Bon Jovi: What About Now (CD)

Szubjektivitás és objektivitás… Szerintem mindkét nézőpontot egyszerre kell alkalmazni, ha olyan lemezről készül ajánló, amelynek előadója közel áll a karaktereket pötyögő személy szívéhez. Én személy szerint így vagyok a Bon Jovival is. A lassan 30 éve pályán lévő és megannyi világslágert magáénak tudó New Jersey-i fogat idén érkezett el a tizenkettedik stúdióalbumának megjelentetéséhez. Kár is lenne tagadni, a zenéjüknek már nincs túl sok köze ahhoz, amit a 80-as években csináltak, amikor a mai státuszukat megalapozó sikerdalaikat írták, de ettől még nem rossz ez sem. És őszintén szólva nem is szeretem azokat a fanyalgó véleményeket, melyek szerint ha egy banda nem olyan zenét készít vagy nem olyan dalokat ír, mint régen, akkor az biztosan nem is jó.

Pedig a Bon Jovi a 90-es években sikeresen túlélte a grunge korszakot, és a 2000-es évek elején is kihoztak egy kiváló albumot (Bounce). Az azt követő lemezeikkel azonban időnként tényleg próbára tették a rajongók türelmét. Hardcore rajongóként azonban vagyok annyira naiv, hogy még mindig gond nélkül elhiszem a sajtóturnén, interjúkon elhangzó szavakat Jon szájából. Így amikor tavaly ősszel egy fellépésen, a két dal közötti összekötő szövegben elmondta, hogy írják az új dalokat, és hogy a What About Now igazi rocklemez lesz, óriási himnuszokkal, én ezt gond nélkül elhittem neki. Majd a lemez meghallgatásakor jött a csalódás…

A felvezető, beharangozó kislemez indítja a lemezt („Because We Can”), amely kezdését tisztességesen odateszi a banda: jellegzetes többszólamú vokál, ragadós refrén, azonban a dal inkább pop/rock. Valóban az, de nincs is ezzel semmi baj. Vidám darab, dalszövegét tekintve erős politikai felhanggal (hiszen Obama választási szlogenje volt a „We Can”), nem különösebben meglepő gitárszólóval. Engem hangulatában erősen emlékeztet a „Captain Crash…” című szerzeményükre. (A dalnak egyébként négy verziója is fellelhető a YouTube-on, melyek egy összefüggő történetet adnak.)



Az „I’m With You”-val visszább vesznek a tempóból, és bár ez még nem lírai dal, de semmiképp sem egy lendületes darab. Kicsit visszarepít minket a 90-es évek közepére, a These Days-korszakba, remek szám, de nem értem, hogy a refrénben a vokálokra miért kellett az az idegesítő autotune?! Persze laikusoknak ez nem tűnik fel, ez az a fajta effekt, amelyet például Katy Perry is előszeretettel alkalmaz, de kicsit dühítő, hogy ezzel akar Jon korszerű lenni… Mert jobb, ha előre leszögezzük: itt Jon a főnök (ezért is lett volna jobb, ha ez az ő szólólemezeként jelenik meg, és nem erőlteti bele a banda életművébe – de ne szaladjunk ennyire előre, erre még visszatérünk). Egyébként Richie kiváló wah-wah-os szólót ereszt el a számban, klasszikus, csakis rá jellemző tekerés. Viszont meg kell barátkozni a sajnálatos ténnyel: ez volt a lemezen az egyetlen alkalom, hogy ezt megtehette. Általában kicsit jellegtelen, pár másodperces valamiket engedélyezett csak neki a főnök, úgyhogy ki kell élvezni ezt az esetet, amikor egészen korrekt módon elereszthette az ujjait.

A címadóval felgyorsulnak a fiúk, kicsit olyan, mintha maradt volna egy témájuk a countrys Lost Highway lemezről, amit most előkerestek a fiók mélyéről. Azon kevés esetek egyike ez, amikor az albumverzió jobb, mint a koncert. És akkor el is érünk az első ledöbbenéshez: a „Pictures Of You” kezdésénél nagy levegőt kellett vennem, hogy ne törjön ki belőlem valami nyomdafestéket nem tűrő kifejezés, ugyanis ezzel az alternatívos, trendi, zajos, műanyag alappal a világból ki lehet kergetni, hát még ha a kedvenc zenekarom alkalmazza az egyik dalában. Még csak azt sem mondanám, hogy legalább jó a refrénje, mert annyira monoton a dal, hogy fel sem tűnik, mikor jön a refrén. Persze valaki ebbe is beleláthat valami pozitívumot: nem volt eddig ballada.

Viszont ötödikként ez is megérkezik, az „Amen”. Ez lett az ő „Hallelujah”-juk, akusztikus gitár, vonósok, zongora, és Jon szívbemarkoló éneke. Tény és való, hogy egészen szépet alakít benne a főnök, de azért egy gitárszóló elférne benne. Az ezt követő „That’s What The Water Made Me” az egyik legjobb – is lehetne – az albumon. Remek dal, viszont csakis a koncertverzióját érdemes meghallgatni, Richie fantasztikus vokáljaival, de itt a lemezen megint autotune-os vokál és dobgépes zajok hallhatók, úgyhogy azonnal irány a YouTube…

A „What’s Left Of Me”-re nem is kell sok időt fecsérelni: megint egy countrys téma – a rosszabbak közül –, ami a hazafias, idősebb Bruce Springsteen-fanoknak (mint amilyen maga Jon is) szól. Itt abba érdemes belegondolni, hogy milyen lehetett volna eredetileg a dal, ha Sambora nem vette volna ki a részét az írásából. Sajnos ez sem jellemző minden szerzeményre, ugyanis míg eddig szinte mindig társszerző volt Richie Jon mellett, most az album felét nélküle írta a főnök – és ez érződik is a dalokon. Az „Army Of One” szerencsére visszahozza a lelkesedésem, ugyanis ez a Desmond Childdal közösen elkövetett szám az egyik legjobb a lemezen. Persze ehhez kellett a slágergyáros közreműködése, és az, hogy Richie szólózhat egy majdnem teljes értékűt. Viszont a szájbarágós és kliséktől hemzsegő dalszöveget villámgyorsan hagyjuk figyelmen kívül.

Újabb balladához érünk („Thick As Thieves”), amely nagyzenekart, vonósokat is felvonultat, és tökéletes felépítésű, hiszen ez a kisujjukban van, viszont sajnálatos, hogy egy hatalmas gitárszóló helyett csak 3-4 nyújtásból áll a szólórész. Nemhogy 20, de még 10 évvel ezelőtt is (vagy éppen önállóan, szólóban) tekert volna egy emlékezeteset Sambora, de ez itt nem volt megengedve. A „Beautiful World”-öt hevesebb vérmérsékletű Matchbox 20-rajongók ne nagyon hallgassák, mert ismerős dallamokra akadhatnak. Ez is inkább mai, trendi pop/rock, mint klasszikus, dallamos hard rock, de azért hallgatható. Persze csak akkor, ha megfelelően közelítünk hozzá, és nem várunk tőle valami örökzöld slágert. Ekkor már nem tudom elfojtani magamban, hogy mennyire zavar, hogy nincsen egy épkézláb gitárriff sem a lemezen, csak ez az idegesítő, maszatolós, sikálós gitár, úgyhogy szerintem Richie nem nagy kedvvel játszotta fel őket a stúdióban.

A „Room At The End Of The World” lassabban hömpölygő, U2-s dal, amelynek többszöri meghallgatása csakis az én személyes perverzióm, ugyanis le merem fogadni, hogy ezt sokan fél perc után átléptetik. Azonban a hangulata egészen hatásos, csak megint az a fránya gitárszóló hiányzik, és igen, ekkorra azért már bőven kiderül, hogy Jon sem lesz fiatalabb – biztonsági játék, amit az ének terén művel. A normál kiadást a „The Fighter” című kesergő zárja, amelyet Jon egyedül írt, és ez hallatszik is rajta. Sambora vokálja azért megmenti valamelyest, illetve érdekes a vonósok és nagyzenekari hangszerek szólója, de a dalszöveg ismét elég hazafias, ami így, sokadjára a lemezen, már kicsit erőltetett és unalmas (ő az író, aki a hangszerével és a szavaival harcol).

A bővített kiadáson helyet kapott a „These Two Hands”, amely kezdésénél nem tudok nem asszociálni a Black Eyed Peas „I Gotta Feeling” című számára. A Bon Jovinak mindig is jók voltak a bónuszdalai (talán még jobbak is, mint néhány a lemezen hallhatóak közül), de ez nagyon nem illik a sorba, sőt, inkább örömmel konstatáljuk, hogy nem szerepel az egy tucat szám között. Van még két felejthető, búsulós Jon Bon Jovi-szerzemény, amelyek a Született gengszterek című Al Pacino-akcióvígjátékhoz íródtak, és amelyek közül a „Not Running Anymore”-ról is csak azért kell szót ejteni, mert az idei Oscar-gálán jelölt volt a betétdalok között. (De a kategóriát végül ugyebár Adele nyerte a „Skyfall”-lal)



Szerencsére Richie tavalyi, fantasztikus harmadik szólólemezéről (Aftermath Of The Lowdown) is meghallgatható a klipes dal („Every Road Leads Home To You”). Ebben is vastagon fellelhető a Coldplay-féle, alteres szintetizátor-hangzás, de talán így sem árulok el nagy titkot: ez az egy dal kenterbe veri a teljes új Bon Jovi-lemezt. Persze annak, aki a zene miatt hallgatja őket, és nem csak azért, mert Jon énekel. Az erősen művészkedős borító az elcsépelt kliséhalmazával (amerikai zászló, Marilyn Monroe, fegyver helyett gitárral a vállán harcoló katona, harcos befáslizott csuklója) együtt valamiért mégis tetszetős. És komolyan mondom, hogy elsőre nem fedeztem fel a tagokat a képen.

Az album legnagyobb problémája, hogy egyszerre akar megfelelni a Matchbox 20-féle rádióbarát pop/rock közönségnek, az alternatív vonalas Coldplay-szimpatizánsoknak, a hazafias, bluesra, countryra esküvő Bruce Springsteen-fanoknak, de leginkább a U2 rajongói körének, és sajnos legkevésbé a zenekar mellett rendületlenül kitartó, dallamos rockzene-híveknek. Persze a kép máris árnyaltabb lesz, ha tudjuk, hogy az album mindettől függetlenül a Billboard lemezeladási listájának élén nyitott, nagyjából 101 ezer eladott példánnyal, ami zsinórban a harmadik pole pozíciójuk ezen a listán, és úgyis ezzel kürtölik tele a nagyvilágot és az internetet. Az is igaz viszont, hogy az előző lemezükből, három és fél évvel ezelőtt bő 60 ezerrel több ment el az első héten. Ezt neccesen lehet azzal is magyarázni, hogy ennyi a természetes amortizáció a mai, letöltögetős világban, de azért azt, hogy a megjelenést követő héttől mélyrepülésbe kezdtek az eladási mutatók, már nehezen lehet ezzel indokolni.

Összegzés
Objektíven nézve ez egy rádióbarát, a mai kor trendjeihez igazított Bon Jovi-lemez, amellyel inkább az újabb rajongóknak és a poposabb, puhább zenék kedvelőinek kedveskednek, azonban nem élvezhetetlen az album, hiszen a megszokott dallamok és refrének hallhatók rajta. Szubjektív nézőpontom szerint az ő szintjükön ez egy vérszegény, kisujjból, mindenféle megerőltetés nélkül kirázott korong, amely a végletekig kiszámítható, de azért fel tudtam fedezni rajta egy-két kellemes szerzeményt. Bár azoknak is inkább a koncertverziójuk ütős, úgyhogy keressen rá mindenki a banda mostani koncertjeinek felvételeire a YouTube-on.
(A lemez dalai egyébként a zenekar YouTube-csatornáján is meghallgathatók egyesével.)

Az együttes tagjai:
Jon Bon Jovi – ének, gitár
Richie Sambora – gitár, vokál
Tico Torres – dob
David Bryan – billentyűs hangszerek, vokál

Közreműködő zenész
Hugh McDonald – basszusgitár, vokál

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Because We Can
2. I`m With You
3. What About Now
4. Pictures Of You
5. Amen
6. That`s What The Water Made Me
7. What`s Left Of Me
8. Army Of One
9. Thick As Thieves
10. Beautiful World
11. Room At The End Of The World
12. The Fighter

Diszkográfia:
Bon Jovi (1984)
7800° Fahrenheit (1985)
Slippery When Wet (1986)
New Jersey (1988)
Keep the Faith (1992)
Cross Road: Greatest Hits (1994)
These Days (1995)
Crush (2000)
One Wild Night Live 1985–2001 (2001)
Bounce (2002)
This Left Feels Right (2003)
100,000,000 Bon Jovi Fans Can`t Be Wrong (box set) (2004)
Have a Nice Day (2005)
Lost Highway (2007)
The Circle (2009)
Greatest Hits – Ultimate Collection (2010)
What About Now (2013)