Várólista - 2013. május / 1

Könyv: Jodi Picoult: Egyszerű igazság

 

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Várható megjelenés: 2013. május 10.

 

Csak úgy repkednek az elismerő jelzők, ha Jodi Picoult neve szóba kerül: a krimiszerű, drámai feszültségkeltés nagyasszonya; a cselekmény mesteri fonal-gombolyítója; az emberi viszonyok-érzések, a szerelem, a szenvedély és a szülői szeretet ábrázolásának bajnoka. És így tovább. Tény, hogy az 1966-os születésű amerikai írónő eddig megjelent 22 regénye közül a legtöbb a különböző eladási listák legtetejére küzdötte fel magát, ahol aztán hetekig trónolt(ak) is. Magyarországon 11. könyvével, a 2004-es A nővérem húgával debütált, azóta aztán sorban jelentek meg nálunk is a regényei (nem sorrendben): Házirend, Szívtől szívig, Tizenkilenc perc, Törékeny, Gyere haza, Elrabolt az apám. Jodi Lynn Picoult – aki 13 évesen költözött Long Island-ről New Hampshire-be – úgy írta le később a családját, mint „nem (vallás)gyakorló zsidók”. A Princeton Egyetemen diplomázott (még diákévei alatt megjelentette 2 novelláját a Seventeen magazin), majd oktatói mesterfokozatot szerzett a Harvardon. Első regénye 1992-ben jelent meg (Songs of the Humpback Whale), amelyet aztán először kétévente, majd később évente követett egy újabb, hogy a 2007-es Tizenkilenc perccel jusson fel először a New York Times bestsellerlistájának a csúcsára. 1989-ben kötött házasságot Timothy Warren Van Leer-rel, akit még az egyetemi éveiben ismert meg, ma 3 gyerekükkel (és egy szakajtó háziállattal) a New Hampshire-i Hanoverben élnek. Munkáját az Entertainment Weekly úgy jellemzi, mint „azon ritka írók egyike, aki egymás után szállítja a könyveket, amelyek az irodalom és a kereskedelem győztes kombinációját alkotják”.

 

Az Egyszerű igazság (Plain Truth) Picoult 7. megjelent regénye, 2000-ben került az amerikai könyvesboltokba. A történet szerint egy békés Pennsylvania állambeli amis kisvárosban halott csecsemőre bukkannak egy elhagyatott istállóban. A rendőrségi nyomozás során egyéb szörnyű titkokra is fény derül, és a közösség élete pillanatok alatt pokollá változik. A bizonyítékok a tizennyolc éves és hajadon Katie Fisher ellen szólnak, aki látszólag titokban szülte meg gyermekét, majd megölte a csecsemőt. A nagyvárosi életből kiábrándult Ellie Hathaway ügyvéd elvállalja Katie védelmét, megpróbál utat találni az idegen kisváros lakóinak szívéhez, miközben nem is sejti, hogy olyan területre téved, ahol semmi sem az, aminek látszik… Picoult regénye a torokszorító lélektani dráma és egy rejtélyekben gazdag krimi egyvelege, amelyről a Publishers Weekly kissé vegyesen nyilatkozott: „harmadik személyű okoskodásba és első személyű fölényeskedésbe öntött, nem túlzottan izgalmas tárgyalótermi dráma, ahol a cselekmény megfelelő sodrású lendülettel halad a csodálatosan festett hátterek előtt és az egyedi karaktereken át”. Kristina Lanier a Christian Science Monitor hasábjain elismeri, hogy „Picoult nagy feladat elé állította magát, de szerencsésen kerüli el a szentimentalizmust, jól oldja meg a kulturális feszültségeket… ereje pedig a szilárdan meggyúrt karakterekben, az átgondolt koncepcióban és a remek tempóban rejlik”. Az Egyszerű igazságból 2004-ben a Lifetime televíziós hálózat adaptációt készített Paul Shapiro rendezésében Mariska Hargitay-val és Alison Pill-lel a főszerepben. A hivatalos marketing Jodi Picoult nálunk megjelenő új könyvéről úgy szól, hogy az írónő eddigi legsikerültebb regénye – remélhetőleg valóban beváltja a hozzá fűzött reményeket.

 

 

Film: A sziget

 

Forgalmazó: Etalon Film

Várható bemutató: 2013. május 9.

 

Három év kellett ahhoz, hogy a 2006-os A sziget elhagyhassa hazáját, Oroszországot (ahol több-kevesebb sikerrel szerepelt csupán), és elúszhasson végre a nemzetközi vizekre. Bár a késlekedés – egy film esetében is – azt jelzi, hogy meglehetősen nehezen eladható termékről beszélünk, Pavel Lungin mozija esetében sokkal inkább arról van szó, hogy szilárd esztétikai stílusa túlságosan hasonlít az egyesek által nehezen értelmezhető és befogadható Andrej Tarkovszkij munkáihoz. A sziget valóban nem a mainstream hullámaira készült, hiszen a vallási hitet és bűntudatot állítja középpontba, miközben abszurd humort borít a mélységekre. Az interneten bogarászva mégis több, elragadtatottan nyilatkozó magyar hozzászólásba futhatunk bele: „Nekem Bergman jutott eszembe a filmről. Ő is feszegeti a transzcendens és a furcsa, különös, akár őrült közti kapcsolatot. Hogy valaki megérthesse azt, ami az emberi világon túl lakozik, valamilyen módon ki kell lépnie az emberek világából… Lehetségesnek tartom, hogy a film direkt nem akart történelmileg hiteles lenni. Végül is A Mester és Margarita után talán már méltatlan is lenne az orosz spirituális filmkészítéshez egy rögrealista alkotás (Kőmacska)”. Vagy: „A film egyik erőssége az orosz ortodox szerzetesi lét értelmének ábrázolása, a másik a helyszín, a végtelen nyugodt, alig változó északi vidék, ahol mintha megállt volna az idő… Csak annak nem ajánlható, aki mindenben akciót keres, vagy nem bírja a lassú (nagyon lassú), tisztán a mély emberi lélekbe alámerülő filmeket, vagy úgy általában idegenkedik az előre elrendelt sors, vallás, hit témájú filmektől (Crazy Horse)”.

 

A második világháborúban járunk, ahol a fiatal Anatolij egy kis szénszállító uszály fűtőjeként nehéz választásra kényszerül, amikor a nácik fogságába esik: saját élete megmentése érdekében meg kell ölnie a parancsnokát. Ortodox szerzetesek mentik meg, és adnak neki otthont a kolostorukban. Sok idő telik el. Anatolij 1976-ban, még harminc évvel a szörnyű események után sem képes szabadulni a bűntudattól. A kolostor fűtőjeként minden áldott nap szenet talicskázik a kazánházba, szénágyon alszik, sőt azt tervezi, a szén alá kerül majdan halott teste is. Furcsasága azonban egyszersmind hidat is jelent közte és a szerzetesek között. Az idők során azonban Anatolij – különleges képességének hála – sokak számára valóságos szentként tisztelt híres gyógyító is lett egyben: emberek jönnek miatta a szigetre bölcs tanácsokért, betegségűző áldásokért. Egy napon aztán váratlan vendége érkezik, hogy végül megtanulhassa, mit is jelent az igazi megbocsátás. Pavel Lungin filmkészítési módja (a zord és jeges beállítások, a feltűnő kompozíciók) számos érdekes ideát vet fel a természettel, a bűnnel, a hittel és a megváltással kapcsolatban. A film szándékoltan lassú tempója a néző számára lehetőséget kínál az önmagunknak és másoknak való megbocsátás vizsgálatához – az ember belső elszigetelődése túlnyúlhat a legnagyobb földrajzi távolságon is. Lungin kollázsában minden szimbólum és jelentés. Anatolij (Pjotr Mamonov) figurája az orosz „szent bolond” tradíciójából született, a látszólag zavart, bizarr viselkedésű karakter valójában egy mélyebb igazság hordozója. Lungin végig fenntartja a főhős körül azt a kétértelműséget, amely a néző számára találgatásra adhat okot, hogy lehetséges, Anatolij csak viccel, semmilyen isteni befolyással nem rendelkezik. De viselkedése akár szolgálhat Jézus zavarbaejtő példázataihoz hasonlóan arra is, hogy utat mutasson a bevett vallási formalizmus ellenében a mélyebb lelki igazságok felé. Egy szó mint száz, A szigetről anélkül nehezen mondható vélemény, hogy ne peregne le a saját (belső) szemünk előtt, így nekünk is látnunk kell!

 

 

Könyv: Stephen White: Végső hazugság

 

Kiadó: General Press Kiadó

Várható megjelenés: 2013. május 9.

 

Hány és hány szakma elismert képviselője kalandozott már át a szórakoztató irodalom területére: (büntető)jogászok, orvosok, egyetemi oktatók, kutatók, újságírók. Most pedig itt van a 15 éves gyakorlattal bíró klinikai szakpszichológus Stephen White, aki Alan Gregory-sorozatában kitűnő érzékkel boncolgatja az emberi lélek sötét oldalát. Az 1951-ben Long Island-en született White New Yorkban, New Jersey-ben és Dél-Kaliforniában nőtt fel, hogy mielőtt 1972-ben a Berkeley-n lediplomázott volna, a Kaliforniai Egyetem irvine-i kampuszán töltsön 3 évet kreatív írástanulmányokat folytatva. Időközben megtanult kisrepülőket vezetni, dolgozott idegenvezetőként a Universal Studio-nál, szakács és pincér volt a Chez Panisse étteremben, bárpultos a boulderi Red Lion fogadóban. 1979-ben kapta kézhez klinikai szakpszichológus PhD-jét a Coloradói Egyetemen, és lett a családi zavarokkal összefüggő pszichológiai defektusok szakértője. Folyóiratokban jelentetett meg kutatásokat, szakkönyveket írt a témában. Doktorijával a kezében magánpraxisa mellett a Coloradói Egyetem Tudományos Egészségügyi Központjában is tevékenykedett, később pedig személyzeti pszichológus volt a denveri gyermekkórházban. Stephen White első regénye 1989-ben jelent meg, amikor még teljes munkaidőben praktizált, mára kereken 20 regény áll a háta mögött. Legidősebb bátyja, Richard White történész, s persze szintén író, méghozzá meglehetősen jelentős: a MacArthur Alapítvány elismerése mellett Pulitzer-díj finalista is volt már. Stephen számára a bestseller ismertséget az Alan Gregory főszereplésével írott széria hozta meg, a 2010-es Végső hazugság a regénybeli pszichiáter 18. színre lépése.

 

Ezúttal a lélekgyógyász, odaadó családapa és lelkes kutyabarát békés hétköznapjait új szomszédok költözése zavarja meg. A sztárügyvéd és felesége házavató partit tart, amelyre Alant ugyan nem hívják meg, az összejövetel mégis végzetes hatással lesz az életére. Az egyik vendég, egy fiatal özvegyasszony ugyanis azzal vádolja a háziakat, hogy az este folyamán elkábították, majd megerőszakolták őt. Alan váratlanul a hazugság és igazmondás szövevényes hálójában találja magát. Pszichiáterként tanácsadást tart fiatal kolléganőjének, és apránként rádöbben, hogy a valódi vagy vélt erőszak áldozata egyben az a páciens, akinek esetét hétről hétre boncolgatják. Felesége, aki ügyészhelyettesként kapcsolódik be az ügybe, és barátja, Sam Purdy nyomozó semmit sem hajlandóak elárulni a vizsgálat menetéről. Amikor egy fontos tanú gyilkosság áldozata lesz, Alan mindenre elszántan nyomozni kezd az igazság után, mert már saját családját sem érzi biztonságban. A Végső hazugság „egy kielégítő mesterember eredménye” (Denver Post), amely „White megszokott ügyességével keveri a pszichológiai thrillert a jogi eljárásokkal, miközben teret ad a karaktereknek a fejlődésre és az egymással történő kölcsönhatásba lépésre” (Booklist). Stephen White tudja, hogyan kell az olvasót a nyomasztó suspence érzése alatt tartani, a történet tele van fordulatokkal, s ahogyan a Publishers Weekly megjegyzi, a sorozat rajongói külön élvezni fogják, hogy Alan és felesége, Lauren feje felett most kezdenek igazán összecsapni a házasság hullámai. A Suspense Magazine pedig úgy foglalja össze a Végső hazugságot, mint „hibátlan építkezése a cselekménybe öntött feszültségnek, amely a többrétegű, hiteles karakterek összetett elbeszélésében fejti ki hatását”. Hogyan is hagyhatnánk ki!