Beleolvasó - Victoria Schwab: Az Archívum

Fülszöveg:

Minden testnek van egy története, egy képsorozat, amelyet csak a Könyvtárosok olvashatnak. A halottak a Történetek, nyugvóhelyük pedig az Archívum. Papi először négy éve hozta el ide Mackenzie Bishopot, amikor a lány még csak egy rémült, de elszánt tizenkét éves volt. Most azonban Papi halott, helyét pedig Mac vette át: könyörtelen Őrzővé lett, akinek feladata megakadályozni a gyakran erőszakos Történetek felébredését és menekülését. A holtakat nem zavarhatják az Archívumban, valaki azonban mégis szándékosan megmásítja a Történeteket, és fontos fejezeteket töröl ki. Hacsak Mac össze nem rakja a megmaradt darabokat, még maga az Archívum is darabokra hullhat.

 

Részlet a regényből:

A sikátorok az augusztusi éjszakákra emlékeztetnek Délen.

Ezeréves sziklákra emlékeztetnek, és azokra a helyekre, amelyeket sosem ér fény.

A füstre emlékeztetnek −   − az állott, leülepedett füstre, és a viharra, a nedves földre.

Leginkább pedig, Papi, rád emlékeztetnek.

Belépek a folyosóra, beszívom a sűrű levegőt, és hirtelen újra kilenc-éves vagyok, és nyár van.

A kisöcsém, Ben elnyúlt a ventilátor mellett, és szörnyeket rajzol egy kék ceruzával, én pedig kint vagyok a hátsó verandán, és a csillagokat nézem, ahogy a párás éjszaka glóriát vont köréjük. Te ott állsz mellettem, és füstös, déli akcentussal történeteket mesélsz az Archívumról, a Sikátorról és az Odakiről, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, vagy a reggeliről, vagy a nagy semmiről.

Miközben mesélsz, kigombolod a mandzsettádat, könyékig felhajtod az ingujjadat, és most tűnik fel először, mennyi sebhely borítja a karodat. Az alkarodon lévő három heg és a több tucatnyi kisebb sebhely durva mintákat sző rá, akár a régi bőrök repedései. Megpróbálom felidézni, mikor láttalak utoljára rövid ujjú ingben.  Nem járok sikerrel.

Szokás szerint a nyakadban lóg az a régi, rozsdás kulcs, és bár koromsötét van, a fém valahogy mégiscsak visszaveri a fényt. Egy darab papírt zsugorgatsz a kezedben, újra és újra feltekered, majd kibontod, és úgy pásztázod a lapot, mintha valamiféle írást keresnél rajta, de hiába, hiszen nincs rajta semmi; így újra feltekered, mint egy cigarettát, és bedugod a füled mögé. Beszéd közben vonalakat rajzolsz a veranda korlátján összegyűlt porba. Sosem bírtál nyugton maradni.

Ben kijön a hátsó ajtóhoz, és kérdez valamit − bárcsak emlékeznék rá, hogy mit. Bárcsak emlékeznék a hangjára, de nem megy. A nevetésedre viszont emlékszem, és arra, ahogy a kezeddel eltörölted a porba rajzolt mintát. Ben visszamegy a házba, te pedig az t mondod, csukjam be a szemem. A kezembe adsz egy nehéz, sima tárgyat, és azt mondod, füleljek, keressem meg az emlékek fonalát, kapaszkodjak bele, aztán mondjam el, mit látok. De én nem látok semmit. Azt mondod, próbáljam jobban, koncentráljak, nyúljak bele a tárgyba, de nem megy.

A következő nyár más lesz: meghallom a zümmögést, belenyúlok és látok valamit, te pedig büszke leszel, de szomorú és fáradt is. Az utána következő nyáron pedig adsz egy gyűrűt, olyat, minta tiéd, csak újabbat, az utána következő nyáron pedig meghalsz, és megkapom a kulcsodat a titkaiddal együtt.

De ez a nyár még egyszerű.

Ezen a nyáron kilencéves vagyok, és te élsz, és még van idő. Ezen a nyáron azt mondom, hogy nem látok semmit, te pedig vállat vonsz, rágyújtasz egy újabb cigarettára, és folytatod a mesélést.

Kanyargó folyosókról és láthatatlan ajtókról mesélsz, és azokról a helyekről, ahol a holtakat tartják, mint egy könyvtárban. Amikor egy történet véget ér, nekem újra el kell mesélnem, mintha attól félnél, hogy el fogom felejteni.

De sosem felejtek.

 

EGY

 

Ebben a kezdetben nincs semmi új.

Nekidőlök az autónak, és felnézek a Coronadóra, az egykori hotelre, amelyet lakásokká építettek át, és ami a szüleim szerint „annyira elragadó.” A tágra nyílt szemű, komor épület visszabámul rám. Egész úton a gyűrűmet forgattam az ujjamon, újra és újra végigsimítottam a három bemetszést, mintha az ezüstkarika valamiféle rózsafüzér vagy talizmán lenne. Azért imádkoztam, hogy egy egyszerű, átlátható és új helyre költözzünk. És helyette ezt kaptam.

Még az utcáról is látszik a por.

− Hát nem mennyei? − sipítja az anyám.

− Őnkább… régi.

Olyannyira régi, hogy a kövek megsüllyedtek, és olyan mély repedések futnak végig köztük, hogy a ház homlokzata fáradtnak tűnik. Egy öklömnyi kő a szemem előtt lazul ki és gördül le az épület oldalán.

Ahogy felpillantok, meglátom, hogy a tetőn vízköpők sorakoznak. A sarkokban persze nem, ahol az ember számítana rájuk, hanem teljesen véletlenszerű helyeken gubbasztanak a tető peremén, mint a varjak. A tekintetem végigsöpör a hat emeleten át csillogó ablaksorokon, majd megpillantom a faragott, repedező előtetőt az előcsarnok tetején.

Anyu előresiet, de félúton megáll, hogy megcsodálja az „antik hatású” díszburkolatot, amitől olyan „karakteres” lesz az út.

− Kicsim − szól hátra apu −, ne ácsorogj kint az utcán.

Négyen kellene most itt lennünk: anyu, apu, Ben és én. De csak hárman vagyunk. Papi már vagy négy éve halott, de még egy év sem telt el Ben halála óta. Egy év, amelynek során annyi mindent nem mondtunk ki, mert senki sem bírta volna elviselni azokat az emlékeket, amelyeket ezek a szavak felidéznének. Az ember a legapróbb dologtól is darabokra hullhat. Egy pólótól, ami a mosógép háta mögül kerül elő. Egy játéktól, ami beesett a szekrény alá a garázsban, és mindenki elfeledkezett róla egészen addig, míg valaki le nem hajol, hogy felvegyen valamit, majd a következő pillanatban ott zokog a betonon egy poros baseballkesztyűbe.

De miután egy éven keresztül lábujjhegyen jártunk a saját életünkben, és próbáltuk elkerülni az emlékek taposóaknáit, a szüleim úgy döntöttek, hogy feladják, és mindezt változásnak álcázzák. Egy új kezdetnek. Amire a családnak hatalmas szüksége van.

Én menekülésnek hívom.

− Nem jössz, Mackenzie?

Elindulok a szüleim nyomában. Az előtető alatt egy forgóajtón át lehet bejutni, amelynek két oldalán két rendes ajtó is nyílik. Néhány ember, főleg idősebbek, az ajtók körül lézeng, vagy a belső udvaron oldalt.

Mielőtt Ben meghalt, anyunak újabb és újabb szeszélyei támadtak. Állatkerti gondozó akart lenni, ügyvéd, szakács. Deezek mindig múló szeszélyek voltak. Ben halála óta azonban mindez valahogy több lett: az álmodozás helyett anyu igazából is belekezdett dolgokba − méghozzá hatalmas lendülettel. Ha Benről kérdezik, úgytesz, mintha nem hallaná, de ha a legújabb akcióterve jön szóba − bármi legyen is az −, órákig be nem áll a szája, és süt belőle az energia, annyi, hogy egy kisebb ház ellátáshoz is elegendő lenne. De anyu energiája olyan gyorsan elillan, mint amilyen hatalmas intenzitással fellobban: úgy változnak nála a karrierek, mint ahogy Ben kedvenc ételei változnak – változtak −, egyik héten még a sajt volt a favorit, utána meg az almaszósz… Az elmúlt egy évben anyunak hét különböző állása volt. Gondolom, még hálás is lehetek, hogy az életét nem próbálta meg ugyanígy megváltoztatni, amíg benne volt a lendület, máskülönben apuval egyik reggel arra ébredtünk volna, hogy anyu helyén csak egy szinte olvashatatlan üzenet vár minket. De ő egyelőre még velünk van.

Újabb kő morzsolódik le az épületről.

Talán ezzel majd lefoglalja magát.

A Coronado első szintjén, a belső udvar mögött található kihalt helyiség anyám legnagyobb szeszélyének új otthona − amit ő csak „álmai vállalkozásának” nevez −, ez pedig nem más, mint a  majdani Bishop Kávézó. És ha őt kérdezed, váltig állítja majd, hogy ez költözésünk egyetlen oka, az egésznek semmi köze nincs Benhez (csak éppen ő nem fogja kiejteni a száján az öcsém nevét).

Ahogy odalépünk a forgóajtóhoz, és apu a vállamra teszi a kezét, a fejem hirtelen megtelik fehérzajjal és hullámzó basszussal. Összerándulok, és kényszerítem magam, hogy ne húzódjak el.  A holtak némák, a tárgyak pedig, amelyek az emlékek lenyomatait őrzik, nem szólnak, amíg beléjük nem nyúlsz. De az élők érintése zajos. Az élő emberek nincsenek rendszerezve, katalogizálva − ez pedig azt jelenti, hogy emlékek, gondolatok és érzések kavarognak bennük, ezt a káoszt pedig csak az ujjamon viselt ezüstgyűrű képes kordában tartani. A gyűrű segít, de csak a képeket tudja blokkolni, a hangokat nem.

Képzeletben megpróbálok falat vonni apu keze és a vállam közé, ahogyan Papi tanította, egy második akadályt, de nem sikerül. A hang továbbra is kísért: a fehérzaj és mindenféle hangszínek, akár egy rosszul beállított rádió. Így egy megfelelőnek ítélt időtartam múlva előrelépek, ahol apu már nem érhet el. A keze lecsusszana vállamról, és visszatér a csend. Megmozgatom a vállam.

− Mit gondolsz, Mac? − kérdezi apu, én pedig felpillantok az előttünk tornyosuló Coronadóra.

Azt gondolom, hogy legszívesebben addig ráznám anyut, amíg egy új ötlet nem hullik ki az agyából, és el nem vezet minket valahova máshova.

De ezt nem mondhatom el, apunak nem. A szeme alattibőr szinte kék, és az elmúlt egy év során egyre vékonyabb lett. Anyu egymaga kitermeli egy kisebb város energiaszükségletét, de apu alig pislákol.

− Azt hiszem… − felelem, és még egy mosolyt is kipréselek magamból −, hogy igazi kaland előtt állunk.

 

///

 

Tízéves vagyok, majdnem tizenegy, és a nyakamba akasztottam a lakáskulcsot, hogy olyan legyek, mint te.

Azt mondják, hogy a te szürke szemedet örököltem és a te hajadat − már amikor még vörösesbarna volt és nem ősz − , de az ilyesmi nem érdekel. Mindenkinek van szeme meg haja. Én azokra a dolgokra vágyom, amit a legtöbb ember nem vesz észre. A gyűrűre és a kulcsra és arra, ahogy mindent magadba zársz.

Észak felé tartunk, így otthon leszek a születésnapomra, habár szívesebben maradnék veled, minthogy a gyertyákat fújkáljam. Ben a hátsó ülésen alszik, és te egész idő alatt erről a három helyről mesélsz.

Az Odakiről, amire nem sok szót fecsérelsz, mert az Odaki minden, ami körülvesz minket: a normális világ és az egyetlen, amit az emberek többsége ismer.

A Sikátorról, ami rémálomba illő hely, csupa mocskos folyosó és távoli suttogás, ajtók és koromfekete sötétség.

És az Archívumról, a holtak könyvtáráról, ami hatalmas és meleg, csupa fa, kő és színes üveg, és mindenhol béke honol.

Miközben vezetsz és mesélsz, egyik kezed a kormányon, a másikkal pedig a nyakadban lógó kulcsot babrálod.

− Csupán egyetlen közös dolog van ebben a három helyben − mondod − , méghozzá az ajtók. Kifelé és befelé. Az ajtókhoz pedig kulcsok kellenek.

Figyelem, ahogy a kulcsodat babrálod, ahogy a hüvelykujjaddal végigsimítod a fogazatot. Megpróbállak utánozni, te pedig meglátod a nyakamban lógó madzagot, és megkérdezed, mi az. Megmutatom a madzagon lévő ostoba lakáskulcsot, és különös csönd tölti be az autót, mintha az egész világ visszatartaná a lélegzetét, aztán elmosolyodsz.

Azt mondod, előbb megkaphatom a születésnapi ajándékomat − még úgy is, hogy tudod, anyu mennyire szeret mindent a nagykönyv szerint csinálni −, majd előhúzol egy kis dobozt a zsebedből. A dobozban pedig egy ezüstgyűrű van, rajta három finom bemetszéssel, ami az Archívumot jelöli − pont, mint a tiéden.

Fogalmam sincs, hogy mi ez, akkor még nincs − szemfedő, hangtompító, ütköző a világ és emlékei számára, az emberek és kusza gondolataik ellen −, de annyira izgatott vagyok, hogy megígérem, sosem veszem le. És abban a pillanatban az autó döccen egyet, én meg beejtem a gyűrűt az ülés alá. Te elneveted magad, de rábeszéllek, hogy húzódj le az autópályáról, hogy visszaszerezhessem. A hüvelykujjamon kell hordanom, mert még túl nagy. Azt mondod, majd belenövök.

 

///

 

A forgóajtón át berángatjuk a bőröndöket az előtérbe. Anyu boldogan csiripel, én pedig összerándulok.

A szélesen elterülő előcsarnok olyan, mint azok a képek, amelyeken meg kell találni az oda nem illő részleteket. Első ránézésre minden csupa csillogás, márvány és díszlécek és aranyozás. De második ránézésre feltűnik, hogy a márvány csupa por, a díszléc repedezett, az aranyozás pedig szép lassan lepereg a szőnyegre. Bár nem mostanában cserélték az ablakokat, a nap mégis ragyogóan süt be rajtuk, de olyan szag van odabent, mint azoknak a ruháknak, amelyeket túl sokáig tartottak elzárva. A hely valaha tagadhatatlanul lélegzetelállító volt. Mi történhetett azóta?

Az egyik utcára néző ablak előtt ketten lézengenek, és szemmel láthatóan nem tűnik fel nekik, hogy épp egy porfelhő közepén állnak.

Az előcsarnok túlsó végén hatalmas márvány lépcsősor vezet az első emeletre. A krémszínű kő valószínűleg még csillogna is, ha valaki elég sokáig fényesítené. A lépcső két oldalán tapéta borítja a falat, és már innen kiszúrok egy gyűrődést a liliommintás papíron. Innen már-már repedésnek látszik. Kétlem, hogy egy ilyen helyen bárki is észrevenné, de része a munkámnak, hogy feltűnjenek ezek a dolgok. Épp a gyűrődés felé vonszolom a csomagomat, amikor meghallom a nevem, és látom, ahogy a szüleim eltűnnek a sarkon. Felkapom a táskáimat, és a nyomukba eredek.

Az előcsarnokból kilépve a liftek előtt találok rájuk.

A kovácsoltvas ketrecek ránézésre két ember bírnak el. Az ablak előtt álldogáló emberek kérdő pillantást vetnek ránk, de már késő. Bent vagyunk az egyik ketrecben: három ember és négy bőrönd. Ahogy behúzom a rozsdás ajtót, és megnyomom a második emeletre vivő gombot, mormogok valamit, ami félig imádság, félig káromkodás.

A lift nyögve életre kel. Lehet, hogy még zenél is, de a gépezet zöreje mellett lehetetlen kivenni. Irdatlanul lassan emelkedünk fel az első emeletre, beékelődve a csomagok közé. Az első és a második emelet között a felvonó megáll és eltöpreng, majd újra nekilódul. A második emeleten halálhörgést hallat, ez az a pont, amikor felfeszítem az ajtót és kiszabadulunk.

Bejelentem, hogy innentől a lépcsőt használom.

Anyu megpróbál kiszabadulni a csomagok barikádja mögül. − Megvan a maga…

− Bája? − visszhangzom,  de anyu nem vesz tudomást a csipkelődésemről, és végre sikerül kiszabadítania az egyik  lábát a csomagok közül, majd azzal a lendülettel kis híján el is vágódik, ahogy a cipősarka megakad egy szíjban.

− Nagyon karakteres − teszi hozzá apu, ahogy elkapja anyu karját.

Megfordulok, hogy szemügyre vegyem a folyosót, és összeszorul a gyomrom. A falon mindenhol ajtók nyílnak. Nemcsak olyanok, amikre egyébként is számítana az ember, hanem egy tucat másik − használaton kívüli ajtók, amelyeket lefestettek és letapétáztak, amelyeknek csak a körvonala látszik.

− Hát nem lenyűgöző? − kérdezi az anyám. − Azok az ajtók még abból az időből maradtak, amikor az épület hotelként működött, mielőtt kiütötték a falakat és átalakították a helyiségeket. Az ajtókat viszont meghagyták, csak letapétázták őket.

− Lenyűgöző − visszhangzom. És kísérteties. Mint a Sikátor, csak kivilágítva.

Elérünk a folyosó végén lévő lakásig, apu pedig kinyitja az ajtót − rajta díszes 3F jelzés −, majd szélesre tárja, hogy beléphessünk. A lakás is ugyanazt a kopottas hangulatot árasztja, mint minden más. Tele van a korábban itt lakók nyomaival. A lakás teli van jelekkel, de ezek közül egy sem a miénk. A régi házunk még a bútorok és a cuccok nélkül is tele volt jelekkel. Ott volt a horpadás a falon, ahová odavágtam azt a könyvet, a folt a konyha plafonján anyu turmixos kísérlete után, a kék firkák a sarkokban, ahová Ben rajzolgatott. Összeszorul a mellkasom. Ben már sosem fog nyomot hagyni ezen a helyen.

Anyu nem győzi kicsodálkozni magát, apu csendben kószál a lakásban, én pedig már épp rávenném magam, hogy átlépjem a küszöböt, amikor megérzem.

Kapirgáló írás. Egy név jelenik meg a zsebemben hordott archívumi lapon. Előhúzom a papírt − nagyjából akkora, mint egy nyugta, és különös módon sima −, amikor a Történet neve gondos kézírással kirajzolódik.

 

Emma Claring. 7.

 

− Mac − szól apu −, jössz már?

Visszalépek a folyosóra.

− A kocsiban hagytam a táskámat − mondom. – Azonnal jövök.

Valami átvillan apu arcán, de azonnal rábólint, majd elfordul. Az ajtó bezáródik, én pedig sóhajtva a folyosó felé fordulok.

Meg kell találnom ezt a Történetet.

Ahhoz pedig be kell jutnom a Sikátorba.

Ahhoz pedig találnom kell egy ajtót.

 

A Kiadó engedélyével.