Főkép A könyv megjelenése idején, még 2008-ban valahol azt nyilatkozta a szerző, hogy a következő pár dolog nélkülözhetetlen az olvasó székhez bilincseléséhez: árulás, egzotikus helyszínek, nemzetközi vonatkozások, szerethető hős, kilátástalan helyzet. Nem tette hozzá, ezért segítek helyére tenni a fenti listát: mindez a kémregényekre érvényes, és a jelek alapján Chrisopher Reich alaposan megtanulta a leckét, mert a fentiek egyike sem hiányzik az első, az Európa Könyvkiadónál nemrég megjelent regényéből. Az persze még mindig kérdéses számomra, hogy akkor most újra felfutóban vannak a kémes könyvek, vagy csak véletlen egybeesés miatt landolt a polcomon egymás után kettő ebből a zsánerből.
 
Hogy milyen regény A megtévesztés szabályai? Röviden: jó. Kicsit bővebben fogalmazva simán teljesíti mindazon elvárásaimat, amelyeket az egy-két délutános kikapcsolódásra kiszemelt olvasnivalókkal szemben támasztok. Utoljára David Morrell volt képes arra a varázslatra, hogy majdnem átlagemberből teljesen hihető módon igazi túlélőt faragjon. Ebben a történetben pontosan ilyen átalakuláson megy keresztül Jonathan Ransom, aki az Orvosok Határok Nélkül szervezet genfi központjában dolgozik, miután hosszú évekig szerte a világban próbálta begyógyítani a mások által okozott sebeket. Szóval a történet kezdetén még boldog férj, elégedett orvos, aki szabadidejében kedvenc hobbijának, a hegymászásnak hódol. Aztán történik egy baleset, majd kezdetét veszi egy rémálom, amely során nem az derül ki, hogy a Milka alapanyagot szolgáltató svájci tehenek valójában vérmarhák, és a posztmaja naptárakban leírtaknak megfelelően világuralomra törnek, nem, semmi efféléről nincs szó, bár Ransom ennek jobban örülne, mert akkor osztozhatna az emberiség sorsában.
 
Világvége helyett „csak” az derül ki, hogy 8 év házasság után szinte semmit sem tud néhai feleségéről, illetve mások nála több információval rendelkeznek, de ezt nem kívánják megosztani vele, hanem inkább szeretnék eltávolítani a játszmából. Azért ez önmagában kevés az üdvösséghez, ezért aztán Reich hamar kiegészíti az alapsztorit pár érdekes szállal, így aztán hamarosan tucatnyi többé-kevésbé fontos csoport próbálja egyrészt megzavarni az olvasót, másrészt érvényesíteni érdekeit. Ebből aztán a hidegháborúra emlékeztető kavarás kerekedik. Azonban ez a regény egyáltalán nem poros maradék a hetvenes évekből, hanem naprakész, a világ mai állapotát, illetve a titkosszolgák vélelmezett jelenét veti papírra, és ezzel összhangban a szereplők is mai figurák, egyaránt van bennük jó és rossz, nyoma sincs a régi fekete és fehér felfogásnak.

Hiába azonban a terjedelem, a különféle szálak, a modern környezet – a végeredmény nem ér fel Tom Wood művével. Nem csak azért, mert tapasztalt olvasóként bizonyos helyzetekben kapásból gyanakodtam, hanem mert úgy érzem, időnként logikai bukfencek vannak a történetben. Az első kettőt még csak-csak lenyelem, de a fináléban van egy mozzanat, ami teljességgel elfogadhatatlan számomra. Ez persze csak egy pontot von le nálam a regény értékeléséből, ami még így is bőven az olvasásra érdemes kategóriába került.
 
Részlet a regényből