Andrzej Sapkowski: Vaják – Tündevér

A különböző számítógépes játékokhoz kapcsolódó könyveknek mindig van egy negatívabb színezete a „közmegítélés” szerint: ezektől a kiadványoktól kevésbé várnak minőséget, inkább csak az egyszerűbb ponyva szintjére helyezik az olvasók. Ez a hozzáállás két esetben válik problémássá: ha az írásos verzió volt előbb, tehát a regényekből készült el később a játék, s nem az alkotók akarták meglovagolni az utóbbi által generált hírverést; vagy ha egyébként igen színvonalas, hovatovább eszméletlenül szórakoztató könyvekről van szó. Andrzej Sapkowski Vaják-ciklusa érzésem szerint mindkét kategóriába beleesik: egyszerre meglepetésekben gazdag, élvezetes sorozat, ám a belőle készült, The Witcher névre hallgató játéknak (és annak folytatásának) köszönhetően kevesebben mernek vele próbálkozni, még ha meg is szeretnék a lengyel szerző fantasy univerzumát.

Ríviai Geralt, a messzi földeken is ismert vaják, vagyis hivatásos szörnyvadász életének újabb állomásához érkezett, úgy tűnik ugyanis, hogy megtalálta a végzetét – egy tizenhárom éves kislány személyében. Ciri, a különleges képességekkel rendelkező lány a felégetett Cintra királyság örököse, aki a jóslatok szerint meg fogja határozni az Északi Királyságok sorsát. Ezért sokan vadásznak rá, mindenki a saját kezében szeretné tudni a látszólag védtelen hercegkisasszonyt, hogy a kialakuló háborúban kedvezőbb helyzetbe kerüljön. Geralt a vajákok otthonába, Kaer Morhenbe viszi, és a maroknyi megmaradt társa gondjaira bízza, hogy a saját módszerük szerint tanítsák harcolni. Ám jól tudja, hogy nem hagyhatja mutáns gyilkosok között nevelkedni, ráadásul a lány mágiája is túlnő rajtuk, ezért olyan tanárt kell keresniük, aki nagyobb tapasztalatokkal rendelkezik a témában. A leginkább alkalmasnak tűnő jelölt, a varázslónő Yennefer azonban a Geralthoz fűződő viharos kapcsolata miatt ódzkodik elvállalni a feladatot – de ha nem terelik helyes irányba Ciri életét, annak beláthatatlan következményei lehetnek…

Az az igazság, hogy egy kicsit csalódott vagyok a kötet olvasása után. Nem mintha nem szórakoztam volna nagyon jól, de mégis visszalépésnek érzem A végzet kardja után, vagy legalábbis túl nagy váltásnak érződik – pedig a kettő megírása között alig két év telt el. Ráadásul mintha Sapkowski a regényszerkezet kialakítását nehézségnek érezné: négy, gyakorlatilag különállónak is tekinthető rész adja a cselekmény gerincét, amelyeken átvezetnek ugyan kisebb-nagyobb szálak, de mégis mintha egymástól független novelláknak szánta volna őket: lehet elsőre tényleg az előzőekhez hasonló novellafüzért tervezett? Akármi is a valóság, a rövidebb történetekben sokkal erősebbnek éreztem a szerző stílusát, a tömör, nem túl dagályos, ám nyelvezetében mégis gazdag szövegek élvezetesebbek volna önállóan – persze ettől még a regény keretei között sincs okom igazi panaszra.

A jelentősen különböző belső sztoriknak köszönhetően ugyanis többféle stílus is megjelent, ez a sokféleség pedig folyamatos változatosságot biztosított. A könyv első negyedében a vajákok központjában figyeljük a kislány kiképzését és a lélektelen gyilkosok némileg humoros ténykedését, amely során mintha mindenkiben túláradtak volna az érzelmek: Geralt próbál megbirkózni múltjával, Ciri a helyét keresi a vajákok erőszakos világában, miközben a segítségül érkező varázslónő, Triss Merigold leplezetlen döbbenettel szemléli, mit művelnek a fehér hajú szörnyvadászok a herceglánnyal. Ehhez a részhez csatlakoznak a könyv utolsó fejezetei, melyek már jóval később zajlanak, ám még mindig Ciri fejlődését és nevelését követhetjük – noha a lány azóta előrébb lépett a felnőtté válás ösvényén, nem kis mértékben a mágia megismerésének köszönhetően. Ezek az elsősorban karakterekre koncentráló betétek adták a regény mélységét, de egy kicsit szerencsétlen megoldás, hogy komolyabban csak a kötet elején és végén foglalkozott az író a szereplőkkel.

A kettő között ugyanis már birodalmak sorsa és persze Geralt állt a középpontban. Elvégre nemcsak külső ellenség fenyegeti az Északi Királyságokat, de még belső is: a „másfajúak”, a nem emberi lények (tündék, törpék) is folyamatosan támadják az embereket. A királyok tanácskozásairól és az uralkodók közti intrikákról szólt a regény harmadik egysége: mivel a háborúra a megoldást Ciri, vele együtt pedig Cintra királyságának megszerzésében látják, természetesen Geralt sem maradhat ki az eseményekből. Ahhoz azonban először még le kell győznie egy háttérben munkálkodó, rejtélyes alakot, aki az életére tör – a Tündevér legnagyobb terjedelmű része ennek a nyomozásnak és kalandnak a leírása, mely szinte már Az utolsó kívánság legjobb pillanataira emlékeztetett. A rendkívül szerethető, szarkasztikus és gunyoros humor, a könnyed hangulat vagy a gazdag mitológia olyan szórakoztatást biztosít, amelyre csak nagyon kevesen képesek.

Mégis kicsit furcsának gondolom Sapkowski alkotását, úgy érzem, mintha nem állna össze igazi regénnyé. Pedig részleteiben közel hibátlanul működik: a kaland (Geralt és a szörnyek harca mindig izgalmas, most különösen remek volt a karakterközpontú epizód után), a szereplők kidolgozása (még Ciri figuráját is nagyon hamar meg tudtam kedvelni, pedig ez nem annyira jellemző rám gyerekalakok esetében), a hatalmi játszmák (még ha ez is volt a „legszárazabb” része a cselekménynek, sok emlékezetes pillanat fűződik az uralkodókhoz) és persze az ellenállhatatlan humor (nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire rajongok az ilyen jóízű szarkazmusért) is olyan tényező, melyekre nem tudok panaszkodni, annyira jól szórakoztam. Ezért aztán csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a színvonalas fantasy történeteket, nem fog csalódni – kezdeni viszont a sorozat elején érdemes, még ha önállóan is érthető a Tündevér. Ám mivel a befejezése erősen lezáratlan, legszívesebben azonnal folytatnám a következő regénnyel, remélem nem is kell sokat várnom rá.