Főkép

Ha A kínai könyv története című kötetről egy szót írhatnék csak le, az a gyönyörű lenne. Nem ünnepelhetné szebb mű a könyvkészítés őshazáját és ősforrásait, mint ez a puhakötéses, selymes-fényes borítójú darab, amelyben nyolcvannégy színes kép található, fekete, szürke és narancsszínű nyomással sorakoznak a sorok, kalligrafikusan megrajzolt kínai írásjelek a díszítmények, és amelynek még az illata is csodás… Ráadásul emellett könnyen lapozható, kezelhető, forgatható és igencsak szakszerű beltartalmú. Ismét egy olyan mű a magyar könyvkiadásban, amelyik hatalmas űrt tölt be, ám ennél többet is tesz: gyönyörködtet.

 

Tokaji Zsolttól már megszokhatta a lelkes olvasó, hogy mindig meglepetést okoz. Olyan eddig magyarul ismeretlen keleti műveket fordít le, mint a démonoktól és szellemektől nyüzsgő, mégis nagyon olvasmányos Csung Kuj, az ördögűző, Liu Csang 17. századi kínai regénye, Tai Gongnak, a talán sosem élt államférfinak az időszámításunk előtt született hat titkos tanítása, az egyik legrégebbi kínai hadtörténelmi munka, vagy a nagysikerű, több kiadásban is megjelent Zen bölcsességek. Képes olyan stílusbravúrra is, hogy Szun-ce művét, a kínai hadtörténet egy másik régi klasszikusát Zrínyi hadtudományi munkáinak barokkos-latinos nyelvére fordítsa le, vagy Pu Szung-Ling mintegy háromszáz éves kínai novelláit Heltai Gáspár fabuláinak stílusában magyarítsa. A népszerű tudományos munkák asztalára is letett már hiánypótló műveket: A régi Kína fegyvereit fantasztikus illusztrációs anyaggal, A kínai Káma-Szútrát, meghökkentően pajzán szépirodalmi antológiát mellékelve a kínai szerelmes irodalomról szóló tanulmányához vagy épp a Kínai jelképtárat.

 

A kínai könyv története az utóbbi sorozatba illeszkedik. Aprólékosan, óriási szakirodalomra támaszkodva, de olvasmányosan és érdekesen vezet végig a kínai írás, könyvészet és nyomdászat megszületésének eseményein az időszámításunk előtti tizennegyedik századtól napjainkig. Megtudhatjuk, hogyan kerültek elő a legrégebbi kínai írásjeleket őrző „sárkánycsontok” (vagyis jóslatokat megőrző teknőcpáncél-darabkák és juh-lapockacsontok) a patikákból, ahol porrá őrölve gyógyszerként forgalmazták őket. Fényképen is megnézhetjük azt a bronztálat, amelyen mintegy négyszáz írásjel olvasható. Megtudhatjuk, mi volt a pecsétírás és a pacskolat, hogy hogyan készítettek könyveket bambuszpálcákból és selyemből. Elkísérhetjük a magyar Stein Aurélt régészeti útjaira, ahol ősi könyvleleteket fedezett fel a turkesztáni sivatagban és kínai határőr-építményekben. Megismerhetjük a mawangdui sírok titkát, s olvashatunk arról, mit is jelentett valójában Csin Si Huang-ti császár közismert könyvégetése. Választ kaphatunk arra, tényleg Caj Lun találta-e fel a papírt, és ha nem, akkor valójában mit is köszönhetünk neki. Tizennégy eredeti ábra vezet be a bambuszból történő papírkészítés rejtelmeibe, a kínai rongypapír felhasználását pedig érdekes módon maga Balzac magyarázza el az Elveszett illúziókból vett idézetben…

 

A kínai nyomdászat története külön fejezetet kapott. Megismerkedhetünk a fadúcos nyomtatás kezdeteivel: mindez akkor zajlik, amikor a magyarság még vándorol a Kárpát-medence felé. Szent István uralkodása alatt a kínaiak már a mozgatható nyomóelemes eljárást alkalmazzák, rákényszerülve, hogy harmincezer írásjelnek készítsenek szedőasztalt. A könyvben a fantasztikus nyomdászati felvirágzás tanúiként tanulmányozhatunk kártyalapokat, nyomtatott, illusztrált tekercseket, füvészkönyvet, selyemhernyó-tenyésztési szakkönyv ábráit és lapjait, s egy festészeti tankönyv részleteit is.

 

A kötet legizgalmasabb témája azonban talán a könyvforma megszületésének folyamata. Hogyan is lett a tekercskönyvből „szútrakötésű”, „forgószél-kötésű”, „sárkánypikkely-kötésű”, „pillangókötésű”, „fedett gerincű”, majd „cérnafűzésű” könyv, mire használták a szorítódeszkát, hány bőröndöt tett volna ki egy újkori császári enciklopédia, hogyan lehetett egy tekercskönyvekből álló könyvtárban eligazodni – mindez kiderül A kínai könyv történetéből.

 

A remek kötettel kapcsolatban egyetlen apró kritikai megjegyzésem van csak: mivel a könyv a nagyközönségnek szól, jó lett volna a következetesen mindenhol pinyin átírásban adott nevekhez és szavakhoz legalább egy hangkiejtési példaszótárat adni a könyv végén. Nagyon helyesnek tartom, hogy ma már nálunk is a pinyin átírást használja a népszerűsítő sinológia. De az elmúlt évtizedek gyakorlatáról nem könnyű átállni, főleg a szemnek. A Quin Si Huangdi (Csin Si Huang-ti), Sunzi (Szun-ce), netán Shandong (Santung) alak megfejtése semmi nehézséget nem okoz, de a Qu Yuanban felismerni Csü Jüant, vagy Renmin Ribaoként találkozni a nálunk eddig Zsenmin Zsipaonak hívott pártlap nevével értelemzavaró lehet kommentár nélkül. Egyelőre. Persze, A kínai könyv története is egy állomás azon az úton, amelynek segítségével még többet tudhatunk meg a kínai kultúráról. Mégpedig modern és szakszerű módon – akár pinyin átírással.