Főkép

A barokk zene egy állandóan változó szövet, amelynek finomságát a hangszerek és a velük együtt rezonáló művészek határozzák meg. A barokk zene kiszámíthatónak tűnő logikáját a néha már-már fárasztó díszítéseinek finomságai oldják fel, ha egy művész képes ezeket az ornamentumokat természetes töltöttséggel játszani. A barokk zene minden idealizmusával és súlyával egyben az egyik legmodernebb zene, nem azért mintha bármi köze is lenne a modernitáshoz, hanem éppen azért, mert végtelenül emberi és ezért képes mindig aktuális maradni. Kivetít egy vágyat valami tökéletes iránt, amelyet a zene nyelvén, annak törvényszerűségei által formalizál és mégis rengeteg teret enged ebben a már eleve elrendeltnek tűnő közegben a szabad játéknak.
 
Az 1721 körül csellóra íródott szvitek különösképpen megkövetelik az előadó fantáziáját, miután kézirata eltűnt és Johann Sebastian Bach ezen kompozícióit csak második felesége, Anna Magdalena Bach másolataiból ismerjük.   Johann hegedű szonátáinak eredeti és Anna által másolt változatainak egybevetése alapján tudjuk, hogy egyrészt pontatlan másoló volt, másrészt pedig hajlamos volt az interpretációra vonatkozó minden támpontot elhagyni. William Butt-nak (cselló) úgy hangzik ez egy pillanatig sem  okoz gondot: a vonó és a húrok találkozásakor létrejövő hangok dinamikája markáns értelmezést tükröz, a darabok maguktól értetődően kapnak formát játéka által.
 
A felvétel azért is sugároz természetes határozottságot és magabiztosságot, mert Butt előadása mindössze két este során lett élőben rögzítve a londoni St John`s koncerttermében, amely eredeti funkciója szerint egykor templom volt, méghozzá nem is akármilyen. Az angol barokk 1728-ban befejezett egyik gyöngyszemének tartott épülete négy templomtornyáról és monumentális timpanonjáról volt híres, és a második világháború után mint a zene kijelölt tere született újjá. A hat szvit kétestés előadása nem csak a szóló koncert fizikailag is megterhelő volta miatt volt szükségszerű – a két korongon megjelent hanganyag összideje 148 perc –, hanem az egyes szvitek eltérő hangolásai vagy az 5. szvit öthúros csellóra írt kompozíciói miatt is. Feltehetően ennek köszönhető, hogy a szvitek nem sorban, hanem elhangzásuk sorrendjében kerültek fel a CD kiadásra, bár ez nem derül ki az egyébként igen informatív kísérőfüzetből.
 
Mind a hat szvit igen bravúros technikai tudást igényel, amely azzal a veszéllyel is járhat, hogy az előadó egy zakatoló barokkfüzért hoz létre. William Butt mesterien emelkedik felül minden ilyen csapdán, és ízlése, frazeológiája a hangsúlyos és hangsúlytalan hangok aránya és harmóniája által még a többszólamúság illúzióját is megteremti. A lehengerlő kompozíciók mindegyik szvitben öt közös ütemet és variációt implikáló részre oszlanak – a nyitó négyre (Prelude, Allemande, Courante és a Sarabande), valamint a záró Gigue-re. A variációk mindig az ötödik részben jönnek, a Menuett, Bourrée és Gavotte párok – és ez a tény egy másik lehetséges magyarázatát adja jelen kiadás rendezőelvének, hiszen azt figyelhetjük meg, hogy a szvitek az ötödik rész fenti sorrendje szerint alkotnak két triót. Akárhogyan is, a szerkezet a cselló szvitek esetében sem egy merev határ volt Bach számára, hanem a benne élő alkotóerő és a végtelen zenei lehetőségek lehető legjobbikának eszköze, ezt pedig Butt előadása teszi teljessé egy olyan felvételen, amelyet feltehetően maga J. S. Bach is élvezne.
 
Előadó:
William Butt – cselló
 
A felvételek 2009 március 20-án és 27-én készültek a St John`s-ban, Smith Square, London.
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Six Cello Suites, BWV 1007-1012
 
CD1
No.1 in G major, BWV 1007
No.4 in E flat major, BWV 1010
No.5 in C minor, BWV 1011
 
CD2
No.2 in D minor, BWV 1008
No.3 in C major, BWV 1009
No.6 in D major, BWV 1012