Főkép

Könyv: William Dietrich: A smaragdvihar

Kiadó: General Press Kiadó

Várható megjelenés: 2013. május 21.

 

Ethan Gage újabb bonyodalmakba keveredik. William Dietrich sorozatának (Napóleon piramisai, A rosette-i kő, A dakotakód, A berber kalózok) rajongói bizonyára alig várták már, hogy nyughatatlan kalandoruk sziporkázó humorával és botcsinálta varázslataival visszatérjen Napóleon korába. Az amerikai író-újságírót Gage-szériája tette világszerte ismertté, holott az 1951-ben született szerző életművében több valóságalapú dokumentumkönyv is sorakozik. Dietrich a Nyugat-Washingtoni Egyetem Fairhaven College-i Karán diplomázott újságírásból, s 2 évet töltött ösztöndíjasként a Harvard Egyetemen. Számos északnyugati parti lapnál dolgozott, míg 1990-ben a The Seattle Times zsurnalisztájaként megosztott Pulitzer-díjat kapott az Exxon Valdez-i tankhajó olajszivárgásáról írt cikkéért. A tudomány és a környezet elkötelezettjeként jelentette meg első könyvét 1992-ben The Final Forest címmel, amelyet több díjjal is jutalmaztak. Írt a Columbia folyóról (Northwest Passage, 1995), északnyugat növény- és állatvilágáról (Natural Grace, 2003), valamint egy közös könyvet Art Wolfe fotóművésszel (On Puget Sound, 2007). Fikcióit is szenvedélye ihlette: első regénye a második világháborúban játszódik az Antarktiszon (Ice Reich, 1998), ezt követte egy ausztráliai öko-mese (Getting Back, 2000), egy Déli-sarkra vezető thriller (Dark Winter, 2001), két római kori történet (Hadrianus fala, 2004 és The Scourge of God, 2005), valamint a Harmadik Birodalom idején játszódó Véres birodalom 2011-ben. Ám William Dietrich igazán a 2007-ben elkezdett Ethan Gage-szériával került a bestseller listát jelentő reflektorfénybe: a napóleoni háborúk idején játszódó történeteket immár 28 nyelvre fordították le.

 

A 2012-es A smaragdvihar (The Emerald Storm) már a sorozat ötödik kötete, amelyben Ethan Gage-nek végre elege lesz a viszontagságos életből. Úgy dönt, szerelmével és kisfiával egy csendes helyre vonul vissza, ám sajnálatos módon egy sürgős találkozó Bonaparte Napóleonnal felborítja a terveit. Megbízatást kap, hogy kutassa fel az aztékok elveszett kincsét, amely a repülés titkát is a franciák birtokába juttatná, hogy a La Manche csatornát átrepülve a levegőből támadhassák meg Angliát. Ethan minden szándéka ellenére kalandok sorozatába keveredik: egy alpesi erőd börtöne mellől a Karib-szigeteken találja magát, ahol a háborúban álló franciákat és angolokat egymás ellen kijátszva kerül egyre képtelenebb helyzetekbe. Mindeközben nem veszítheti szem elől végső célját sem: vissza kell szereznie a francia titkosrendőrség fogságába esett feleségét és fiát. William Dietrich új regénye bepillantást enged a 19. század elejének nagyhatalmi viszálykodásába, abba a kaotikus történelmi küzdelembe, melynek során a gyarmataikat megtartani próbáló Anglia és Franciaország vetélkedését kihasználva a rabszolgaságból felszabaduló feketék is kísérletet tesznek önálló nemzetállamuk megalapítására. A smaragdvihar szokás szerint ragyogóan ötvözi a tudományt, a történelmet, a mitológiát és az írói fifikát, melynek során a főhős Gage a napóleoni eszmék közepette fedezi fel a modern világ alapjait jelentő tudományos vívmányokat. Dietrich végtelenül reális képet fest az egész európai történelem egyik leghosszabb és legveszélyesebb lázadásáról intrikákkal, voodoo-val és váratlan szenvedéllyel megspékelve, egyszóval kár lenne kihagyni.

 

 

Film: Tajtékos napok

Forgalmazó: MTVA

Várható bemutató: 2013. május 23.

 

„Szeretnék szerelmes szenni. Szeretnél szerelmes szenni. Ő szeretne szerelmes szenni. Mi, ti, szeretnénk, szeretnétek szintén szerelmesek szenni…” Boris Vian a szürreális romantikus szerelmet írta meg Tajtékos napok című regényében, amely ennél azonban jóval több: egyben teljes világunk tükre is, ahol a zene és irodalom összeforrt eggyé válik. Vian 1959. június 21-én találkozott egy régi barátjával, aki döbbenten közölte vele, hogy az arcszíne endívia-zöldben játszik, nem ártana kicsit lassítania a tempón. Két nappal később botrányregénye, a Köpök a sírotokra filmadaptációjának premier előtti vetítésén dühösen, káromkodva állt fel, majd szívrohamot kapott, és holtan esett össze. 39 éves volt ekkor. Rövid élete során végig rossz egészségi állapottal küszködött, amelyre a túlterhelés csak rádobott egy lapáttal. Ez azonban szerencsére nem akadályozta meg abban, hogy mintegy polihisztor módjára versek, színdarabok, regények, cikkek (jazz-ről, filmekről, sci-fi-kről), valamint pornográf írások garmadája maradjon utána. Játszott trombitán (közös koncert Duke Ellingtonnal), fordított (Chandlert és Van Vogtot franciára), dalokat szerzett. Az 1946-os Tajtékos napokat sokan a huszadik század legjelentősebb regényei között tartják számon, amelyből szürreális tartalma okán filmadaptációt készíteni bátor vállalkozás. A versailles-i születésű, Oscar-díjas francia Michel Gondry azonban bizonyította már, hogy az elsőre talán nehezen befogadható álom- és képzeletvilág mesteri módon képes mutatni a mozivásznon (Egy makulátlan elme örök ragyogása). A Tajtékos napok (L’écume des Jours, Mood Indigo) az örök szerelemről, az élet varázslatosságáról és kegyetlenségéről szól, amelyből Gondry kezei alatt egy művészi elemekkel hitelesen cicomázott, mély mondanivalóval átitatott film sikeredett.

 

Boris Vian története egy olyan világba vezeti a nézőt, ahol fahéjas cukor illatú rózsaszín bárányfelhőkön is lehet utazni, vagy olyan kocsikon, amelyeknek nincsen kereke, hanem rezgő lábakon haladnak előre. Colin (Romain Duris), a tehetős fiatalember, a koktélzongora feltalálója mindennél jobban vágyik a szerelemre. Olyan lányt keres, akit őszintén tudna szeretni. Legjobb barátja, Chick (Gad Elmaleh), valamint szakácsa Nicolas (Omar Sy) közreműködésével megismerkedik az elragadó Chloé-val (Audrey Tautou), és Duke Ellington híres „Mood Indigo” dallamaira szárba szökken közöttük a szerelem. Az egymás iránt fellángoló érzelmeik mindenen felülemelkednek, szerelmük sem humorban, sem bolondosságban nincsen híján. Álomszerű esküvőjükön biztosítják egymást, hogy az életükben felmerülő nehézségeket közösen győzik majd le, a nem várt fejlemények azonban sokkal hamarabb bekövetkeznek, mint ahogyan várnák. A Tajtékos napokat maga Gondry és Luc Bossi öntötték forgatókönyvbe, hogy az 1968-as francia Spray of the Days, valamint a 2001-es japán Chloe után harmadik filmadaptációként valósuljon meg nagyjából 20 millió euróból. A forgatás 2012 áprilisának elejétől július végéig tartott Belgiumban, valamint Párizs környékén. Gondry mozija a védjegyének számító sötét(ebb) és bogaras-hóbortos romantikus beállítódás nyomvonalára építkezik a lo-tech effektek (stop motion, visszatekintések, mechanikusság) használatával. Akárcsak a regény, a film könnyeden indul, de néhány dolog rögtön jelzi, hogy nem minden rózsás ebben a világban. Ahogyan a szereplők szembesülnek a romló egészséggel és a pénzügyi válsággal, úgy válik a Tajtékos napok egyre sötétebbé és melankolikusabbá, s úgy veszik el belőle a költészet és a színek. A kritikusok szerint a film egészében véve egy érzelmi nyakleves, de úgy is tekinthetünk rá, mint egy romantikus vígjátékra, amelyet teljes mértékben beleng a halál. Kár lenne kihagyni!

 

 

Zene: Texas: The Conversation

Kiadó: PIAS

Várható megjelenés: 2013. május 21.

 

Irány Texas! Na jó, Skócia, de ha úgy vesszük, mégis Texas, bár nem Amerika, illetve a stílus igen, vagyis hát… Az úgy volt, hogy 1986-ban a skóciai Glasgow-ban Johnny McElhone (korábbi bandái: Altered Images, Hipsway) és Sharleen Spiteri énekes megalapították a Texas névre hallgató, (majdan) alternatív rockot játszó együttest. Nevüket Wim Wenders híres filmjének címéből (Párizs, Texas) kölcsönözték, bemutatkozó fellépésük 1988. márciusában volt a Dundee Egyetemen. Első albumuk, a Southside egy évvel később jelent meg, amelyről az „I Don’t Want a Lover”  rögtön nemzetközi áttörést jelentett (TOP 10 Angliában, jegyzett pozíció a US Bilboard 200-on), ám ennek ellenére a következő lemezeik (Mothers Heaven, 1991; Ricks Road, 1993) nem tudták ugyanezt a sikert megismételni. Aztán következett a fordulat: az 1997-es White on Blonde meglepetésre a UK Album Chart első helyén nyitott, és eddigi legnagyobb példányszámukat produkálta (majd’ 5 millió eladás). Innentől aztán nem volt megállás: jött a The Hush 1999-ben (UK album charts első hely, háromszoros platina eladás), hogy 2000-ben aztán kiadják a Greatest Hits korongot (hatszoros platina). Ezután még 2 stúdiólemezt jelentettek meg, a Careful What You Wish For címűt 2003-ban és a Red Book címűt 2005-ben, mindkettő aranylemez is lett az Egyesült Királyságban.  A Red Book-ot követő koncertturné után azonban leálltak: a frontember Spiteri szólókarrierbe kezdett (ennek eredménye a 2008-as Melody), mérsékelt sikerrel.

 

A most megjelenő nyolcadik nagylemez, a The Conversation 8 éves kihagyást zár le, és remélhetőleg egy olyan sikerkarrier folytatása lesz, amely összesen 20 milliónál is több eladott lemezt jelentett eddig a Texas számára. A 12 dalt tartalmazó korongon Spiteri és McElhone mellett Richard Hawley és Bernard Butler vettek még részt szerzőként. Az új album egyébként a banda 25. évfordulójának is a megünneplése egyben, amelyre a zenekar tagjai fennállásuk történetének egy új fejezeteként tekintenek, hiszen Spiteri és McElhone 6 éve nem dolgoztak együtt stúdióban. A The Conversation dalaiban a Texas visszatér a country hangzáshoz, amellyel talán könnyebbé válik az amerikai piacra való (újbóli) betörés is. A nyolc év kihagyás után meglepően érett, átgondolt és nyitott albumba hallgathatunk bele, Sharleen Spiteri énekhangja pedig továbbra is az egyik legjellegzetesebben vonzó, sima és gazdag orgánum a zenei palettán. A címadó dal hihetetlenül fülbemászóan szól a szabványos elektromos gitárhangzással, míg a „Dry Your Eyes” a legjobb country hagyományokkal nyűgöz le (amelyet egyesek Lady Antebellumhoz hasonlítanak). De van itt latin társastánc jellegű szerzemény (If This Isn’t Real); magával ragadó, könnyed, tiszta pop sláger (Detroit City); Fleetwood Mac-szerű, 50 éve letűnt csodálatos harmóniákat idéző dal (Big World); Caro Emerald és Duffy számaihoz hasonlóan induló dance-pop melódia (Be True). Szóval irány Texas, még akkor is, ha éppen a skót felföld tárul a fülünk elé, mert a country és Amerika földje bárhonnan könnyedén megközelíthető.