Főkép

Fülszöveg:

A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát - hisz azok már egy évszázada kihaltak -, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról. Minden megváltozik, amikor Banyan megismerkedik egy rejtélyes nővel, aki különös tetoválást visel a testén - egy térképet, ami az utolsó élő fákhoz vezet. A fiú elindul a pusztuláson keresztül, ahonnan nem sokan térnek vissza. Akik megmenekülnek a kalózoktól és fosztogatóktól, azokra ott várnak a sáskák... akik most már emberhúson élnek. De nem Banyan az egyedüli, aki a fákat keresi, az idő pedig egyre fogy. A bizonytalanságok közepette a fiú kénytelen szövetségre lépni Alphával, a vonzó, de veszélyes kalózzal, akinek szintén megvannak a saját tervei. Miközben pedig a talán csupán a legendákban létező ígéret földje felé tartanak, Banyan megdöbbentő dolgokat tud meg a családjáról, a múltjáról és arról, mire képesek az emberek, hogy visszahozzák a fákat.

 

Részlet a regényből:

Úgy vélték, túl fiatal vagyok faépítő mesternek. Láttam a szemükben.

Egy rakás gazdag kretén, akik úgy bámultak rám, mintha le kellene nyűgöznöm őket. De hát tényleg le kellett. Épp ez volt a probléma. A furgonomból már csaknem kifogyott minden üzemanyag, a hasam pedig úgy megkeményedett a nélkülözéstől, hogy már megvakarni se bírtam. Én építettem az Acélvárosok legjobb fáit, de ezt senki meg nem mondta volna az alapján, amennyire most kiszáradtam.

– Örökzöldekre gondol? – kérdeztem egyenesen Frostra nézve; ő volt az, aki fákat akart.

– Látni akarjuk az évszakokat, Mister Banyan. – Frost nagydarab fickó volt, túl vaskos tokával, és a haja miatt, amit kifehéríttetett, hogy idősebbnek látsszon, az arca legalább húsz évvel fiatalabbnak tűnt a kelleténél.

– Ez csak az igazán trükkös dolog, nemdebár? – csóváltam meg a fejem. Minden kérést jól föl kell fújni, az apám alaposan belém verte ezt. Akkor a kliens többet fizet, és a végén ráadásul kétszer olyan elégedett lesz.

– Nyugodtan szedjen össze minden darabot, amire csak szüksége van! – felelte Frost. A fickó gyakorlatilag bűzlött a rengeteg pénztől. A felesége csak úgy ragyogott a hajában csillogó szikráktól és az arcán díszelgő szegecsektől. A fenébe is, még a testőrük is szinte fényezettnek tűnt – rasztás tincsei tisztán és bolyhosan lógtak, hosszú szakállába mintás szövetdarabokat font. Semmilyen bélyeg nem volt rajta. Ez világosan elárulta: olyan testőr, akivel jobb nem packázni.

Körbepillantottam a poros területen. Legalább egy holdnyi sivár telek. Kietlen és ronda, mindenütt csak homok és perzselő égbolt. De már nem sokáig. Nem, ha építek ide egy erdőt, amiben ellehet majd tévedni. Ami menedéket nyújt a tűző nap és a szél ellen. És megmutatja a világnak, hogy még így is birtokolhat az ember valami különlegeset.

Egy tűrhető kisebb lejtő kínált némi perspektívát, amivel el lehet majd játszani. Legyen hát, megkapják tőlem az évszakokat. Plasztik leveleket bedrótozva, hogy változtassák a színüket, és elfonnyadjanak a fém ágakon. És persze készítek nekik tavaszi rügyfakadást meg őszi színeket is.

– Nos, jó hírem van, Mr. Frost! – Elvigyorodtam, és kinyújtottam felé a kezem. – Az évszakok az én specialitásom.

Frost viszonozta a mosolyomat, a kézfogást viszont mellőzte. Csak állt ott, a pocakján pihentette a kezét, és a szája némán rángatózott valami olyan vicc miatt, amelyet csak ő ismert. Majd döngő léptekkel visszament a feleségéhez, és átkarolta annak hegyes vállát; egyszeriben megsajnáltam, amiért ilyen testi közelséget kellett elviselnie a fickóval. A nő igazi bombázó volt, nem vitás. Szürke szemek, sötét bőr.

– A kérdés csak az – mondta Frost, miközben a teste megreszketett, ahogy taperolni kezdte a felesége poliészter felsőjét –, hogy meg tudja-e építeni ezt itt!

Azzal Frost föltépte a nő mellkasán az inget, aki gyakorlatilag lemeztelenítve állt ott előttem. Soha azelőtt nem láttam még ilyesmit.

Csinosabb teste volt, mint amivel tudtam volna mit kezdeni, ehhez nem fért semmi kétség. Ám amitől igazán elakadt a lélegzetem, az a fa volt.

Ezernyi különféle árnyalatban volt a bőrére tetoválva. A gyökerei szétterültek a jobb csípőjén, vékony, fehér törzse fölfelé kanyarodott a hasán, egész a mellkasáig nyúló ágakkal. Törékeny, szépséges fa volt. Hajlékony. Aranyló leveleket hullatott, miközben az ágai valami képzeletbeli szellőben hajladoztak.

Éreztem, ahogy a veríték végigcsorog a hátamon. Frost felesége azonban jéghidegnek tűnt; ezüstös szemével egyenesen rám meredt, rezzenéstelenül; végül félrefordítottam a tekintetem.

Frost fölnevetett, és ellépett asszonya mellől, otthagyva őt a rongyos, szétnyitott ingjében.

– Meg tudod építeni, csávókám? – kérdezte a testőrük. A hangja is olyan erőteljes volt, mint az egész testalkata. Éber szeme ugyanolyan színben játszott, mint a bőre.

Megrendülten meredtem a poros földre. Ez a Frost nyilván kemény legénynek tartotta magát, hogy ezt tette az asszonyával. Egy ilyen fickó pedig nem érdemel meg semmit, ami csinos és szép.

– Meg tudod építeni? – kérdezte újra a testőr.

Elég rossz előérzetem volt ezzel az üggyel kapcsolatban. De még rosszabb érzést keltett a kínzó üresség a gyomromban. Szükségem volt erre a melóra, méghozzá nagyon. Mégis, mit kellett volna tennem? Tán nemet mondani?

– Igen – motyogtam, elvesztve minden addigi hetykeségem és magabiztosságom. – Meg tudom építeni. De kell majd egy hely, ahol letáborozhatok a kocsimmal. És szükségem lesz némi előleg gabonára is.

– Nyugodtan itt maradhat, Mister B! Az erdejében. –Frost nevetve intett körbe a poros földön. Fölpillantottam, szemügyre véve a város maradványainak gyér körvonalait – a mocskos acélvázas házakat, a málladozó beton falakat. A szél erőre kapott, csikorogva süvített az épületek romjai körül, sörétként szórva szét a fölkavart port és apró kavicsokat. A szememre húztam a védőszemüvegem, és egy rongyba temettem az orromat; a gazdag kreténeket azonban készületlenül érte a roham, és most fuldokolni kezdtek a nyamvadt, elkényeztetett tüdejükkel.

– Érezze magát otthon! – mormogta Frost, miután abbahagyta a köhögést, és újra elült a szél. A testőr felé biccentett. – Majd Crow hoz ennivalót, de azt levonjuk a díjazásából.

– Ami mennyi is lesz?

– Amennyit ön szerint ér. Jófajta, ropogós százasokat, még a régi világból, ha szerencsés. – Ekkor kinyújtotta a kezét; az egyik ujja utolsó ízületei hiányoztak, a bőre puffadt és nyirkos volt.– Dolgozzon keményen, Mister B! – mondta Frost, kezet rázva velem.  – És azt ajánlom, tartsa távol magát a házamtól!

Megfordultam, és rámeredtem az acélvázas épületre, amely elválasztotta a parcellát az utcától. Egészen újszerűnek tűnt. A jókora fémpillérek tüskés, fenyegető megjelenést kölcsönöztek neki , mintha egy darab óriási szögesdrót lett volna. Kiszúrtam egy ablakot a legfelső emeleten, amely mögül két kis arc kandikált ki. Úgy festettek, mint Frost és a felesége miniatűr változatai – a sovány, barna lány nagyjából korombeli lehetett. A srác fiatalabb volt nála. Az orrát piszkálta; úgy turkált benne, mintha elvesztett volna valamit odabent. A lány viszont mozdulatlanul állt; egyenesen rám meredt, a poros üvegnek nyomva a homlokát.

– Ne aggódjon! – fordultam vissza Frosthoz. – Ígérem, észre sem fogják venni, hogy itt vagyok.

 

Leparkoltam a furgonomat, a lehető legmesszebb a háztól, szorosan a birtok távolabbi végét szegélyező régi téglafal mellé. A fal túloldalán álló háznak medencéje is volt, és hallottam, ahogy emberek pancsolnak benne; az éjszakát nevetés és tréfálkozás vidám hangjai töltötték meg. Azok a hangok azt a benyomást keltették, mintha még mindig a régi szép időkben járnánk. Az ördögbe is, még egy olyan alaknak is jól hangzottak, aki úgy fél a víztől, mint jómagam. Egyszerűen távol tartanám magam a medencétől, ennyi. Félrehúzódnék. Rendesen viselkednék, hogy legyen kivel beszélgetnem.

Fölemeltem a tetőfedelet, és elnyúltam a furgon végében, a szerszámaim és tartalék anyagaim – a harapófogók és kalapácsok, fémlemezek és dróttekercsek – között. A fejemet egy doboz LED izzónak támasztottam párna gyanánt; lábam alatt egy csavarhúzókkal teli zsák hevert. Hálófülkém egyik oldalfalán a hegesztőlámpám és a szögbelövő pisztolyom, a kesztyűm és egy extra védőszemüveg csüngött, a másik oldalra pedig bepakoltam az előlegként kapott zacskós kukoricát. Újabb egy hétre elegendő popcorn. Napi háromszori étkezés.

A mikrohullámú sütő ajtaja megcsendült, és kivettem a kész pattogatott kukoricát. A szuperkaját, ahogy a GenTech nevezte. Géntechnológiai úton állítólag úgy lett kialakítva, hogy mindent tartalmazzon, amire csak szüksége lehet a szervezetnek. És talán valóban így is volt, föltéve, ha az ember eleget evett belőle. Ám a legtöbben mégis sárgán, görnyedten, nyúzottan és soványan festettek. Még a gazdagoknak is színlelniük kellett, hogy idősebbek – mert mit sem számít, mennyire tele a hasunk, előbb-utóbb szinte mindannyian megkérgesedett, szennyezett tüdővel végezzük.

Fölbontottam a lila zacskót. Mac’n’Cheese, az illata alapján. Azt hiszem, régen még tehenek tejéből készítették a sajtot, mielőtt még minden élőlényt lenyeltek, megrágtak és kiköptek volna. Most azonban csak az van nekünk, amit a GenTech előállít, és az íze is olyan, amilyennek szerintük lennie kellene a sajtnak. Mégis, a kukorica lucskos és büdös volt a kezemben, és olyan „felséges” vacsorát ígért, aminél többet nem is remélhettem.

Apám régi sombrerója után nyúltam. A kalap kukoricaháncsból lett fonva; mindenütt lyukak tarkították, és átitatta az öregem verítéke. Ha beleszimatoltam, még mindig érezhettem az ő füstös illatát. És ahogy a fejembe nyomtam a kalapot, elképzeltem, ahogy jól beolvasok Frostnak, és megmondom neki, hová dugja föl a hülye munkáját. Mert az öregem tutira odébb állt volna, akármennyire bajban legyen is. Abban a pillanatban, ahogy Frost elkezdett úgy bánni az asszonyával, mint valami utolsó cafattal.

Apám mindig azt mondogatta: építünk magunknak egy saját erdőt, mihelyst sikerül eleget félretennünk, hogy felhagyhassunk ezzel a sodródással. Azt mondta, emelünk majd egy házat a lombok között, fönt a magasban, elrejtve az emberi szenvedés és kicsinyes rosszindulat elől.

Ám nagyon úgy festett, hogy ebből már soha nem lesz semmi. Már csaknem egy teljes éve, hogy az apám eltűnt, és a hiánya még mindig úgy sajgott, mint egy fájós fog. Persze, idővel hozzászoktam, hogy nélküle építsek fákat, hogy gondoskodjak a kocsiról, és hogy egyedül egyek. De ezek a némán, egymagamban eltöltött időszakok a csontomig hatoltak, és üressé tettek mindent.

Levettem a kalapot, hanyatt dőltem, és tanulmányozni kezdtem a házat: figyeltem, ahogy a fények pislogva kigyúlnak és kihunynak. Amikor pedig végeztem a vacsorámmal, még nem volt kedvem aludni, és egyelőre azon sem akartam agyalni, hogyan építsem meg a Frost feleségére tetovált fát. Ehelyett inkább a LED-es dobozért nyúltam, és turkálni kezdtem benne. Előhúztam a zseblámpámat, meg a könyvemet.

Sose voltam valami nagy könyvmoly, nem is igazán tudtam olvasni, apám viszont igen. Az édesanyám tanította meg rá, mielőtt éhen halt volna. Mielőtt eltávozott közülünk, itt hagyva minket. Így hát lehetséges, hogy a könyv ugyanúgy emlékeztetett az édesanyámra is, akire képtelen voltam visszaemlékezni, mint az apámra, akit viszont nem bírtam elfelejteni.

Ám a könyv a meséket is felidézte, amelyeket az apám régen felolvasott nekem. A Régi Világ történeteit. Történeteket emberekről, akik hidegen hömpölygő, tiszta vizű folyók mentén vándoroltak; halakról, amelyeket ki lehetett fogni; vadakról, amiket el lehetett ejteni; fűről, ami magasra nőtt; és virágokkal teli völgyekről, meg a hegyek fáiról, amelyek az ég felé törtek.

A fákról, amelyek teli voltak virágokkal és magokkal. Ágaik roskadoztak a gyümölcstől, a csonthéjas meg egyéb terméstől, amik mind csak arra vártak, hogy valaki leszedje és elmajszolja őket.

A könyv borítója az idők során ugyanolyan rozsdás árnyalatúra színeződött, mint a furgon; kedvtelve lapozgattam az oldalakat, az orromhoz nyomtam őket, és beszívtam az illatukat – mintha azzal a történeteiket is magamba szippanthattam volna. Ám egyszer csak valami kaparászás halk neszére lettem figyelmes, ami odakintről szűrődött be. Egészen közelről. Nagyon, nagyon közelről.

Becsúsztattam a könyvet egy zsák szög alá, gondosan ügyelve rá, hogy jól el legyen rejtve. Majd sietve kislisszantam a kocsi hátulján, és bevettem magam a sötétségbe.

– Ki az ott? – sziszegtem.

Ám abban a pillanatban megláttam. A kövér srác volt az ablakból; úgy guggolt a kocsi hátsó kerekénél, mintha épp most pisilte volna le a gumit.

– Te vagy a faépítő – állapította meg a kölyök pufók vigyorral. Majd hirtelen talpon termett, ahogy rávillantottam a zseblámpám fényét. – Az én házamban laksz.

– Közelébe se megyek annak a háznak. Szigorúan meghagyták.

– Nagy kár! – kuncogta a srác. – Nálunk van világítás. És tévé.

– Működik?

– Mesésen.

Nekidőltem az autónak. Játszottak pár régi mozit, úgy értette a srác. Azonban, ha fák is volnának azokban a filmekben, akkor szemügyre vehetném őket, ahogy élnek és virulnak. Ahogy az ágaik integetve táncolnak, és a leveleik lágyan libegnek a szélben.

– Szóval, elég nagy kár, hogy nem jöhetsz be a házba! – vigyorgott újra a kövér srác.

– Talán, ha mi ketten összebarátkozunk, az öreged majd áthív hozzátok.

– Azt kétlem – szögezte le a srác, és bedugta a fejét a kocsim hátuljába, hogy a holmim között szimatoljon.

– Hogyne, csak rajta, ne fogd vissza magad! – jegyeztem meg cinikusan. Közben figyeltem a házat, és azon tűnődtem, vajon pusztán azzal, hogy szóba elegyedtem Frost kölykével, nem keveredtem-e máris bajba.

– Tetszett? – A srác most a szögbelövővel kezdett babrálni.

– Tedd azt le! – szóltam rá. – Nem játék.

– De tetszett?

– Micsoda?

– A fája. – Kihúzta a fejét a furgon rakteréből, és csak állt ott, rám meresztve a szemét a sötétben. Lekapcsoltam a zseblámpát.

– Én magam még sosem láttam – jelentette ki.

– Hát, a fenébe is! Nem is szabadna az édesanyádat pucéron látni, te gyerek!

– Ne hívj gyereknek! Alig vagy idősebb nálam. İ pedig nem az édesanyám.

– Akkor hát micsoda?

– Az apám szerencsejátékon nyerte őt. Vegában. Meg a lányát is.

– A nővéredet?

– Hát, ha így akarod nevezni…

– Neki is van egy fa a testén, meg minden?

– Miért? – A kölyök megint gyanakodni kezdett. – Tán látni szeretnéd meztelenül?

– Na, nyomás! – feleltem. Kezdtem besokallni tőle.  Amúgy is, mit turkál itt nekem ez a kis szaros a francos holmim közt?

– Vagy inkább olvasni akarsz még egy kicsit?

Egy darabig nem szóltam semmit. Csak némán meredtem rá.

– Mondd, te kémkedsz utánam?

– Mit olvasol?

– Semmit sem olvasok.

Hirtelen valami zajt hallottam kiszűrődni a házból; ajtócsapódást, majd közeledő léptek neszét. Bizonyára a srác is meghallotta, mert sietve elugrándozott az éjszakába, miközben Crow előtűnt a sötétből. Az őr most egy pár fülhallgatót viselt, és egy nagy, műanyag napszemüveget, föltolva egészen a homlokára, a rasztás tincsei közé.

– Mit művelsz, csávókám? – Crow kihúzta a fülhallgatót a füléből.

– Semmit az égvilágon.

– Építesz?

– A sötétben nem tudok, Mr. Kemény Legény!

Crow elvigyorodott. Hatalmas fogai fehéren megvillantak. Majd odébbállt. Újra egyedül maradtam, és azt kívántam, bárcsak mehetnék, hogy keressek valaki mást, akinek építhetnék. Ám Frost kukoricát adott, és ivólét hozatott a furgonomba, így most az a fattyú diktál, amíg be nem fejezem a melót.

Új rejtekhelyet kerestem a könyvemnek: bedugtam a popcornos tasakok mögé. Mert mostanra már nem sok ilyen könyv maradt. Az emberek elégették a többségüket, hogy ne fázzanak a Sötétség ideje alatt. A Sötétség után pedig nem jelentek meg új könyvek, mert nem volt több papír.

Mert eljöttek a sáskák.

És hamarosan nem maradt egyetlen fa sem.

 

A Kiadó engedélyével.