Főkép

Az első, ami érdekelni kezdett a Kutyatej című filmmel kapcsolatban, az a címének jelentése. A leírást olvasva nem derült ki, hogy miért is így nevezte el Zdeněk Jiráský rendező az első alkotását, ellenben közben kellően felkeltette a figyelmemet ahhoz, hogy beüljek a vetítésére a 2013-as Titanic Filmfesztiválon. Nem is bántam meg, főleg, hogy a cseh filmgyártásban nem mozgok igazán otthonosan, viszont mindig jó megismerni más nemzet szokásait és stílusát. Az már más kérdés, hogy a film címével kapcsolatban nem lettem okosabb, legfeljebb az angol kifejezésből tudok arra következtetni, hogy az eredeti Poupata virágbimbókat, rügyeket jelent – ez persze továbbra sem sokat segít annak, aki arra kíváncsi, milyen film is a Kutyatej.
 
Valahol egy isten háta mögötti hideg cseh városkában senkinek sem megy jól az élete. Mindenki vágyakozik egy jobb életet remélve, próbál kiszabadulni a fojtogató környezetből, s eközben küzd a pénzhiánnyal, a hóval, a szenvedélyekkel és egyáltalán az élettel. A Hrdina család sem áll a legjobban, miután az apa jelzőőrként keresett szerény fizetését is a játékgépekbe dobálja, felesége a vasútállomás mosdóját takarítva sem lendíti erőre a családi kasszát – eközben fiuk beleszeretett egy sztriptíztáncosnőbe, lányuk pedig teherbe esett, ám az apa szerepe erősen kérdéses. A karácsony szellemisége elvileg a boldogság és a gondtalan öröm ígéretét hordozza magával, de lehetséges egyáltalán kiutat találni ebből a tragikus helyzetből?
 
Bár látszólag a nyomor és a nyomasztó légkör uralja a filmet, szerencsére nem merülünk nyakig a reménytelen küzdelmek kisvárosi hangulatába. A feszültséget oldja a jól adagolt fekete humor, gyakrabban nevetünk fel, mint szomorkodunk, az abszurd, már-már groteszk jelenetek garmadája tragikumában is felvidít, ami sokat segít abban, hogy ne mély depresszióban távozzunk a moziteremből. Nem mintha azért olyan vidám hangulatba kerülnénk, inkább csak a finom humor és a szegénység kilátástalan szituációja olyan kombináció, amely elnyeri a szimpátiánkat, pedig szereplői nem különösebben kedvelhetőek. A játékszenvedéllyel küzdő apa, a reménykedő anya, a kiutat kereső lány, de még a bájosan zöldfülű fiú sem olyan figura, aki miatt kitartanánk a másfél óra végéig – együtt azonban majdhogynem ellenállhatatlan elegyet alkotnak.
 
Ám ettől még nem beszélhetünk könnyed filmről. A szétcsúszó életek, az értékek teljes válsága a kisvárosi légkörben erős szürkeséget eredményez, amely valahogy fájdalmasan ismerősnek tűnik hazánkból is. Sajátos hangvétele, a nihilbe oltott abszurditás zavaróan kelet-európai (mondhatni magyar) hatást kelt bennünk, s nem kecsegtet sem reménnyel, sem boldogsággal – talán csak beletörődésre biztat. Világa sem nem szép, sem nem igazán élhető, de nem mutat kiutat belőle, amelynek negatív üzenetét bizony nem olyan egyszerű feldolgozni. Ennek ellenére csak ajánlani tudom, mert egyedi „bája” könnyen megkedvelhető, a fanyar humor és az utánozhatatlan atmoszféra pedig gondoskodik arról, hogy ne feledjük el könnyen a Kutyatejet. Csak a címet tudnám megfejteni…