Nicci French: A kételynél is erősebb

A kételynél is erősebb című könyvhöz kételyekkel telve fogtam hozzá. Nagyon tetszett a borító, de túl lágynak, édeskésnek éreztem egy jó lélektani krimihez. Soknak találtam a kétoldalnyi elképesztő dicséretsorozatot, amellyel a könyv ajánlotta magát és szerzőit a szennylapján. Ráadásul még sosem hallottam a Magnólia Kiadóról. Három órával később minden kételyem elszállt – és hirtelen azon vettem észre magam, hogy sajnos befejeztem a regényt. Ez a Nicci French-rejtély azonnal egyik kedvenc krimimmé lépett elő, s bár még csak egy nap telt el azóta, hogy a végére értem, máris szívesen olvasnék valami mást a szerzőpárostól…

Már a kezdés is izgalmas: Ellie Falkner körül fordul egyet a világ, amikor megtudja, hogy őszintén szeretett férje, Greg autóbaleset áldozata lett. Ráadásul mellette megtalálták egy nő, Milena Livingstone testét, így aztán mindenki – a rendőrség, a barátok, az ellenségek és a munkatársak, sőt a vadidegenek is – meg vannak róla győződve, hogy Greg egy autós találka közben rántotta félre a kormányt, s futott le az útról a halálba piros Citroënjével, azaz – rossz férj volt, hiszen megcsalta Ellie-t. Csak Ellie hisz benne, hogy az igazság nem lehet ilyen egyszerű: hiszen ha semmi jelét és semmi bizonyítékát nem találja annak, hogy Gregnek szerelmi kapcsolata lett volna valakivel, akkor az a kapcsolat talán soha nem is létezett… Persze ez esetben kérdés, mit keresett Milena az anyósülésen? És miért halt meg Greg?

A könyv erőssége, hogy elképesztő aprólékossággal és szuggesztivitással ismertet meg az Ellie-t körülvevő világgal, a nő gondolataival és érzelmeivel. Mégsem gondolnám, hogy „női regény” lenne, annál sokkal összetettebb és rafináltabb a cselekménye. A történet csak halad előre, látszólag lassan, kényelmesen, elterpeszkedve, azonban utólag sok-sok apró mozaikdarabkára, lényegtelen beszélgetésekre, egy-egy elolvasott apróságra már azzal emlékszik vissza az ember, hogy gyanakodnia kellett volna… A történet érdekessége, hogy ha a fülszöveg nem állítaná bőszen, hogy ez egy krimi, talán az első tíz fejezet után mi is hajlamosak lennénk pusztán gyászában képzelgő, a férje halálát feldogozni nem tudó szegény özvegynek látni Ellie-t. Már itt is sok nyomot kapunk, de összességében minden arra mutat, hogy Ellie megszállottsága ostobaság, s Greg tényleg nem az volt, akinek látszott, az pedig már az ő pechje, hogy halálában lelepleződött a felesége előtt. Olyan erős érzelmi rejtvények maradnak azonban egyelőre megfejtetlenül, mint Greg utolsó SMS-e, vagy az, hogy a máskor mindig szabályszerű vezető miért nem volt bekötve halála pillanatában. Eddig azonban a könyv „rendes regényként” is működik, érdekesen és meghatóan számol be a gyász pillanatairól, feldolgozhatóságáról, a barátság hasznáról. A következő tíz fejezetben aztán két nagy fordulat következik, Ellie különös nyomozásba kezd, egyre feszültebb a hangulat, egyre sűrűsödnek az események. A szálakat azonban csak az utolsó tizenhárom fejezet rendezi el egy szép szőttesbe, ekkor már teljesen letehetetlenül és gyors tempóban, míg végül a gyilkos kilétére is fény derül: ám csak két fejezettel a kötet vége előtt. Tökéletesen és precízen szerkesztett tehát a krimi, ám ez mégsem tolakszik előtérbe olvasás közben: a történet egyszerűen csak visz előre.

Igazán kíváncsi vagyok, hogyan lehet úgy dolgozni, ahogy a szerző házaspár, a Nicci French néven publikáló Nicci Gerrard és Sean French teszi: „előre kitalálják a cselekményt, majd felosztják egymás között a fejezeteket, és miután suffolki házuk két végpontjába elvonulva megírták őket, leellenőrzik egymás munkáját”. Leginkább az érdekelne, ki írta a gyilkos leleplezéséről szóló fejezetet… Akármilyen is azonban a szerzők munkamódszere, remek könyvet írtak. A kételynél is erősebb humorral átszőtt, izgalmas, szubjektív lélektani krimi, amit jó olvasni. Ebben nem kételkedhetünk.