Beleolvasó - Georges Simenon: Maigret és a flamand lány

Fülszöveg:

Givet egy álmos kis település a belga határon, és főleg azokból a hajósokból él, akik kénytelen-kelletlen pihenőt tartanak itt, mielőtt átkelnének a Maas folyón Franciaországba. Maigret ide, a ködös északra utazik; nem hivatalos kiküldetésben jár, hanem felesége rokonának kérésére érkezik a kisvárosba, hogy segítsen bebizonyítani a flamand Peeters család ártatlanságát egy fiatal nő eltűnésének ügyében. Peeterséket, a gazdag kereskedőket tiszta szívből gyűlöli szinte az egész város, mert kuncsaftjaik olyan, jószerivel csak inni betérő flamand hajósok, akik szívesebben vásárolnak inkább náluk, az otthonos, borókapálinka-illatú boltban, mint a francia kereskedőknél. De irigylik őket azért is, mert nagyobbik lányuk, Maria az apácáknál tanít, Joseph fiuk pedig ügyvédnek tanul, s karrierjét aligha fogja megzavarni az sem, hogy az eltűnt nőnek három éve fia született tőle. Végül megtalálják Germaine holttestét, s kiderül, hogy a nőt egy kalapáccsal verték agyon. Ki lehet a gyilkos?

 

Részlet a regényből:

1

Anna Peeters

 

Amikor Maigret Givet városka vasútállomásán leszállt a vonatról, a peronon tüstént szembe találta magát Anna Peetersszel.

Az asszony mintha pontosan kiszámította volna, hová fog esni Maigret fülkéje a vonat érkezésekor. Nem látszott rajta sem meglepetés, sem büszkeség. Épp olyan volt, amilyennek Maigret már Párizsban is látta. Hisz ugyanilyen lehetett mindig: acélszürke kosztüm, fekete cipő, és egy olyan kalap, hogy aki látta, később nemhogy a formájára, de még a színére sem emlékszik.

Itt, a szélfútta, majdnem kihalt peronon magasabbnak, teltebb alkatúnak tűnt, mint Párizsban. Gombóccá gyűrt zsebkendőt szorított vöröslő orrához.

– Biztos voltam benne, hogy eljön, főfelügyelő úr.

Önmagában volt ilyen biztos, vagy őbenne? Nem mosollyal üdvözölte, hanem máris kérdést szegezett Maigret-nek:

– Más csomagja is van?

De Maigret csak a sokrekeszes, hasas bőrtáskájával utazott. Nehéznek nehéz volt, de egymaga is el tudta cipelni.

A vonatról csak páran szálltak le, harmadosztályú utasok, azok is gyorsan elszállingóztak. Anna Peeters odanyújtotta peronjegyét az őrnek, aki jól megnézte magának a fiatalasszonyt.

Az állomásról kilépve zavartalanul folytatta:

– Először úgy terveztem, hogy minálunk készítek elő egy szobát magának. Aztán meggondoltam magam. Mégiscsak jobb lesz, ha másutt száll meg. A Meuse Szálló legjobb szobáját vettem ki…

Még száz lépést sem tettek meg Givet keskeny utcácskáin, máris mindenki megfordult utánuk. Maigret nehézkesen haladt, szinte vonszolta az utazótáskát. Igyekezett mindent megfigyelni: az embereket, a házakat, és legfőképp a kísérőjét.

– Mi ez a zúgás? – kérdezte a tompa morajlás hallatán, amelyet nem tudott hová tenni.

– Árad a Meuse, az döngöli a híd pilléreit… Már három hete leállt a hajóforgalom…

Az egyik utcácskából kibukkanva meg is pillantották a szélesen hömpölygő, partjait átlépő folyót. A barnás áradat több helyütt a mezőkre is kiöntött. Arrébb egy magas raktárépület dacolt a vízzel.

Legalább száz uszály, vontató, kotróhajó állt kikötve, egymásnak tömörülve.

– Itt is volnánk… Nem a legkényelmesebb szálló, az igaz… Most rögtön megfürdik?…

Volt mindebben valami meghökkentő, de Maigret nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. Talán soha nem érzett még olyan élénk kíváncsiságot, mint most e higgadt, mosolytalan, a megjelenésére nem adó fiatalasszony iránt, aki időnként az orrát tapicskolta zsebkendőjével.

A nő huszonöt-harminc év körül járt, jóval magasabbra nőtt az átlagosnál. Termetes volt és nehéz csontú, így az arcvonásait sem lehetett bájosnak mondani.

Ehhez jött rendkívül józan, kispolgári öltözete és higgadt, szinte előkelő modora.

Úgy viselkedett, mintha személyesen ő látná vendégül Maigret-t. Itthon volt a városban. Minden apróságra gondolt.

– Nincs miért megfürödnöm.

– Akkor talán rögtön meg is látogat bennünket? Adja oda a táskáját az inasnak… Vigye fel az úr csomagját a harmadikra… Az úr hamarosan visszajön…

Maigret a szeme sarkából figyelte a nőt, s közben azt gondolta:

– Jó nagy marhának nézhetnek!

Azért mégse bánjanak vele úgy, mint egy kisgyerekkel! Jó, a nő nem volt éppen törékeny alkatú, de Maigret mégis kétszer szélesebb volt nála, és durva anyagú felöltőjében úgy nézett ki, mintha egy kőtömbből faragták volna ki.

 

– Nem fáradt el nagyon?

– Egy csöppet sem!

– Akkor már útközben elláthatom pár alapvető tudnivalóval…

De hisz azokkal már Párizsban ellátta! Egy szép napon Maigret az irodájába lépve ott találta ezt az ismeretlen asszonyt: már két vagy három órája várt rá, és szándékától az irodaszolga sem tudta

eltéríteni.

– Személyes ügyben jöttem! – hangoztatta, amikor Maigret két felügyelője jelenlétében kezdte faggatni.

Amikor aztán négyszemközt maradtak, az asszony egy levelet nyújtott át neki. Maigret ráismert a kézírásra: felesége egyik, Nancyban élő unokaöccse küldte.

 

Kedves Maigret bátyám!

Anna Peeters kisasszonyt a sógorom ajánlotta figyelmembe, aki már jó tíz éve ismeri. A kisasszony szavahihető ember, majd ő maga számol be neked a történtekről. Kérlek, tedd meg az érdekében, ami tőled telik…

 

– Maga Nancyban lakik?

– Nem, Givet-ben..

– No de ez a levél…

– Külön elmentem érte Nancyba, mielőtt felutaztam Párizsba. Tudtam, hogy az unokatestvérem ismer valami fontos embert a rendőrségen…

Ez a nő nem úgy viselkedett, mint a szokásos kérelmezők. Nem sütötte le a szemét, nem alázatoskodott, nem kertelt. Olyan egyenesen nézett, mint aki csak a járandóságáért jött.

– Ha nem vállalja el az ügyünket, akkor nekünk végünk, a szüleimnek és nekem is, az igazságszolgáltatás szégyenletes tévedése folytán.

Maigret végighallgatta a történetét, közben följegyzett egyetmást. Elég zavaros családi históriának ígérkezett.

 

Peeterséknek szatócsboltjuk van a belga határon. Három gyerekük közül Anna kisegít az üzletben, Maria tanárnő, Joseph pedig jogot hallgat Nancyban.

Josephnek gyereke született egy környékbeli lánytól… A gyerek most hároméves… A lány váratlanul eltűnt, és most Peeterséket vádolják, hogy ők ölték meg vagy rabolták el…

Maigret-nek nem volt oka, hogy beavatkozzon. Egy nancyi kollégája már dolgozott az ügyön. Küldött is neki egy táviratot, amelyre ezt a kategorikus választ kapta:

 

Peetersék biztos bűnösök. Stop. Letartóztatás küszöbön.

 

Emiatt döntött úgy, ahogy döntött. S most itt áll Givet-ben, bárminemű megbízatás és hivatalos meghatalmazás nélkül. És már a vasútállomáson a védőszárnyai alá veszi ez az Anna, akit fáradhatatlanul figyelt.

 

A folyó sodra erős volt. A híd pilléreinél feltorlódott a víz, zajosan örvénylett, egész fákat sodort magával.

A Meuse völgyébe besüvítő szél szembefújt az árral, váratlan magasságokba kapta föl a vizet, tekintélyes hullámokat keltett.

Délután három óra volt. Máris sötétedett.

A szél az elnéptelenedett utcákba is betört, a néhány ritka járókelő nyakába szedte a lábát, többen ugyanúgy az orrukat fújták, mint Anna.

– Látja ott balra azt a kis utcát?

A fiatalasszony lassított, és feltűnés nélkül az utcácska második házára mutatott. Szerény, egyemeletes ház volt. Az egyik ablakból már petróleumlámpa fénye szűrödött ki.

– Itt lakik!

– Kicsoda?

– Hát az a nő! Germaine Piedbœuf… Az, aki…

– Akinek a maga öccse gyereket csinált?

– Ha ugyan tényleg tőle van a gyerek! Nem is olyan biztos az… Nézzen csak oda!…

Az egyik ház kapujában egy párocska ölelkezett: a nő nem viselt kalapot, gyári munkáslány lehetett, a férfinak csak a háta látszott.

– Ő az?

– Dehogyis, hiszen ő eltűnt… De ilyen nő ő is… Érti, mire gondolok?… Sikerült elhitetnie az öcsémmel…

– Nem hasonlít rá a gyerek?

Éles választ kapott:

– Az anyjára hasonlít… Jöjjön, mert ezek mindig leskelődnek a függöny mögül…

– Családja van a nőnek?

– Az apja a gyárban éjjeliőr, a bátyját Gérard-nak hívják…

A főfelügyelő jól emlékezetébe véste a kis házat, különösen a petróleumlámpa világította ablakot.

– Nem járt még Givet-ben?

– Csak egyszer, átutazóban.

Végeláthatatlan, igen széles rakpart, húszméterenként egy-egy kikötőcölöp az uszályoknak. Néhány raktár. Egy földszintes épület, rajta zászló.

– Az ott a francia vám… A mi házunk még odébb van, a belga vám közelében…

A hullámverés úgy felerősödött, hogy oldalukkal egymásnak lökdöste az uszályokat. Kipányvázatlan lovak legelték a gyér füvet.

– Látja azt a fényt?… Ott lakunk…

Egy vámos megnézte őket magának, de nem szólt semmit. Egy csoport hajós flamand szóra váltott.

– Mit mondanak?

Az asszony nem válaszolt rögtön, most először elfordította a fejét.

– Azt, hogy soha nem fog kiderülni az igazság!

Azzal a szélnek feszülve meggyorsította a lépteit, kissé előrehajolt, hogy kevésbé érje.

Kiértek a városból. Ez itt már a folyó birodalma volt, a hajóké, vámosoké, hajóbérlőké. Itt-ott egy égő villanylámpa dacolt a széllel. Az egyik uszályon száradó ruha csapdosott. Gyerkőcök játszadoztak a sárban.

– A kollégája tegnap megint nálunk járt, átadta a vizsgálóbíró meghagyását, hogy az igazságszolgáltatás rendelkezésére kell állnunk… Már negyedszer tartottak házkutatást, még a víztartályba is belenéztek…

Közel jártak a céljukhoz. Innen már jól látszott a flamandok háza. Elég tekintélyes épület volt, a folyópartra épült, oda, ahol a legtöbb hajó kiköt. A környéken nem állt több ház: legközelebb, úgy száz méterre a belga vámház látszott, mellette nemzetiszín zászlórúd.

– Ugye, megtisztel minket a látogatásával?

A bejárati ajtó üvegén reklámplakátok dicsértek valami rézfényezőt. A beléptükre felcsendült az ajtócsengő.

Aki ide betért, azt már a küszöbön körbevette valami nyugalmas, álmos, meghitt hangulat, amelynek az illatok adták a lényegét. De milyen illatok? Egy csipetnyi fahéj meg őrölt kávé sötétebb aromája. Petróleum szaga is érződött, de borókapálinkával elegyedve.

Egy szál villanykörte világított. A sötétbarnára festett fapult mögött ősz hajú, fekete blúzt viselő nő beszélt flamandul egy hajós feleségével, aki egy kisgyereket tartott a karján.

– Lesz szíves erre fáradni, főfelügyelő úr…

Maigret-nek mindenféle árucikkel megpakolt polcok ötlöttek a szemébe, s még inkább az, hogy a pult végében, egy cinkborítású részen ón kiöntőcsöves pálinkásüvegek sorakoztak.

De most nem állhatott meg. Egy függöny következett, mögötte újabb üveges ajtó. Áthaladtak a konyhán, ahol a kemencezugban, fonott karosszékben egy vénember üldögélt.

– Erre legyen szíves…

Egy hidegebb folyosó. Újabb ajtó. Amögött meglepetés: a félig nappali, félig étkezőszobában zongora állt, rajta hegedűtok hevert. A padlót tükörfényesre suvikszolták, a kényelmes bútorok fölött festménymásolatok lógtak a falon.

–Adja csak a kabátját…

Az asztal már meg volt terítve: ezüst evőeszköz, finom porceláncsészék sorakoztak a nagykockás terítőn.

– Ugye, elfogyaszt velünk egy falatot?

Anna már fel is akasztotta Maigret kabátját a folyosón. Ahogy fehér selyemblúzában ismét a nappaliba lépett, még kevésbe tűnt nőiesnek, mint az imént.

Mi okozta, hogy asszonyi formái ellenére ilyen kevéssé hatott nőiesnek? Nehéz volt elképzelni, hogy beleszeretne egy férfiba, s még kevésbé, hogy egy férfi őbelé.

Már minden elő lehetett készítve, mert Anna rögtön behozott egy gőzölgő kávéskannát, és telitöltött három csészét. Újból eltűnt, majd egy rizsfelfújttal tért vissza.

– Foglaljon helyet, főfelügyelő úr… Rögtön itt lesz az édesanyám is…

– Maga játszik a zongorán?

– Én meg a nővérem… De ő ritkábban ér rá… Este dolgozatokat javít.

– És ki hegedül?

– Az öcsém…

– Ő most nincs Givet-ben?

– Mindjárt ideér ő is, már szóltam neki a főfelügyelő úr érkezéséről.

Anna fölvágta a felfújtat. Kérdezés nélkül a látogató elébe tett egy szeletet. Belépett Peetersné is, két kezét hasán összetéve, félénken elmosolyodott. A mosoly a vendégnek szólt, mégis bús volt és lemondó.

– Anna szólt, hogy a főfelügyelő úr szíveskedik…

Peetersné flamandabb volt a lányánál, enyhe akcentussal beszélt. Nemes metszésű arcvonásai, meglepően ősz haja azonban egyfajta előkelőséget kölcsönzött neki. Úgy telepedett a szék peremére, mint aki hozzászokott, hogy bármikor megzavarhatják.

– Biztosan megéhezett az úton… Nekem bezzeg semmi étvágyam, amióta…

Maigret-nek eszébe jutott a konyhában látott vénember. Miért nem eszik ő is a felfújtból? Peetersné épp ekkor szólt oda a lányának:

– Vigyél egy szeletet az apádnak is…

Aztán Maigret-hez fordult:

– Szinte föl se kel a karosszékéből… Talán már nem is érti, hogy…

Ettől a háztól idegen volt minden dráma. Történhetne odakinn bármi rémség, a flamandok házában mégis tovább dorombolna a kemence, és soha semmi nem kezdhetné ki a porszem- és huzatmentes nyugodalmat.

Maigret beleharapott a vastag felfújtba:

– Melyik nap történt pontosan a dolog?

– Január harmadikán, szerdán…

– Ma huszadika van…

– Nem vádoltak meg minket egyből…

– Ez a lány… Hogy is hívják?

– Germaine Piedbœuf… Este nyolc körül járt nálunk… Amikor belépett az üzletbe, az anyám fogadta…

– Mi járatban volt?

Peetersné úgy tett, mintha egy könnycseppet morzsolna el.

– Szokása szerint… panaszkodott, hogy Joseph feléje se néz, hírt sem ad magáról… De hisz annyit tanul az a gyerek! Nekem elhiheti, csoda, hogy milyen szorgalmas, ilyen körülmények között…

– Sokáig maradt?

– Talán öt percet… Kénytelen voltam rászólni, hogy ne kiabáljon… Meghallhatták volna a hajósok… Lejött Anna is, megmondta neki, hogy jobban tenné, ha elmenne…

– És elment?

– Anna kitessékelte… Én visszamentem a konyhába, leszedtem

az asztalt…

– És azóta nem is látta többet?

– Soha többet!

– A környéken senki nem találkozott vele?

– Mindenki azt mondja, hogy nem!

– Nem fenyegetőzött öngyilkossággal?

– Dehogy! Az ilyen nők nem ölik meg magukat… Kér még egy korty kávét?… Egy szelet süteményt?… Anna készítette…

Anna arcképére újabb ecsetvonás került fel. A lány békésen üldögélt a székén. Úgy figyelte a főfelügyelőt, mintha szerepet cseréltek volna, mintha bizony ő érkezett volna az Orfèvres rakparti kapitányságról, Maigret pedig itt lakna a flamandoknál.

– Emlékeznek még, hogy mit csináltak aznap este?

Anna válaszolt szomorkás mosollyal.

– Annyit faggattak már minket erről, hogy kénytelenek voltunk felidézni a legapróbb részleteket is. Amikor hazaértem, fölmentem a szobámba kötnivalóért… Amikor lejöttem, a nővérem a zongoránál ült, itt a nagyszobában, Marguerite pedig éppen pár perce érkezett…

– Ki az a Marguerite?

– Az unokatestvérünk… Van de Weert doktor lánya… Givet-ben laknak… Jobb, ha rögtön elmondom, hisz úgyis a fülébe jutna, hogy Marguerite jegyben jár Josephfel…

Peetersné sóhajtva feltápászkodott, mert az ajtócsengő kuncsaftot jelzett. Flamandul felelt valakinek, szinte tréfásan, és babot vagy borsót mért ki.

– Ez az édesanyám szívfájdalma… Mindig is az volt a terv, hogy Joseph és Marguerite összeházasodnak… Már tizenhat éves korukban eljegyezték egymást… De Josephnek előbb ki kell járnia az egyetemet… És akkor jött ez a gyerek…

– De ők továbbra is meg akartak esküdni?

– Nem! Csakhogy Marguerite nem akart hozzámenni senki máshoz… Hisz még mindig szerették egymást…

– Germaine Piedbœuf tudott erről?

– Tudott! Csakhogy ő mindenáron hozzá akart menni Joseph-hez. Így aztán az öcsém, csak azért, hogy a nő békében hagyja, ígéretet is tett neki… A záróvizsga után lett volna az esküvő…

A boltban megint csilingelt az ajtócsengő, Peetersné átügetett a konyhán.

– Azt kérdeztem, hogyan töltötték harmadika estéjét…

– Igen… Szóval, amikor lejöttem, a nővérem és Marguerite itt voltak a nagyszobában… Úgy fél tizenegyig zongoráztunk… Apám szokása szerint már kilenckor lefeküdt… A nővéremmel együtt visszakísértük Marguerite-et a hídig…

– Nem találkoztak senkivel?

– Nem, senkivel… Hideg volt… Hazajöttünk… Másnap eleinte senki nem sejtett semmit… Délután kezdtek az emberek Germaine Piedbœuf eltűnéséről beszélni… Csak két nappal később jutott eszükbe, hogy minket vádoljanak, mert valaki látta, hogy a nő hozzánk nyitott be… Behívatott a rendőrbiztos, azután a maga kollégája is Nancyból… Állítólag Piedbœuf tett panaszt… Pincétől padlásig átkutatták a házunkat, a raktárakat is, mindent… Még a kertet is feltúrták…

– Az öccse nem járt Givet-ben harmadikán?

– Nem! Szombatonként jár haza, motorkerékpáron… Hétköznap csak ritkán… Ellenünk van az egész város, mert flamandok vagyunk, és van pénzünk…

Hangjában némi gőg csengett – sőt, egy adag önteltség.

– Nem is képzeli, mi mindent ki nem agyaltak…

Megint az ajtócsengő, azután fiatal nő hangja:

– Én vagyok az… Ne zavartassák magukat…

Gyors léptek hallatszottak. Egy igen nőies alak sietett be az ebédlőbe, majd Maigret előtt hirtelen megtorpant.

– Jaj, elnézést… Nem tudtam, hogy…

– Ez Maigret főfelügyelő, ő segít nekünk… Az unokahúgom, Marguerite…

Egy kesztyűs kacsó került Maigret mancsába. Félénk mosoly kísérte.

– Anna mondta, hogy a főfelügyelő úr szíveskedik…

Törékeny alkatú volt a lány, még inkább kecses, mint csinos. Arcát enyhén hullámos szőke haj keretezte.

– Úgy hallom, zongorázik…

– Igen, mindenem a zene… Különösen, ha szomorú vagyok…

Mosolya a reklámnaptárok csinos lányait juttatta az ember eszébe. Durcásan biggyesztett ajkak, enyhén felhős tekintet, kissé oldalra billentett fej…

– Maria még nem jött meg?

– Nem, úgy látszik, ma is késik a vonata.

A gyöngécske szék nagyot reccsent, amikor Maigret keresztbe akarta vetni a lábát.

– Hány órakor érkezett meg ide harmadikán este?

– Fél kilenckor, vagy talán kicsit korábban… Mi korán szoktunk vacsorázni… Apámhoz barátok jöttek bridzsezni…

– Aznap is olyan idő volt, mint ma?

– Esett az eső… Egy álló hétig esett…

– A Meuse már akkor is áradt?

– Épp akkor kezdett tetőzni… De a zsilipeknél csak 5-én vagy 6-án fordították meg a haladási irányt… Aznap még közlekedtek hajóvonták…

– Adhatok még egy szeletet, főfelügyelő úr?… Nem kér?… Akkor talán elszívna egy szál szivart?…

Anna egy belga szivardobozból kínálta Maigret-t. Szinte mentegetőzve fűzte hozzá:

– Nem csempészáru… A házunk egyik fele belga területre esik, a másik franciára…

– Annyit legalább leszögezhetünk, hogy az öccse minden gyanú fölött áll, hiszen aznap Nancyban tartózkodott…

Mire Anna dacosan rávágta:

– De még ezt se hiszik el nekünk! Valami részeges alak azt állítja, hogy Joseph motorkerékpárját látta elmenni aznap a rakparton… És csak két héttel később állt elő ezzel… Mintha még emlékezhetett volna akkor!… A Gérard keze van ebben, a Germaine Piedbœuf bátyjáé… Nincs semmi dolga, így azzal üti agyon az idejét, hogy tanúkat hajt fel… Képzelje, Piedbœufék be akarnak perelni minket háromszázezer frankra…

– És kinél van a gyerek?

Peetersné az ajtócsengő hallatára megint kisietett a bolthelyiségbe. Anna elrakta a süteményt a tálalószekrénybe, a kávéskannát a tűzhelyre tette.

– Hát náluk!

A válaszfal mögött egy hajós megemelte a hangját, és borókapálinkát rendelt.

 

A Kiadó engedélyével.

 

A szerző életrajza