Főkép

Joshua Redman (szaxofon) új lemeze egy marketingfogás: kiváló kísérlet arra, hogy a minőségi jazz muzsikán keresztül szélesítsük a műfajra fogékony, de még inkább csak a „smooth” jazz hullámhosszain, a stílussal ismerkedő zenekedvelő ismereteit. Egy olyan csali, amelyet a műfaj legnagyobb óriásai formálnak meg ezen a korongon. Egyrészt teljesen váratlan, másrészt pedig garancia arra, hogy akármit is játszanak - még akár azt is megkockáztatom, hogy akárhogyan is játsszák -, nem tudják elrontani.

 

A korong a Michael Brecker Ballad Book (2001) projektje óta egyre népszerűbbé váló, csak balladákra épülő programot veszi alapul, és azt a negédes hatás érdekében még egy orchestrával is megtoldja. Valószínűleg ez az az elem, amely alapvetően ízlés kérdése, és az egészen biztos, hogy a lemez producereként feltüntetett és aktívan résztvevő Brad Mehldau (zongora) zenei érzékenysége és tehetsége megkérdőjelezhetetlen, mint ahogyan arról már mi is ódákat zengtünk. Mehldau éppen Breckerrel játszott együtt Charlie Haden American Dreams (2002), a mostani koronghoz hasonló felfogású és hangulatú lemezén, amelyen, mint ahogyan most is, Brian Blade (dobok) dobolt. És mi más lehetne ennek a lemeznek az alapja, ha nem Redman egy korábbi zseniális kvartettjének életre keltése? Játszhatna akár a kiváló Christian McBirde a Moodswingről, de az éppen annyira fantasztikus Larry Grenadierre (nagybőgő) esett a választás a Timless Tales (For Changing Times) (1998) egyébként zseniális korongjáról.

 

- „Akkor miért fanyalog kedves zenekritikus?”

- „Nekem sajnos nem olyan jó az ízlésem, mint ezen úriembereknek és bár belátom, hogy fantasztikus lehet egy orchestrával együtt muzsikálni, na de kérem, én, a passzív hallgató szerepében csak a kiadott lemez hanganyagával vagyok képes interakcióba kerülni.”

 

Amely egyébként roppant jól esik a fülnek, amikor csak négyen zenélnek, mint a balladának inkább túl lendületesen előadott John Mayer és Pino Palladino szerzeményében, a „Stop This Rain”-ben. Némileg meglepően hat az is, hogy J. S. Bach „Adagio”-ját az egyébként nagyzenekarral felszerelt kvartett is csak négyesben játssza, de bizonyára rajtam kívül is lesznek olyan hallgatók, akik ezt értékelni fogják.

 

Joshua Redman játéka rengeteget érett az elmúlt két-három év során, mint ahogyan arról élőben is bizonyságot adott, vagy éppen a stúdióban Németh Ferenc lehengerlő korongján, illetve a remélhetőleg majd hivatalosan is dokumentálásra kerülő 2012-es koncertkörútján a Bad Plus-al, ugyanis ezen a turnén a szabad témákban apja, Dewey Redman szellemiségének nem csak méltó örökösét hallhattuk, hanem egy új legenda születését. A kompozicionálisan sokkal komplexebbé váló művész, bár két szerzeménye is szerepel a lemezen, mégis inkább csak a feldolgozásokon keresztül ad jelet strukturális képzelőerejének megerősödéséről - „Easy Living”, „Lush Life” -, utóbbinál Mehldau intrója fergeteges.

 

A Walking Shadows rengeteg szerzőt sokféleképpen idéz meg: az orchestrával megbolondított Wayne Shorter kompozíciót biztosan nem ismernénk fel, de John Lennon és Paul McCartney „Let It Be” dallamát annyira direktbe kapjuk, hogy az teljességgel eltéveszthetetlen. Hadd szóljon, ám legyen egy ilyen korong is a jazz önön alkotóerejük által központi figurákká vált muzsikusaitól!

 

Előadók:

Joshua Redman - tenor és szoprán szaxofon

Brad Mehldau - zongora

Larry Grenadier - nagybőgő

Brian Blade - dobok

 

A lemezen elhangzó számok:

1. The Folks Who Live on the Hill (Jerome Kern & Oscar Hammerstein II)

2. Lush Life (Billy Strayhorn)

3. Stop This Rain (John Mayer & Pino Palladino)

4. Adagio (J. S. Bach)

5. Easy Living (Leo Robin & Ralph Rainger)

6. Doll is Mine (Kazu Makino, Amedo Maria Pace & Simone Maria Pace)

7. Infant Eyes (Wayne Shorter)

8. Let It Be (John Lennon & Paul McCartney)

9. Final Hour (Joshua Redman)

10. Last Glimpse of Gotham (Brad Mehldau)

11. Stardust (Hoagy Carmichael)

12. Let me Down Easy (Joshua Redman)