Főkép

Egy különösen erőteljes bemutatkozás egyszerre áldás és átok is. Más egy csapásra berobbant művészekhez hasonlóan a manchesteri duót szintén félteni lehetett attól, hogy túlságosan megviseli őket a hirtelen jött hatalmas siker. Gondoljunk csak Salingerre, aki olyannyira nehezen dolgozta fel a Zabhegyező elképesztő népszerűségét, hogy fokozatosan visszavonult a nyilvánosságtól, és jóval kevesebbet írt ezek után, mint író kortársainak jelentős hányada. Egy zenekar viszont nem zárkózhat el a közönségétől – igaz, erre is volt azért példa, de végül a Beatles belső egységét is felőrölte, tönkretette a koncertezés önkéntes feladása –, hiszen a muzsikusokat valahol a rajongóiktól kapott energiák éltetik. Egy szó mint száz, szurkolni kellett azért, hogy az első ránézésre megmondatóan sztárnak született Theo Hutchcraft és a visszahúzódóbb Adam Anderson felnőjenek a feladathoz, és leküzdjék a talán legnagyobb akadályt: önmagukat.
 
Az Exile egyértelműen rácáfolt a félelmekre, ugyanis tökéletesen elkészített, izgalmas és változatos album lett, és egészen új színekkel gazdagította a Happiness-szel felvázolt képet. Megmaradt a csapat alapvetően melankolikus hangvétele, az a fajta szomorúság, amely anélkül mutatja valamiképp elviselhetőnek az életet, hogy optimista lózungokkal áltatna – ez itt nem a „táncoljunk, szeressünk, minden szép és jó!” hazugsága és nem is a „ma még jól kibulizom magam, a holnap nem érdekel” önpusztító világa, hanem egyfajta nyugodt, sztoikus realizmus, amely mindenekelőtt szép, és szépségre is tanít. Ugyanakkor az új számokba bekerült mindaz, amit a nagyobb koncertek már egyértelműen sejtettek: a hangszerelési megoldások és általában a hangszerek változatossága, a dalok puszta megszólalásában is varázslatos külsőségekre utaló, tudatos hatáskeltés – és egyfajta rockosodás.
 
Ha a Happiness előképét részben a Pet Shop Boysban kereshetjük, akkor az Exile kétségkívül a U2 hangzásképét és felfogását olvasztotta magába. Az albumot indító és egyben címadó szám, az „Exile” kétséget sem hagy bennünk az elmozdulás iránya felől. Theo éneke több mint nyomokban emlékeztet itt Bonóéra, a ritmuskíséret – ténylegesen rockszerű dob és makacs, hangsúlyos basszus – feszes és szikár, a delay-jel megbolondított, gyakorlatilag torzítatlan gitár The Edge sajátos stílusát idézi. És mindez nem korlátozódik erre az egyetlen szerzeményre, hanem újra meg újra felbukkan a lemezen. Ugyanakkor mégis minden jellegzetesen, összetéveszthetetlenül hurts-ös marad, egyes dalokat pedig igencsak nehéz lenne kiemelni, mivel minden úgy tökéletes, ahogy az albumra került.
 
Vagyis akad egyetlen kiemelt szerzemény, ami felé az egész anyag halad, és amelyben mintegy kicsúcsosodik a Hurts művészete. A „Help” azoknak a himnikus jellegű daloknak az egyike, amelyek olyannyira tipikusan britek, és Elgar Pomp and Circumstance indulóitól a Beatles „All You Need Is Love”-ján és „Let It Be”-jén át a mai napig különös méltóságot kölcsönöz a szigetország zenéjének. Ebben a hatnyolcados lejtésű kompozícióban szólal meg először együtt az albumon korábban már felbukkant összes önálló elem. Az egyszerűnek tetsző zongoratéma felett előbb a szokásos ének és szintetizátorok, majd a fokozatosan belépő egyéb szólamok bontják ki a dallamokat, majd a második refrén után megszólalnak a valóban komoly szerephez először a „Mercy”-ben juttatott rezek. Itt már érződik, hogy gigantikus energiák készülnek kitörni, a tetőpontot azonban ügyesen késlelteti a Hurts, és előbb a kórus szólít meg minket tiszta és szerény üzenetével, hogy ismét, immár cseppet sem visszafogottan belépjen a nagyzenekar, a dob és a gitár, és hömpölygő hullámaival elsodorjon minket a zene. Igen, az angolok láthatóan nem ijednek meg a fenségestől, a magasztostól, ahogy az érzelgősségtől sem, és ez igencsak jól áll nekik. Páratlanul hatásos lezárása ez a standard kiadásnak.
 
Egy igazán lelkes rajongó azonban nem állhat meg itt, hanem meg kell ismernie a de luxe verziót kiegészítő két bónusz számot és a másik korongon szereplő, félórás videót is, mely utóbbi a Hurts oroszországi koncertturnéjának néhány állomását dokumentálja. Rengeteget elárul, hogy a fiúk nem csak a nagyvárosokba, Moszkvába és Szentpétervárra látogattak el, hanem azt sem tartották méltóságon alulinak, hogy távoli szibériai települések kisebb klubjaiban lépjenek fel, és nyilatkozataikból az is kiderül, mennyit küzdöttek, mielőtt sikerült befutniuk, hogy az oroszoknál kapta fel elsőként a média az egyik dalukat, és hogy számukra valóban a zene, a zenélés és a közönség a minden, és ha ez egyszer megszűnik vonzónak lenni, akkor vége lesz az együttesnek is.
 
Erre remélhetőleg még jó darabig nem kerül sor, mert önző módon még sok olyan elsőrangú albumot szeretnék hallani a Hurtstől, mint amilyenre az Exile sikerült. Ám ha csak ennyi jutna is nekünk, ezzel is bőven megelégedhetnénk, hiszen az album mindenképp a popzene olyan felülmúlhatatlan remekművei közé tartozik, amit rockerek ugyanúgy élvezhetnek és megszerethetnek. Elhamarkodottnak tűnhet a megállapítás, de meggyőződésem, hogy a Hurts már most kiérdemelte a helyet a brit könnyűzene mindenkori legnagyobbjai között, a „Help”-pel pedig talán örökérvényű rock himnuszt alkotott, amit még sokszor és sokan adnak majd elő. Jósolni persze értelmetlen, épp ezért felesleges, ami viszont a kezünkbe került az a legmagasabb színvonal, és ezzel, azt hiszem, önmagában is megelégedhetünk.
 
Az együttes tagjai:
Theo Hutchraft – ének, billentyűk, gitár
Adam Anderson – billentyűk, gitár
 
Közreműködik:
Elton John – zongora (12)
The Hurts Choir – ének (12)
Jonas Quant – billentyűk, gitár
Pete Watson – basszusgitár (2), zongora (2, 10, 12, 13)
Paul Walsham – dob (2, 9, 10, 12, 13)
Wil Malone – trombita (4)
John Barclay – trombita (2, 12)
Laurence Davis – kürt (2)
Andy Wood – harsona (2, 4, 12)
Richard Edwards – harsona (2, 4, 12)
Nathalie Schmeikal – vokál (4)
Laurence Davis – kürt (4, 12)
Oskar Stenmark – basszusgitár, harsona, trombita (8)
Malin Abrahamsson – vokál (8, 11)
Karolin Funke – vokál (8, 11)
Tina Sunnero – vokál (8, 11)
Jennifer Götvall – vokál (8, 11)
Salome Kent – vonós hangszerek, vokál (11)
Per Stenbeck – basszusgitár (11)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Exile
2. Miracle
3. Sandman
4. Blind
5. Only You
6. The Road
7. Cupid
8. Mercy
9. The Crow
10. Somebody To Die For
11. The Rope
12. Help
 
A de luxe kiadáson szereplő bónuszszámok:
13. Heaven
14. Guilt
 
DVD
Pocc??
 
Diszkográfia:

Happiness (2010)
Exile (2013)