Főkép

Egy hároméves együttműködés utolsó megnyilvánulásának lehettünk fül- és szemtanúi április 22-én a Nemzeti Színházban: az Óbudai Danubia Zenekar a hon fő teátrumának művészeivel közösen rendezett hangversenyt három esztendő után is különös, a koncertlátogatók számára legalábbis szokatlannak ható keretek között. Emellett, ahogyan azt már megszokhattuk a többségében még ma is fiatal muzsikusoktól, tematikus műsort hallhattunk, melyben nem csupán a zenedarabok, hanem a hozzájuk kötődő szövegek is szoros egységbe olvadtak össze. A téma pedig ezúttal az osztrák és német klasszicista törekvések két eltérő korszakból származó példáinak egybevetése és szélesebb kontextusba helyezése volt.

 

Elsőként a Figaro házassága nyitányának hangjai csendültek fel, és ugyan nehéz, majdhogynem lehetetlen úgy tennem, mintha szűz füllel fogadnám be e műveket, mégis valahányszor új előadótól hallgatom meg Mozart darabjait, igyekszem úgy tenni ezt, mintha most először lenne részem ebben az élményben. A hatás ismételten elemi erejűnek bizonyult. Mozart humora, zenéjének letisztultsága és elevensége, az egész darab emberközelisége és látszólagos keresetlensége valóban a legnagyobbak közé emeli e máig méltán közkedvelt opera szerzőjét és nyitányát is. Ezek a hangok bármely jól felkészült zenei együttes interpretációjában megérintenek, és ezúttal sem kellett csalódnom sem a zenészekben, sem a karmesteren, Silló Istvánban.

 

E rövid bevezető után csatlakoztak a zenekarhoz a Nemzeti színészei, hogy előbb egy jelenetet olvassanak fel – bár csak félig eljátszva, ám teljes beleéléssel előadva – Pierre Beaumarchais La folle journée, ou le Mariage de Figaro című botránydarabjából, melynek előadását akkoriban Ausztriában köztudottan kizárólag Lorenzo da Ponte librettójaként engedélyezte a cenzúra és az uralkodó. A két további prózai-drámai közjáték az A-dúr klarinétverseny „tételszüneteit” töltötte ki. Előbb Mozart levelezéséből hallhattunk egy szkatologikus humorban bővelkedő részletet, majd ennek amolyan távoli visszhangjaként Peter Shaffer Amadeus című színdarabjának egyik enyelgő és csipkelődő jelenetével kerekedett ki a Mozart lényének kettősségét szemléltető előadás.

 

Az ellenpontot ugyanis a késői, Mozart életének utolsó évében készült oboaverseny éteri finomsága és egyetemessége jelentette. Ennél kifinomultabban eleven muzsikát valóban ritkán hallani, az Adagio pedig a szerző concertóinak legmegkapóbb, legszívhezszólóbb lassú tétele, amely szépségében még a legjobban sikerült zongoraversenyek hasonló részeit is felülmúlja. A két gyors tétel ugyanakkor az életigenlés és a zenei klasszicizmus olyan kiemelkedő példái, melyekről kizárólag magasztalva lehet nyilatkozni, és a Danubia Zenekar szintén szívhez szólóan kísérte a virtuóz futamokkal is könnyedén megbirkózó szólistát, Tószegi Bernátot.

 

A szünet után Závada Pál készülő regényéből hallhattunk szemelvényeket, és talán a felkavaró téma, Magyarország II. világháborúban való részvétele miatt érezhettem így, talán ténylegesen a mű is ilyen, mindenestre rendkívül komornak hatott Kurt Weill II. szimfóniájának indítása, de voltaképp a hatásos harmadik tétel néhány momentuma, mindenekelőtt annak kifejezetten – számomra parányit zavaróan is – hatásvadász befejezése kivételével meglehetősen szigorú maradt a hangütés. Szimfonikus, nem pedig színpadra szánt mű révén a mű összehasonlíthatatlanul feszesebbnek hatott, mondjuk, a Koldusoperánál, de még A hét halálos bűnnél is, aminek oka valószínűleg az lehetett, hogy a náci hatalomátvétel után a zsidó származású Weillnek Párizsba kellett menekülnie, ahol ez a szimfónia is született. A kifejezetten ritkán hallható kompozíció a modernizmus és a posztromantika legkiválóbb hagyományait folytatja, ugyanakkor jellegzetesen német zene. Csak hálás lehetek, amiért a zenekar jóvoltából megismerhettem, ténylegesen életembeni „ősbemutatóként” élhettem át a darabot.

 

Újfent nem csalódtam tehát az Óbudai Danubia Zenekarban, ahogy a Nemzeti Színház két művészében, Udvaros Dorottyában és Silló Istvánban sem, és ezek után kimondottan kíváncsian várom a folytatást.

 

Előadók:

Óbudai Danubia Zenekar

Silló István – karmester

 

Tószegi Bernát – klarinét

Udvaros Dorottya – felolvasás

László Zsolt – felolvasás

 

A hangversenyen elhangzott művek:

Wolfgang Amadeus Mozart: Figaro házassága – nyitány, K 492

Wolfgang Amadeus Mozart: A-dúr klarinétverseny, K 622

Kurt Weill: II. szimfónia