Főkép

A XX. Könyvfesztiválra jelent meg Háy János új regénye, A mélygarázs. Ez alkalomból Galamb Zoltán készített interjút a szerzővel.

 

Prózájában meglehetősen gyakran felmerülő téma a fejlődésregényekre emlékeztető vidék–főváros problematika, ezzel párhuzamosan azonban érezhető a rendszerváltás előtti és utáni világ ellentéte is. Miért érdemes visszanyúlni ezekhez az, úgymond, elveszett évtizedekhez?

 

Ebben a korban élünk, nem tudom elkerülni, hogy ne érintsem, ha a téma olyan. Persze fontos azt tudni, hogy a reália mindig csak egy alap, a regények nem korfestmények, s pláne nem szociológiai látleletek, ha nincs bennük valami mélyen és általánosan emberi, akkor nincs értelme elolvasni, hisz egy tízoldalas tanulmány amúgy pontosabb képet ad a múltunkról, mint egy vaskos regény.

 

Mennyire maradt meg az emlékezetében ennek a „retro-világnak” a nyelve, hangulata? Vissza kell keresnie néha korabeli forrásokat?

 

Eleve nem vagyok nosztalgikus alkat, a retro-fíling nem az én terepem. A könyvek nyelvezetében kerülöm a korba való visszalépést, mert semmiképpen sem akarok egy archív, számomra ma már élettelen nyelvi állapotba kerülni. Az írásnál fontos az elevenség, a nyelvi intenzitás, minden egyéb szempont, hogy például hozzak egy régi dumát, ami hozzám akkor közel állt teljességgel érdektelen. Amúgy nincs olyan, hogy retro-történet, meg retro-nyelv. Csak történet és nyelv van, ami vagy képes az olvasóban zajló aktuális életérzéshez hozzászólni vagy nem. S ha nem tud, akkor tök mindegy, hogy egy éppen zajló trendi gondolkodásba beleillik-e, mert holnap ez már senkit nem fog érdekelni.

 

Mind prózájában, mind verseiben előfordul szenvtelenül szemlélt kegyetlenség. Ez a kor kritikája inkább, vagy valamilyen személyes trauma terapeutikus feldolgozása?

 

Az írás nekem nem terápia. A munkáimban amúgy szerintem nem olyan sok a durvaság, mint például a korosztályom külhoni íróinál, Ellisnél, Pelevinnél vagy Szorokinnál, akik szándékosan operálnak a durvasággal. Inkább a kendőzetlen beszéd lehet a meglepő, de én nem tudok alakoskodni. Meg egy kicsit az is van, amit a fényképész mondott a parasztoknak, amikor elégedetlenkedtek, hogy nem jó a fotó: amilyen pofa, mondta a fényképész, olyan fotó.

 

Egy korábbi interjújában bírálóan beszélt a polgári világ álságosságáról? Elképzelhetetlennek tart olyan polgári szemlélet, amely nem önző és kisebb-nagyobb mértékben kirekesztő, olyat, amely alapvetően mentes a kapcsolati korrupciótól, a nepotizmustól?

 

Esetileg elképzelhetőnek tartok, de általánosságban nem. Én úgy látom, a polgári lét lényege a vagyon és érdek-őrzés, s ebből logikusan következnek azok a negatívumok, amiket az imént felsorolt.

 

Ugyancsak problémásnak érzi a mai oktatáspolitikát. Elsősorban az iskolarendszeren, vagy a pedagógusok hozzáállásán (és képzésén) kellene változtatni ahhoz, hogy javítani lehessen a helyzeten?

 

Az oktatásba, ha tehetném, vödörszám önteném a lóvét, mert ez mindennek az alapja. Nem pusztán visszaállítanám, de növelném a tanári szabadságot az oktatás terén, csökkenteném az értelmetlen adminisztrációt, az elmaradott térségekben szofisztikált oktatási programokat építenék ki, amely az egyéni és kiscsoportos foglalkozásokra építene, de mindenben az irányadó a minőség és az emberség lenne. Létfontosságú lenne újraindítani a társadalmi mobilizációt, és felszámolni a kasztrendszert. Az ideológiai tantárgyak favorizálása helyett centrumba helyezném a nyelvoktatást, hogy – akár a skandináv világban – mindenki tudjon angolul, s persze kötelezővé tennék egy szomszédos kisnyelvet, hogy ne idegenként bolyongjunk a körülöttünk lévő országokban.

 

Mennyire tekinthető a világ leképezésének az iskola?

 

Nem tudom, nyilván minden társadalmi szeglet magán hordozza az aktuális ország- és világállapotot, de én az oktatás kérdését nem ebből az irányból közelíteném meg.

 

Nennyiben több vagy kevesebb ennél az irodalom, vagy általában véve a művészet?

 

Más területekről van szó, s talán még úgy sem összehasonlíthatók, mint a banán és az alma. Az oktatás a nevelés és a tanítás terepe konkrét célokkal és elvárásokkal. A művészet teremtett világ, nincsenek praktikus céljai. Ha oktat és szórakoztat, az járulékos hozadéka.

 

Hogyan segíthetne például a kortárs művek – hangsúlyozottan komolyan vett – tanítása a felnövekvő generáció nevelésében?

 

Ehhez egy tanár kompetensebben tudna hozzászólni. Nyilván fontos, hogy mai műveket olvassanak az emberek, hisz ez fakad az őket körülvevő korból, ezek a művek rezonálnak azokra a belső emberi problémákra, amelyek a mai embert leginkább foglalkoztatják. Az irodalomban mindig az az emberkép jelenik meg, ahogyan az ember aktuálisan gondolkodik önmagáról. A különböző újabb és újabb poétikák, az ember önmagáról alkotott képének változásait tükrözik. Ilyen módon, bár a klasszikusok tükre is fontos, hisz abban is benne van az, ami általános és emberi, de ahogyan kenyeret sem kőkéssel szeletelünk, a művészetek terén sem elégedhetünk meg csupán a klasszikusokkal.

 

Egy ennyire globalizált társadalomban valóban megmaradnak a hagyományos ellentétek többek között vidék és főváros, gazdag és szegény, fősodorbeli és alternatív között?

 

Ezek is megmaradnak, de a sor ennél lényegesen tarkább, hisz bejönnek a globális ellentétek, amelyekről hajlamosak vagyunk itt a világ napfényesebb terepén megfeledkezni, s úgy gondolni a világ túlfelén éhbérért dolgozó sokaságra, mintha ők kevesebbet érnének, mint mi. A fehér világ burkoltan ugyan, de megmaradt rabszolgatartónak.

 

Új regénye új kiadónál, az Európánál jelenik meg. A külsőségeken kívül mennyiben jelent ez tényleges újrakezdést?

 

Én nem az újrakezdés, a folytatás híve vagyok. Bármi változik az életünkben, mindig tudnunk kel, hogy az egy folyamatosság is, a múltat nem lehet, s persze nem is szabad végképp eltörölni. Én egy dologra koncentrálok, hogy autentikus szövegeket hozzak létre, s ha sikerül, szeretném, ha azok minél zökkenőmentesebben kerülnének az olvasókhoz, s az Európa is ezt szeretné. Szóval egyek vagyunk, egyet akarunk. Újdonság, ahogy csinálják, a könyvvel való ezernyi dologra kiterjedő gondoskodás, de ez nem művészeti kérdés.

 

Fotó: Szabó Dominik