Főkép

A XX Könyvfesztivál vendégeként Budapestre látogatott Hannu Rajaniemi. Ez alkalomból Galamb Zoltán tette fel Szabó Dominik kérdéseit a finn írónak.

 

Már a Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg is olvasható magyarul. Mi a véleménye a magyar kiadójáról?

 

Egészen fantasztikus emberek. Remekül gondot viseltek rám az itt- tartózkodásom alatt. Úgy általában pedig lenyűgöző, hogy – abból, amit láttam – úgy tűnik, nagyon erősen próbálkoznak azzal, hogy innovatív szerzőket hozzanak el Magyarországra, ne csak a nagy neveket, hanem a modern sci-fi újítóit. Emellett nagyon tetszik a könyveik külső megjelenése. A fordításokat természetesen nem tudom megítélni, de összességében azt gondolom, egészen elképesztő, mennyi mindent elértek ilyen rövid idő alatt egy kis csapattal.

 

A borítók is tetszenek?

 

Igen, nagyon! Természetesen már sokszor megdicsértem (Sánta) Kira borítóit, valóban fantasztikusak. A másik dolog pedig, ami pár nappal ezelőtt egészen bámulatba ejtett, a Kvantumtolvaj könyvtrailere volt. Amint felkerült a netre, az angol újságíró, Michael Flett rögtön azt mondta, hogy valakinek rá kellene vennie a trailer készítőjét a Kvantumtolvaj megfilmesítésére, úgyhogy ez tényleg nagyszerű.

 

A regényei bővelkednek a matematikai ötletekben és elméletekben. Valódi tudományos fejlesztések vagy tervek inspirálják a könyveit, vagy amit leír, az színtiszta fantázia?

 

Természetesen megpróbálok a könyveimbe belevegyíteni bizonyos elméleteket, amelyek az elmúlt években születtek. Úgy értem, megpróbálok megragadni bizonyos gondolatokat, amikkel a történeteket alátámasztom. A Kvantumtolvajban például szerepe van a nyilvános kulcsú titkosításnak, amivel a magánjellegű adatokhoz való hozzáférési jogokat lehet szabályozni, emellett felhasználtam néhány gondolatot a kvantumfizika területéről is, például azt, hogy a kvantuminformáció nem másolható, viszont el lehet lopni. A könyv címe is innen ered.

A Fraktálhercegben több olyan elméletet használtam, amelyek jóval spekulatívabbak, amelyeket nem vennék annyira komolyan. Ebben a könyvben fontos szerepe van a tudatnak, és az amerikai kognitív tudós és számítástechnikus, Douglas Hofstadter elméleteinek, amelyek meglehetősen spekulatívak. Az egyik elmélete szerint a tudat olyan, mint egy furcsa hurok, egy önmagára hivatkozó tárgy, mint mondjuk M. C. Escher rajzai. Hofstadter érvei szerint az Escher rajzaihoz hasonlító kapcsolódás figyelhető meg a tudat magasabb szintjei és a neuronok aktivitása között, ezek valami módon egymásba fonódnak. Emellett azt is mondja, hogy két tudathurok is összefonódhat, tehát az emberi tudat egy része valami módon mások fejében létezik. Ezek olyan elméletek, amelyeket nem feltétlenül kell komolyan venni, de én szívesen használtam fel őket a könyv egyes témáinak kapcsán.

A harmadik regényem számos gondolata pedig Scott Aaronson munkásságából származik. Aaronson a számítástechnika és a kvantum-számítástechnika egyik vezető kutatója. Tavaly nyáron Edinburghban tartott egy előadás-sorozatot, akkor sokat beszéltem vele. Felmerültek olyan kérdések, hogy valójában mit is tudunk kiszámolni. Aaronson álláspontja szerint vannak bizonyos problémák (az úgynevezett NP-teljes optimalizálási problémák, mint például az utazó ügynök problémája), amelyeket nagyon könnyű megfogalmazni, de ha általános érvényű megoldást szeretnénk találni rájuk, akkor kiderülhet, hogy ehhez egy akkora számítógép kellene, mint az egész univerzum. Tehát vannak problémák, amelyeket rendkívül nehéz megoldani számítógépekkel, és Aaronson véleménye szerint e problémák nehézsége szinte már fizikailag törvényszerű, akár a fénysebesség határa, vagy a termodinamika második törvénye, és felmerül a kérdés, hogy miért van ez így, mikor maguk a problémák nem túl különlegesek. Aaronson mindenesetre bemutatta, hogy bármilyen számítógépet képzelünk el, legyen az akár kvantumszámítógép, ezen problémák megoldása akkor is nehézkes.

 

Tehát akkor ezért vezette be a történetbe az angyalok és a transzcendentális lények koncepcióját?

 

Igen, valóban mondhatjuk, hogy van egy angyali jellegű szereplő a könyvben, és persze jelen van a kauzalitás elmélete is – az ok-okozati kapcsolatok, az eleve elrendeltség és a szabad akarat ellentéte, és a többi. De amikor írok, nem feltétlenül az az elsődleges célom, hogy tudományos elméleteket adjak át – ez csak úgy megtörténik, mert ilyen háttérrel rendelkezem. Ezek a gondolatok rezonálnak a történetre, s én megpróbálom leírni őket. De számomra mindig az a legérdekesebb, hogy mi történik a szereplőkkel, és hogy el tudok-e mesélni róluk egy érdekes történetet.

Valójában a kauzalitás és az eleve elrendeltség témája különösen érdekes volt a harmadik regény kontextusában – amikor a harmadik részt írtam, úgy éreztem (sokkal inkább, mint a második regény esetében), hogy a történet a saját erejéből alakul, nekem nem kellett sokat terveznem, mert a történet önmagából bomlott ki, a szereplők közötti interakciókból. Ilyen értelemben tehát eleve elrendelt volt.

Scott Aaronsonnak van egy érdekes megfigyelése a szabad akarattal kapcsolatban, azt állítja, hogy az emberek a szabad akarat kérdését általában két értékű kérdésként fogják fel: vagy van szabad akaratunk, vagy pedig minden teljesen véletlenszerű. Ám valójában a számítástechnikában a dolgok egész spektruma létezik a kettő között. A kérdés tehát az, hogy mi hol helyezkedünk el ezen a tengelyen.

 

A regényeiben bemutatott jövőképet valós lehetőségnek tartja?

 

Nem, semmiképp sem. Ezek inkább csak gondolatkísérletek, mondhatni. Feltételezek bizonyos dolgokat, amelyeket nem feltétlenül tartok realisztikusnak. Számos ilyen alapfeltevésem abból ered, hogy el kell tudnom mondani valamiféle történetet. Például az egyik legfontosabb alapfeltevésem a könyvben, hogy az igazi mesterséges intelligencia létrehozása rendkívül nehéz feladat. És persze az is, de én felteszem, hogy ez alapvetően olyannyira nehéz, hogy még mielőtt ezt megalkotnánk, már meg fog valósulni az agy teljes emulációja. Valójában én nagyon is szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ez valóban lehetséges-e, és igen problematikus koncepciónak tartom, de a könyv kontextusában felteszem, hogy ez lehetséges, és meg fog történni a teljes mesterséges intelligencia létrehozása előtt. Tehát az összes lény, aki ebben a világban él, valamilyen módon az emberi lényektől származtatható, és ez megkönnyíti számomra a történetmesélést, mivel esendő szereplőket alkothatok, akikhez könnyű viszonyulni. És sok egyéb dolog is van a könyvben, ami kapcsolódik a tudattal és a kvantum-számítástechnikával kapcsolatos elméletekhez, amelyeket az előbb említettem. A lényeg, hogy mindez csak gondolatkísérlet, és egyáltalán nem gondolom, hogy realisztikus volna.

Viszont van néhány dolog, amit szintén megpróbáltam megvizsgálni a könyvben, s amiről azt gondolom, hogy a közeli jövőben a valóságban is fontos szerephez fog jutni. Ilyen például az ember és a gép közötti határ elmosása, és az agy-számítógép interfészek (BCI) különböző formái. Ezekkel a dolgokkal magam is eljátszottam egy kicsit, a regény tehát valamiféle kísérlet volt arra, hogy kiderítsem, ezeket az eszközöket hogyan lehetne a fikcióba keverni. De a sci-fi írók persze nem tudják megjósolni a jövőt. Egyszerűen arról van szó, hogy a kérdéseket, amelyek foglalkoztatnak, kivetítem egy képzeletbeli játszótérre, s ott eljátszom velük.

 

És mit gondol a történetmesélés jövőjéről? Ön szerint valamiféle számítógép-alapú történetmesélésé a jövő?

 

Érdekes volna látni, hogy ez hogyan fog alakulni. Sokat foglalkozom játéktervezéssel, olvasok és gondolkodom róla, és azt gondolom, hogy a játékok és a történetek nem teljesen kompatibilisek egymással. Van valami alapvető különbség aközött, ahogy a játékokat és ahogy a történeteket kezeljük. Ami például a történeteket illeti: szerintem mindenképpen van valamiféle beépített módszerünk arra, hogy a világot narratívákon keresztül fogjuk fel és hogy történeteket építsünk saját magunknak, és maga a tudat is egyfajta narratívának tűnik, amelyet folyamatosan mesélünk magunknak. Tehát a lineáris narratíva olyan forma, amely véleményem szerint továbbra is nagyon fontos lesz majd. A neurofikcióval kapcsolatban végzett kísérletekben az olvasó szintén egy lineáris narratívát él át, ám a narratíva szerkezete láthatatlanul módosul a háttérben, az olvasó reakcióinak függvényében – az efféle hibrid formáknak is lehet létjogosultságuk. De az is előfordulhat, hogy az újabb generációk, amelyek már hozzászoktak a számítógépes játékokban átélhető nem-lineáris élményekhez, másfajta történeteket igényelnek majd.

Rengeteg vita zajlik azzal kapcsolatban, hogy a számítógépes játékok rosszat tesznek a gyerekeknek, és erőszakos viselkedésre buzdítanak. Steven Berlin Johnson írt egy könyvet, Everything Bad Is Good for You címmel (Minden rossz a javadra válik), amelyben szerepel egy gondolatkísérlet: a szerző elképzel egy világot, ahol a számítógépes játékokat korábban feltalálták, mint a könyveket, aztán később megjelennek a könyvek. Az emberek pedig hirtelen azt mondogatják: „a könyvek miatt órákra leülnek az emberek, nem csinálnak semmit, csak passzívan befogadják a bennük lévő információt, és ez biztosan nem tesz jót nekik; ez veszélyes lehet, be kellene tiltani őket”. Tehát igen, érdekes volna látni, mi fog történni.

És van még valami, amivel még – nagyon kevés kivételtől eltekintve – nem találkoztam számítógépes játékokban. Nemrég részt vettem egy játék fejlesztésében Finnországban, amelynek északi kulturális gyökerei vannak – ezek a valahol a játék és a művészet határán fekszenek, gyakran igen-igen művésziek, s azt gondolom, olyan érzelmeket lehet átélni általuk, amelyek eltérnek a hagyományos narratívákban átélhetőktől. És ha az ember egy játék kontextusában is teljesen bele tudja élni magát egy szereplő személyiségébe, akkor hasonló élményben lehet része, mint amikor egy lineárisan elmesélt történetbe éli bele magát. Ez persze nem egészen ugyanaz, de így is nagyon erős érzelmeket élhetünk át, és azt gondolom, a számítógépes játékok egyelőre nem biztosítják ezt, legalábbis én még nem találkoztam ilyennel. Ezt is érdekes lenne megtapasztalni.

 

Ön finn anyanyelvű író, de angolul ír. Nem okoz ez valamiféle kognitív disszonanciát?

 

Ennek az a története, hogy Edinburghba költöztem, ott kezdtem el komolyan írni, és csatlakoztam egy írói körhöz, ahol persze én is meg akartam osztani a munkámat a többiekkel, így hát teljesen természetes volt, hogy angolul írjak. És valamiért könnyebbnek is tűnt angolul írni. Először is, folyamatosan angol nyelvű környezetben mozogtam, a munkámat is angolul végeztem. Talán hetente egyszer felhívtam a szüleimet, velük finnül beszélgettem, de máskor nem használtam a finn nyelvet, tehát az, hogy angolul írok, magától értetődő volt. Amikor tagja voltam ennek az írói körnek, eleinte igen kemény kritikákat kaptam a munkáimra, s könnyebben tudtam kívülről nézni a szöveget, mivel angolul volt, vagyis volt egy plusz nyelvi réteg, ami eltávolított a szövegtől, az elején már csak emiatt is könnyebb volt angolul írni. Egyébként általában angolul gondolkodom, mivel angolul is dolgozom, de előfordul, hogy egy kifejezés vagy érzelem finnül ugrik be, s olyankor megpróbálom megtalálni a megfelelő módot arra, hogy kifejezzem angolul. Ez valójában még hasznos is, mivel arra kényszerülök, hogy szokatlan megfogalmazásokat vagy képeket találjak ki. Sok más, nem az anyanyelvén alkotó író is hasonlóról számol be. Egyszer részt vettem egy érdekes eszmecserében, ahol a nem anyanyelven történő alkotás volt a téma. Sokan azt állították, azért döntöttek úgy, hogy idegen nyelven írnak, mert amikor az ember más nyelvet használ, valamiképpen mássá is válik, a személyisége változik egy kicsit – én például társaságkedvelőbb vagyok angolul, mint finnül. Tehát az író, aki idegen nyelven ír, előnyben részesíti az idegen nyelvű személyiségét, azért ír azon a nyelven – s ezzel a gondolattal én is egyet tudok érteni.

 

Mi történik a szövegeivel a finn fordításban? Mit gondol a fordításokról?

 

Szoros munkakapcsolatban voltam a finn fordítómmal, Antti Autióval. Az imént említette a kognitív disszonanciát – pontosan ezt éltem át, amikor először találkoztam Antti fordításával. Nagyon furcsa érzés volt, aminek, azt hiszem, az lehetett az oka, hogy a finn nyelv számomra a barátokkal és családokkal való kommunikáció céljait szolgálja, az angol nyelvű személyiségem pedig egészen más. Úgy éreztem, ha ugyanazt a történetet finnül írtam volna meg, egészen más lett volna a végeredmény – noha Antti fordítása nagyon is hű volt az eredetihez. Olyan érzésem volt a fordítást olvasva, mintha az angol énem szólalna meg finnül, s ez nagyon bizarr élmény volt. Eleinte azt éreztem, hiányzik valami a fordításból, hiányoltam például a mondatok ritmusát, ami fontos az eredetiben, de aztán Antti részletesen elmagyarázta, hogy ezt lehetetlen átültetni finnre, ezért inkább az eredeti mű más aspektusaira helyezte a hangsúlyt, s így már elégedettebb voltam a finn verzióval. Anttival együtt dolgoztunk a fordításokon, rengeteget beszéltünk Skype-on, megbeszéltük a dolgokat, átolvastam a munkáját és megjegyzéseket fűztem hozzá, stb., és összességében azt gondolom, Antti remek munkát végzett.

 

A finn olvasók hogyan fogadták, hogy angolul írta a regényeit?

 

Ahogy mondani szokás, senki nem próféta a saját hazájában. Úgyhogy azt gondolom, a finn olvasók örömmel fogadták, hogy valamiféle áttörést értem el külföldön, ami valószínűleg ráirányította az országra a figyelmet, ami egyébként nem történt volna meg. Mind a Kvantumtolvaj, mind pedig a Fraktálherceg igen sikeres lett Finnországban, és elég nagy médiaérdeklődés övezte őket. Februárban a legnagyobb finn főműsoridős talk-show vendége voltam, a műsort félmillióan nézték, tehát az érdeklődés igazán rendkívüli volt. S ami még külön érdekes és nagyon jó, hogy a nagy sikernek köszönhetően sok olyan ember is elolvasta és élvezte a könyveket, akik egyébként nem olvasnak sci-fit, s akik nem feltétlenül tartoznak a könyveim célközönségébe.

 

Mit gondol, mennyire nehéz manapság nemzetközileg ismert sci-fi szerzővé válni?

 

Nem könnyű. Persze sohasem volt az, most viszont nagyon is felgyorsultak a dolgok... Azt gondolom, erre a kérdésre két válasz adható. Egyrészt ott van az, hogy akkora sikereket elérni, mint mondjuk J. K. Rowling, valószínűleg minden eddiginél nehezebb, mert akkora a verseny, és annyi kiváló szerző alkot. A könyvkiadás terén pedig, főleg az angol nyelvterületen, az történt, hogy a kis kiadókat felvásárolták a nagyok, úgyhogy már nem sok kis, független kiadó maradt. Ha valaki igazán sikeressé akar válni, a nagy kiadókhoz kell mennie, őket viszont annyira elárasztják a kéziratokkal, hogy nagyon nehéz bekerülni hozzájuk, az angolszász területen tehát az az első, hogy az írónak szüksége van egy irodalmi ügynökre, akik segít legyőzni ezeket a kezdeti akadályokat. Mindez egyáltalán nem egyszerű. Másrészt viszont most sokkal több nem hagyományos módja van az ismertté válásnak, mint valaha. Számos példa bizonyítja, hogy írók úgy győzték le az efféle akadályokat, hogy kezdetben ők maguk adták ki a műveiket e-könyvként, és azt gondolom, a jövőben még több példa lesz a magánkiadásokra – nem hiszem persze, hogy ez teljesen a hagyományos könyvkiadás helyébe lép majd, de ez is egy lehetőség, ami segíthet az írónak ismertté válni.

 

Végezetül, üzenne valamit a magyar olvasóknak?

 

Úgy gondolom, a magyar olvasók igen jó helyzetben vannak ahhoz, hogy értékeljék és élvezzék a könyveimet. Eszembe jut egy idézet Enrico Fermitől, akinek a nevéhez köthető a Fermi-paradoxon: „ha létezik más intelligens létforma valahol az univerzumban, akkor miért nem látjuk ennek semmi jelét?” Fermi egyik megjegyzése a paradoxonnal kapcsolatban az volt, hogy ezek a létformák már itt vannak, és magyaroknak álcázzák magukat – ezzel a magyar tudományos és a matematikai élet lenyűgözően gazdag hagyományara célzott. S természetesen én is gyakran gondoltam Neumann János és a kortársai munkásságára, míg a könyveimet írtam – reméljük, ezt a magyar olvasók értékelni fogják.

 

Köszönjük az interjút, és további sok sikert kívánunk.

 

Én is köszönöm.

 

Fotó: Galamb Zoltán