a második kötet megjelenését.

Arianrhod, azaz Roddy egy Angliával párhuzamos világban, Áldotton él, szüleivel együtt a királyi udvarban tölt be feladatokat, illetve kíséri a királyt az országban tett körútján. Az idős merlin halála miatt választott új merlin hivatalba iktatását követően megsokasodnak a furcsa dolgok és megbillen a mágia egyensúlya. Nick Mallory tudja, hogy léteznek párhuzamos világok és maga is szívesen lenne promág, de ez egyelőre nem lehetséges, mert segítség nélkül még a világok között sem tud közlekedni. Nem is számít rá, hogy ez megtörténhet, de aztán mégis egy párhuzamos világban és egy érdekes szituációban találja magát, ahol fontos szerep jut neki és a döntéseinek.

Az első dolog, amit a félreértések elkerülése végett ki kell jelentenem a könyv alaptörténetével kapcsolatban, hogy ez a merlin, nem az a Merlin. Varázslónak ugyan varázsló a merlin, de ez a kifejezés egy betöltött tisztség megnevezése Áldotton, ahol a király az alattvalói felett, a merlin pedig a mágia felett uralkodik.

A szerző történetei lassan indulnak, és hosszan elnyújtva épülnek fel, de az elért hatás általában nem marad el és a legtöbb esetben tartósnak is bizonyul. A hosszú felvezetés jelen esetben is igaz, de a végső hatás szerintem most némiképp gyengébbre sikerült. Az eseményeket a két főszereplő, azaz Roddy és Nick szemszögéből követjük végig, ennek ellenére a szükségesnél nagyobb mértékben nem ugrálunk az időben, de helyette szökellünk a világok között. Nem is keveset. Kicsi a világ, szoktuk mondani, ebben a regényben azt éreztem, hogy a sok, egymással párhuzamos világ a regény szereplői számára ugyanolyan kicsi, mint nálunk az egy. Néha már túlzott mértékűnek éreztem a folyamatosan felbukkanó „véletlenszerű” kapcsolatokat a szereplők között.

Az előzmények ismeretében a világok elrendezése nem jelentett sok újdonságot, viszont a regény tele van egyéb ötletekkel és gondolatokkal, amelyek élvezetessé teszik és színesítik a már ismert világfelépítést. Kedvemre való volt, ahogy a mágia összetettebb bemutatásának eredményeként megelevenedik Anglia mitologikus történelme és lények sokasága tűnik fel az oldalakon. Személyes kedvencem Anglia Fehér és Vörös sárkányának említése, illetve Romanov több világból összerakott, amolyan patchwork szigete – létrejöttének oka már önmagában is mosolygásra késztetett. Tetszett, hogy az írónő végig emlegeti a mágia férfias és nőies oldalát, sőt, meg is személyesíti azokat, hangsúlyozza az egyensúly fontosságát, figyelmeztet az apró változások előre nem látható következményeire.

Miért vagyok mégis valamilyen szinten elégedetlen? A lassú és az elején nagyon kusza történetvezetést még könnyedén megbocsátottam volna, de a regény túlzottan egyszerűre sikeredett, már-már gyerekes nyelvezetét nem tudom. Félreértés ne essék, nem hibáztatom a fordítót, mert szerintem az eredeti szöveg is hasonló stílusú lehet, hiszen a történet középpontjába állított fiatal szereplők a saját szemszögükből és a koruknak megfelelő elbeszélő stílusban adták át a történéseket, ami írói szempontból zseniális húzás, de sajnos emiatt keletkezett némi kár a szövegben és a történet nem érte el azt a hatást, amit egyébként elérhetett volna. Határozottan az az érzésem, hogy egy elbeszélőmód-váltás jót tett volna az egész regénynek. Az írónő szereplői általában jól felépített jellemek, de mintha most kicsit elnagyoltra, sekélyesre sikerültek volna. Az erős karakterek mellett nagyon hiányoltam a szerző többi könyvében jelenlévő és szívemnek oly kedves humort, mert ebbe a történetbe valahogy abból is kevesebb jutott, pedig a kecske és az elefánt mindent elkövetett, hogy mosolygásra késztessen.

Megbántam-e a regénnyel való ismerkedést? Nem, mert a sorozat alapötlete zseniális, az írónő stílusa egyedi, és ha eltekintek az elbeszélésmód okozta hibáktól, akkor bizony egy egészen jó, párhuzamos világokban játszódó, a fiatalok számára sok mondandót tartalmazó és összességében élvezetes, varázslós történet bújik elő a sorok közül.

A magyar kiadást nem érheti semmi negatív kritika, és mindenképpen említésre méltó a regényhez passzoló, önmagában is mutatós borítógrafika. Nem tudom, hogy van-e még kiadatlan része ennek a sorozatnak, de ha igen és meg is jelenik magyarul, akkor mindenképpen érdekelni fog, mert az írónő többi, általam olvasott könyve nagyon tetszett és ez a csekély mértékű minőségi megingás nem fog eltántorítani attól, hogy megismerkedjek a nagy mesélő további műveivel és élvezzem egyedi történeteit.