Főkép

Egy-egy újabb Nalini Singh regény hazai megjelenésének híre mindig örömmel tölt el és rögtön jelentkezik nálam az „azonnal olvasni akarom” érzés, amelynek a könyv boltokba kerülését követően szinte lehetetlen ellenállni. Akiket magával ragadott az angyalok világa, illetve megérintett az írónő kifejező, színes és érzelmekkel teli stílusa, azoknak nem kell részletesebben elmagyaráznom, hogy mire is gondolok, mit is érzek a történeteivel kapcsolatban.

 

Elena túlélte az ellene irányuló támadásokat, a pekingi eseményeket és eléggé megerősödött ahhoz, hogy Raphaellel együtt visszatérhessen szeretett városába, New Yorkba, hogy onnan intézzék aktuális ügyeiket. Közös életük azonban nem indul zökkenőmentesen, mert a mindennapi problémák mellett a város nyugalmát különös események, jelenségek és sorozatos gyilkosságok zavarják meg. Ezek, valamint az egész bolygót érintő különleges időjárási jelenségek, földrengések, szökőárak, árvizek csak egy valamit jelenthetnek: egy ősöreg arkangyal ébredezik évezredes álmából.

 

Az események leginkább a különös gyilkosságok felderítéséről, a vámpírok tevékenységének megfékezéséről és az idős arkangyal ébredése által kiváltott reakciók kezeléséről szólnak, ugyanakkor úgy tapasztaltam, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni a sorozat előző részeiben történtek utóhatásait sem. A vámpírok engedetlensége érzékenyen érinti Raphaelt, mivel „alattvalóinak” nem szokása a szabályok megszegése, most mégis ez történik. A kegyetlen vérengzés hatása megrázza Elenát is, mert a támadásoknak az ő családjához is köze van, és amelynek következményeként eddig eltemetett titkokra is fény derül, valamint a lány múltjában történtek is más értelmezést kapnak. Az események sokasága ellenére a cselekmény mégis sokkal lassabb, több a közbeiktatott érzelgős fejezet, nem olyan csavaros a történet, mint amihez az előzményekben hozzászoktam. Az okok és indokok hosszadalmas felvezetését követően számomra túl gyorsan oldódott meg az egyébként hatalmas méretűnek feltüntetett probléma.

 

Raphael szerelmének megnyilvánulásai, ragaszkodása, apró figyelmességei és féltő gondoskodása igazán irigylésre méltóak, szívesen olvastam főhőseink mindennapjainak ezekről a részleteiről, ahogyan Elena angyali létének apró mozzanatairól, korábbi életébe való visszailleszkedéséről is. Az angyalok között Elena létezése már elfogadott, az emberek azonban, akik korábban is ismerték a vámpírvadász lányt, most bizony csodálkozva nézik színpompás szárnyait és érdeklődve figyelik személyét, a lány azonban nehezen szokja meg, hogy már nem emberként tekintenek rá. Kifejezetten örültem neki, hogy az írónő nem feledkezett el a szereplőin keresztül tett korábbi ígéreteiről és ebben a kötetben Raphael megmutatja Elenának, hogy miként is táncolnak az angyalok. A kifejezés által takart cselekményről, amely egyébként végtelenül fantáziadús ötlet, hirtelen csak pár szó jut az eszembe: megdöbbentő, hihetetlenül erotikus és nagyon szívesen lettem volna Elena helyében.

 

Már az eddigi kötetekben is felfigyeltem rá, de ebben a részben kifejezetten hangsúlyosan jelentkezik a Hetek tagjainak Raphael irányában tanúsított odaadása és engedelmessége, ami már csak azért is különleges, mert a csapat mindegyike erős személyiség, akik maguk is területek irányítói lehetnének, mégis feltétlen hűséggel viseltetnek az arkangyal iránt. A figyelmes olvasó könnyen találhat az okokra vonatkozó rejtett utalásokat a szövegben – ezekkel bizony a szerző felébresztette mérhetetlen kíváncsiságomat. Remélem a következő történetek valamelyikében válaszokat kapok a felmerült kérdésekre.

 

Egyre jobban előtérbe kerülnek a mellékszereplők, egyéniségük mindinkább kibontakozik, karaktereikkel színesítik, érdekesebbé teszik az alaptörténetet. Nem is baj ez, mert bár a nyomozós szálat továbbra is a szokott színvonalon tudta tartani az írónő, de Raphael és Elena kapcsolatában már nem tudott lényegesen újat mutatni, a folytonos ismételgetés pedig rányomja a bélyegét a történet élvezhetőségére. Bizonyos mértékig el lehet vonni az olvasó figyelmét az erotikus jelenetekkel, de a módszer határai igencsak véglegesek, ezért a magam részéről kifejezetten örülök annak, hogy Nalini nem esett a saját szokásai csapdájába, nem erőlteti tovább az eddig bevált módszerét, hanem hajlandóságot mutat a megújulásra. Lassanként elő is készíti az utat a továbblépésre, a stílusváltásra, amelynek ékes bizonyítéka, hogy a következő két kötetben már nem az eddigi főszereplők lesznek a kalandok középpontjában. Én pedig kíváncsian várom Dmitri, illetve a későbbiekben Jason – érzéseim szerint felejthetetlen – történetét és remélem, hogy egyszer majd kék madárkánk, Illium múltja és jelene is nyitott könyvként tárul fel az olvasók előtt.