Erwin Moser: Hol lakik a kisegér? – Tavaszi és nyári mesék

Erwin Moser előző, Egércirkusz című könyvéről már írtunk korábban, és természetesen az évet kiegészítő párjára (az előző „mesék őszi és téli estékre” alcímen futott) is azonnal rávetődtünk. Mivel most a szokottnál is többet késik a tavasz, jólesik félretenni az előző, behavazott kötetet. A formátum, a rajz-kép arány, a mesék hangulata nagyon hasonló az előzőhöz, és hamar kiderül az is, hogy melyik a kedvenc mese, amit minden egyes alkalommal el kell olvasni (nálunk az „Egér az űrben” lett a favorit). A Hol lakik a kisegér? fő motívumai az utazás, segítőkészség, és egy csipet csoda. Az első mesében rögtön egy alapvető, ám nagyon fontos szükséglet (a Maslow-piramis legaljáról) kerül veszélybe – az egérke üregét elönti a víz. Nincs hol álomra hajtania a fejét, és mindenhonnan elkergetik, így végigkövetjük küzdelmes útját addig a helyig, ahol végre jól kialhatja magát.

Nina, a kiscica története nem fogta meg a fiamat, talán azért, mert kevéssé mozgalmas, alig történik benne több, mint barátok jövése-menése, közös játék és szórakozás. Igaz, a végén a vérmes cicus különféle járművekre pattan (de úgy tűnik, ekkor már későn), míg végül a felhőket érintve odajut, ahonnan elindult: a saját kertjébe. A süngyerekek éjszakai kalandját viszont szívesen olvassuk. Az alvó szüleiket otthonhagyó sünik valódi életveszélybe kerülnek egy róka és a tőle megmentett kisegér által, akinek így el is nyerik a barátságát. Mi sem természetesebb, mint hogy ezek után visszabújnak a szüleik mellé aludni.

„A repülő ládá”-ban a semmiből kerül egy csodás elem az erdei környezetbe: egy fadoboz, ami repül. Természetesen a kíváncsiságában beleülő medvét csupa olyan helyre viszi, ahol valaki a magasban szorul segítségre. Azután a láda egyenesen a tulajdonosához repíti a népes csapatot. A „Smici, a kandúr” pedig afféle önéletrajz. Ez a macska feltaláló-tervező-iparművészként tevékenykedik, és a könyvben a portfólióját láthatjuk. Már megint a Maslow-piramis, ezúttal valaki a csúcsáról...

Az „Egér az űrben” egy, az iparosodás/városiasodás szorításában élő ember egzisztenciális szorongását átélő, veszélybe került kisegér bátor utazása az ismeretlenbe. A végtelen, hideg és szótlan világűrben sok-sok bolygó található, de egyik sem vár hívogatóan egy hontalan kisegérre. Persze, jól végződik a történet, a szerencse végül pont a legjobb helyre veti az egérkét. Hasonlóan idilli véget ér „A kis tökhajó”, amely történet olyan, mintha tisztelgés lenne Verne Gyula előtt.

„Az egérkalózok” hamar feladják a rablás és fosztogatás tervét, kalózhajójuk akaratuk ellenére mentőhajóvá lényegül, és a végén megkapják méltó jutalmukat. Kisfiam rögtön az első alkalom után mereven elutasította, hogy ezt a mesét végigolvassam, ugyanis furcsán megtörve a mesevilág hangulatát, a lakatlan szigeten váratlanul emberekkel találkoznak állathőseink. Csak találgatok, de talán az író képe túl klisés a bennszülöttekről. Más okát nem lelem, miért ne lehettek volna az ágyékkötős, tolldíszes szigetlakók is állatok, de mint említettem, gyermekem elutasította a két világ egymásba csúszását. Őt a „mesésebb” sztorik fogták meg, amelyekben valódi konfliktus és annak feloldása található. A maradék inkább csak kedves történet, ami nem baj, hiszen ilyen is kell. Akinek tetszett az előző kötet, ezt is szerezze be, de akkor is jó választás, ha valaki „csak” igényesen illusztrált, aránylag nyugodt légkörű meséket keres óvodás gyermekének.