Főkép

Folytatjuk sorozatunkat, amelyben minden héten néhány általunk várt ígéretes újdonságról esik szó.

 

Könyv: Katie Fforde: Flora választása

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó

Várható megjelenés: 2013. április 30.

 

Az angol Katie Fforde első regénye 1995-ben jelent meg, idén pedig immáron a huszadik könyve kerül a(z angol-amerikai) boltokba. Az 1952-ben született szerzőnő Catherine Rose Gordon-Cumming néven a londoni Wimbledonban látta meg a napvilágot, de vidéki „lánynak” tartja magát: egy Stroud nevű községben élt/él 30 éve, s ma sem tudna a fővárosba költözni. 1972-ben ment férjhez Desmond Fforde-hoz, közös életük egy hajón kezdődött („úszó” hotelt üzemeltettek), majd Walesben folytatódott. Míg férje távol járt a tengereken, Katie egyedül nevelte két kisfiát, és szerencsés módon csokoládé és válium helyett olvasásfüggővé vált. Elhatározta, hogy kipróbálja magát az írásban, amely elsősorban édesanyjának köszönhető, aki Karácsonyra „írófelszereléssel” lepte meg őt. Férjével visszaköltöztek Stroudba, kislányuk született a két fiú mellé, és Katie hosszú évek után végre megírta első regényét – amely nem kellett senkinek. Ám mielőtt feladta volna ambícióit, a Romantic Novelists’ Association szervezetén keresztül (amelynek sok-sok évig a tagja, majd később elnöke volt) megismerkedett egy ügynökkel, aki azt javasolta neki, írjon mást, másfélét. Ezzel kezdődött igazi karrierje, sikerei eredményeként pedig lehetősége adódott létrehozni a Katie Fforde Bursary alapítványát, amely kezdő írók számára nyújt ösztöndíjat, hogy kiadói szerződéshez jutta(tha)ssa őket. Katie Fforde szabadidejében tévét néz, kórusban énekel, és flamenco-t táncol, valamint ír, ír és ír, hiszen számára ez nem munka, hanem az élet(e) egy csodálatos és izgalmas ajándéka.

 

A Flora választása Fforde 11. regényeként jelent meg 2005-ben (Flora’s Lot, valamint Bidding for Love címen is), amely a Cosmopolitan szerint „meseszerű, finoman szellemes olvasmány… szívmelengető hatása a parkbéli napsütések idejére hívogat”. A történet szerint Flora Stanza – egész londoni életét maga mögött hagyván – arra készül, hogy betársuljon a családi régiségkereskedésbe, amelyről ugyan nem sok fogalma van, de ami tapasztalatban hiányzik neki, azt határtalan lelkesedéssel próbálja majd pótolni. Ám eléggé a kedvét szegi, hogy vidéken nem részesítik olyan meleg fogadtatásban, mint amilyenre számított. Faragatlan és konzervatív unokabátyja, Charles, és menyasszonya, Annabelle, el vannak szánva arra, hogy kigolyózzák őt az üzletből, ajánlatuk pedig, hogy nemrég megörökölt többségi részét kivásárolják, csábítónak is tűnik. De aztán jön egy furcsa intő jel, amelynek hatására Flora kétszer is meggondolja a dolgot, és végül úgy dönt, mégis marad. Katie Fforde regényének hangulata a kissé régimódi, tipikusan angol vidék atmoszféráját idézi szelíd humorral, sok-sok csábító szépséggel, bájosan avítt karakterekkel. Flora meglehetősen cool jelenség: bár lehet, hogy néha egy kicsit butuskának tűnik, de mindenképpen helyén van a szíve; önfejű, makacs elhatározása pedig a(z elsőre) negatív tartományból a pozitív térfélre vezeti az olvasót. A régivágású falusi élet kulisszái árnyalt jámborsággal vonják be a történetet, amely talán valóban idealista elképzelés, mindenesetre jól mutat a lapokon. A Daily Mail sem értékelte másképp a Flora választását, mint „könnyed érintésű, kedves és szellős olvasmánynak, amely a hosszú nyári esték ideális kiegészítőjeként” fejti ki hatását. Lássuk!

 

 

Film: Lore

Forgalmazó: Mozinet

Várható bemutató: 2013. május 2.

 

A 2. világháború bukása német szemmel. Mennyi ilyen volt már, most mégis itt egy újabb gyöngyszem, amely egy nácinak nevelt fiatal lány testén-lelkén-érzékein keresztül vezeti a nézőt a borzalmak ideológiájának mindent elpusztító mélyére, hogy a megtisztulás, gyógyulás lehetősége egyáltalán felmerülhessen. Az ausztrál Cate Shortland Németország-traumája a 2012-es júniusi Sydney-i Nemzetközi Filmfesztiválon került először a közönség szeme elé, hogy onnan induljon világhódító (remélhetőleg egy kicsit világmegváltó) útjára: Locarno, Toronto, Rio de Janeiro, Hamburg, London, Valladolid, Thesszaloniki, Stockholm, Santa Fe; a Lore például az idei budapesti Titanic Filmfesztivál Hullámtörők-díját is megkapta. Shortland mozija azért is jelent kihívást, mivel a téma az általános hozzáállás következtében meglehetősen kényes, és nehéz úgy elhatárolódni a mesterséges hangulatkeltéstől, hogy a nézők nagy többsége katartikus élményt elvárva ül be a hasonló témájú filmekre. Az erőszak és a fenyegetés lehetősége a poszt-apokaliptikus társadalmi környezetben (mint jelen esetünkben a világháború utáni világban) szinte mindig jelen van, az utólagos megjelenítés objektivitását azonban „a szentimentalizmus és a cenzúra többnyire sakkban tartják” (thelondonfilmreview.com). Éppen ezért nehéz elérni, hogy nagyjából tárgyilagos legyen a német, árvasorsra jutott gyermeki küzdelem bemutatása, hiszen a téma túl sok érzelmi manipulációs lehetőséget rejt magában. A Lore szerencsére nem hajlandó ítélkezni, miközben a családi trauma szemszögéből járja végig a magára maradt lány társadalmi (és nem mellékesen szexuális) öntudatra ébredését. De miről is szól a film?

 

A második világháború végnapjaiban, ahogyan a szövetségesek a végső csapást mérik a német haderőkre, úgy omlik össze a fiatal Lore (Saskia Rosendahl) és testvérei élete is. A lánynak rá kell döbbennie ugyanis, hogy a világ, amelyben felnőtt, maga volt a hazugság: náci szülei, akiket feltétel nélkül szeret és tisztel, igazából háborús bűnösök. A Fekete-erdő környékét megszálló amerikai hadsereg letartóztatja a szülőket, a 17 éves lány ezért egyik napról a másikra a család vezetőjévé válik, az ő feladata lesz gondoskodni négy fiatalabb testvéréről. A cél: átvágni a felégetett és kifosztott Németországon, hogy 900 kilométert megtéve elérjenek a Hamburg mellett élő nagymamájukhoz. Cate Shortland filmjében a testvérek előtt az utazás során tárul fel a náci propaganda hamissága, és a döbbenetes felismerés: az életüket csak úgy folytathatják tovább, ha szembenéznek saját szüleik bűneivel. A Lore forgatókönyve Rachel Seiffert 2001-es regénye, a The Dark Room három, önéletrajzi ihletésű történetén alapul, ahol Shortland Robin Mukherjee társíróval „visszafogott megközelítéssel nyúlt a fizikai és érzelmi romboláson keresztülmenő lány bűntudati, tagadási, döbbeneti és felismerési stációihoz” (variety.com). A 4 testvér „a csalódás, a terror és a szívfájdalom útját járja be” (rogerebert.com) Adam Arkapaw lírai kompozíciójú operatőri munkájával támogatva, amely az „enyhülés-hidegedés képeinek palettájával tökéletes harmóniában áll Lore zaklatott állapotával” (variety.com). A „nyitott terek klausztrofóbiás érzetet nyújtanak, a közelik viszkető részletességű kellemetlenséget… a kevés párbeszéddel és a még kevesebb cselekvéssel Shortland a fojtogató légkör rejtett veszélyeire épít” (eyeforfilm.co.uk). Saskia Rosendahl Lore szerepében izgalmas tehetségnek tűnik, meggyőző erővel formálja a tökéletes árja képét az események szülte kétségbeesett, önmagában vívódó személyiséggel. Cate Shortland filmje az elmondottak tükrében roppant tanulságos és megérintő alkotásnak tűnik, kár lenne kihagyni.

 

 

Zene: H.I.M.: Tears On Tape

Kiadó: Razor & Tie

Várható megjelenés: 2013. április 30.

 

3 év után új lemezzel jelentkezik a HIM (vagy H.I.M.) nevű finn rockbanda, amely talán arról lehet a legnevezetesebb, hogy ők voltak az első finnországi együttes, akik albumukkal (a 2006-os Dark Light-tal) képesek voltak aranylemezt produkálni az Egyesült Államokban. Az 1991-ben Helsinkiben alakult formáció élén Ville Valo szólóénekes áll, akit ha másról nem is, Natalia Avelon-nal való duettjéről, a „Summer Wine”-ról bizonyára mindenki (meg)ismer. Az együttest 4 további tag teszi teljessé: Mikko „Linde” Lindström gitáros, Mikko „Migé” Paananen basszusgitáros, Mika „Gas Lipstick” Karppinen dobos és Janne „Burton” Puurtinen billentyűs. Az Európában április 29-én megjelenő Tears On Tape immár a banda nyolcadik albuma lesz, melyek közül öt lemez abszolút platinaeladást ért el Finnországban (némelyikük Németországban is). Mára a HIM egyértelmű „márkajelzéssel” is rendelkezik: a Heartagram elnevezésű szimbólumot Ville Valo alkotta meg saját huszadik születésnapjára, amelyet modern Jin-jangként magyaráz, ahol a jó és gonosz, világos és sötét, szerelem és halál szembenállása jelenik meg. A zenekar eredetileg His Infernal Majesty (Pokoli Őfelsége) néven indult, amely nem volt túl szerencsés, mivel létezik egy majdnem azonos nevű kanadai thrash metál banda (Infernal Majesty), egy amerikai post-rock csapat (HiM) és egy keresztény együttes is (4Him). Csupán 2000-től ismertek a HIM mozaiknevükön. Műfaji beállítottságukat ők alternatívként adják meg, a rajongók (és maga Valo) „love metal”-ként szeretik emlegetni, a kritikusok pedig a gótikus rocktól és dark rocktól kezdve a gótikus metálon és alternatív metálon át a „melodic metálig” szokták őket a zenei térképre felrajzolni. Zenéjükre többek között a Black Sabbath, a Type O Negative, a The Sisters of Mercy, az Iron Maiden és a Depeche Mode volt (és van) hatással.

 

A Tears On Tape-ről először 2012. augusztusában a banda facebook-oldalán adott hírt Ville Valo, ahogyan írta: „szeptember elején vonulunk stúdióba rögzíteni a nyolcadik nagylemezünket Hiili Hiilesmaa producerrel, Tim Palmer zenei keverése mellett”. Először év eleji megjelenéssel számoltak, ám többször eltolták az album kiadását, hogy a végül 13 dalból álló korong április végén futhasson be a boltokba. Február 20-án jelentették be, hogy az együttes aláírt a Universal Music-kal, s a lemez első single-je az „Into The Night” című dal lesz. Ugyanekkor a HIM hivatalos weboldalán megjelent egy „játék”: egy üresen hagyott mezőbe kellett begépelni az album címét, s ekkor egy rövid időre láthatóvá vált a kiadvány borítója. A Tears On Tape a banda első albuma, amelyen 4 dal is csupán ének nélküli instrumentális szerzemény, s az első 2000 előrendelő Deluxe Digipack kiadásban részesült, amely egy 5 új stúdió videót tartalmazó bónusz DVD-t is tartalmaz. A lemez grafikáját az angol zenész és rádiós DJ Daniel P. Carter alkotta meg, ahol a Heartagram körül egy kígyó köröz, hátán jelölésekkel, amelyek a címadó dal kórusszövegében hangzanak el. A Tears On Tape összes dalát Ville Valo szerezte, kíváncsian várjuk, milyen érzés- és hangzásvilágot sikerült ezúttal a srácoknak összehozniuk!