FőképFolytatjuk sorozatunkat, amelyben minden héten néhány általunk várt ígéretes újdonságról esik szó.
 
Könyv: Michel Houellebecq: Lanzarote
Kiadó: Magvető Könyvkiadó
Várható megjelenés: 2013. április 10.
 
Michel Houellebecq a kritikusok szemében botrány a köbön, a vulgáris és obszcén ponyvaregények élenjárója, rasszista, nőgyűlölő és iszlámellenes anarchista. Nem semmi címkék hazája, Franciaország irodalmi értelmiségi köreiből, s bár a nemzetközi megítélése jóval pozitívabb, azért érték kemény támadások például a New York Times és a Wall Street Journal részéről is. Maga Houellebecq a vádakra ekként reagál: "A kritikusok jobban gyűlölnek engem, mint ahogyan én utálom őket. A rossz vélemények miatt nem tehetek nekik szemrehányást, viszont azért igen, ha olyan dolgokról beszélnek, amelyeknek semmi közük a könyveimhez. Én lettem a szörnyű dolgok jelképe, a cinikus, a nihilista, a nőgyűlölő, és az emberek azért hagyták abba a könyveim olvasását, mert ez a kép alakult ki rólam bennük." Akkor mégis miként lehet, hogy az 1956-os születésű francia író, költő és filmkészítő regények, könyvek és cikkek garmadáját tudja felsorakoztatni eddigi életművében, ráadásul több rangos díjjal is rendelkezik? Nos igen. Az ereiben apja részéről algériai vért is hordozó Houellebecq (aki a sorozatos támadások miatt évekre Írországba tette át a székhelyét, ma pedig Spanyolországban él) mozgalmas gyerekkor után (szülei nem igazán törődtek vele, egyik nagyanyjától a másikig sodródott) végül agronómusként diplomázott, megnősült, gyereke született, elvált, depresszióba esett, és verseket kezdett írni. Ez gyorsan az irodalom útjaira terelte, s több verseskötet és antológia után 1994-es első regénye gyorsan híressé tette, míg második könyve, az Elemi részecskék már elismert díjakat eredményezett a számára.
 
A kisregény Lanzarote 2000-ben jelent meg Franciaországban saját fényképeivel illusztrálva, amely ismét egy látszattörténetbe burkolt szarkasztikus vízió. Központi témája társadalmunk „muszájnyaralási” attitűdje: hiába nem tartozik az ember a gazdagok közé, s így eleve nem is juthat el a legvonzóbb helyekre, vagy hiába „teher” számára a nyaralás, ha kedve sincs hozzá – akkor is menni kell, mert… mert kell. Mert valamit mégiscsak muszáj csinálni, ha már megszülettünk, ugyebár. Michel Houellebecq ötödik ikszbe lépett főhőse a Kanári-szigetek északkeleti részére, Lanzarote-ra fizet be egy útra. S hogy mi található itt? Egy-két vulkán, nemzeti park, meg strand strand hátán. Amiről a francia (botrány)író elbeszélésében olvashatunk, az meglehetősen távol áll a road movie-k pergő világától, annál érzékletesebben, pontosabban, és már-már kérlelhetetlen őszinteséggel tudósít viszont arról, hogy a modern ember miként próbál értelmet szerezni napjainak, hogyan tölti el kénytelen-kelletlen a rá kiszabott időt. Kétségbeesett küzdelem ez, hiszen a főhős, valamint a nyaralás során szinte véletlenszerűen mellé sodródó néhány férfi és nő lelke ugyanolyan sebzett és sivár, mint maga az üdülésre kiválasztott táj. A fülszöveg szerint a Lanzarote „az emberi természet végső mozgatórugóit vizsgálja. Miközben a Goncourt-díjas szerző humorral, szándékoltan sztereotípiákat elsütve ír a különböző európai népek nyaralási szokásairól, a kulturális turizmus perspektíváiról, vagy egy pedofilokból álló szektáról, szívbe markoló igazságokat fogalmaz meg a szexualitás mindent elsöprő erejéről, az ember végtelen magányáról és a célját vesztett élet tragikomédiájáról”. Van, aki ne akarna szembesülni mindezzel? Mi nem tartozunk közéjük.
 
 
Film: Teddy mackó
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Várható bemutató: 2013. április 11.
 
Sokszor merev sztereotípiák szerint gondolkodunk. Ha például meglátunk egy óriási termetű, izmoktól dagadó, pláne összevissza tetovált, rövid tüskés hajú (még rosszabb, ha kopasz) emberi kolosszust, azonnal a börtönökre, s azon belül a kigyúrt elítéltekre asszociálunk. Mondjuk. Vagy valami hasonlóra. Nos, éppen ezért van szükség olyan történetekre, mint a dán Mads Matthiesen filmje, ahol egy báránylelkű, szerény, sőt félénk, agglegény testépítő Koppenhága külvárosában éldegél anyjával, miközben független életre és a szerelemre vágyik. Így ahelyett, hogy az író-rendező a Teddy mackóban a főhős izomtömegét az elrettentés miatt hangsúlyozná, mintegy passzív okaként szemlélteti annak, ami a testépítőt a világtól érzelmi távolságban tartja. Hogy egy ilyen történet hiteles legyen, ahhoz hiteles kinézetű főszereplő szükségeltetik: Matthiesen 2007-es rövidfilmje, a Dennis számára fedezte fel a 193 centiméter magas, 140 kilogramm súlyú Kim Kold-ot, az egykori focikapust, aki egy Achilles-ín sérülése utáni rehabilitáció közben kezdett testépítésbe, hogy aztán dán bodybuilder bajnok legyen belőle. Dennis figurája a rövidfilmből kinőve a Teddy mackóban vált végül egész estés mozivá, amely Mads Matthiesen számára a 2012-es Európai Filmdíjátadón az év felfedezettje jelölést eredményezte. A történet szerint a 38 éves testépítő Dennis nagyon vágyik már egy kapcsolatra. Sosem volt még barátnője, magányosan éldegél egy kis lakásban anyjával (Elsebeth Steentoft) Koppenhága külvárosában. Szíve szerint elvágná már a „köldökzsinórját”, de nincsen meg hozzá az igazi bátorsága. Amikor bácsikája egy thai lányt vesz feleségül, eldönti, ő is az egzotikus országba megy feleséget találni magának, mivel állítólag ott sokkal könnyebb „szót érteni” a lányokkal.
 
Pattaya City-be érkezvén aztán gyorsan rájön a dolgok rákfenéjére, mert a nők a szokásos szexturistának gondolják, nem pedig komoly kapcsolatot kereső érző léleknek. Aki bácsikájának „segített” feleséget keresni, tulajdonképpen egy strici, a lányok pedig többé-kevésbé prostituáltak. Dennis azonban nem adja fel: ő igazi szerelemre vágyik, de mint ahogyan a sport(já)ban, itt sem hátrálhat meg a kihívások elől. A keresés persze nem bizonyul könnyűnek, ám aztán mégis találkozik egy lánnyal, Toi-jal (Lamaiporn Hougaard), egy megözvegyült edzőterem tulajdonossal. Gyorsan elkezd kialakulni közöttük az érzelmi kapcsolat, ám az elszakadásról Dennis anyja hallani sem akar, így a megtermett testépítő válaszút elé érkezik: elvágja a család köteléket és elkezdi végre felnőtt életét, vagy örök időkre anyja Teddy mackója marad. A Variety szerint Mads Matthiesen „visszafogott drámája jól formázott és rokonszenves utakon jár, bár a narratív lendületeiben és a mélységén még lenne mit alakítani”, mindenesetre a „minimalista és impresszionisztikus mesemondásával” komoly hatást képes elérni a nézők körében (villagevoice.com). A főhős Kim Kold termete és lassú, de egyáltalán nem fenyegető mozgáskultúrája lenyűgöző, végtelenül nyitott tekintete pedig minden szónál beszédesebb. Igazi főnyereménye ő a Teddy mackónak, hiszen eltalált jelenléte nélkül a történet nem is lenne működőképes. Az examiner.com úgy véli, hogy ugyanez a sztori Hollywood kezében sokkal inkább ráfeküdne a prostitúcióban rejlő (erkölcsi) értékek/értéktelenségek erotikus kiaknázására, ám szerencsére Matthiesen nem olyan mozit akart készíteni, amely a hatásvadászattal hengerel. Helyette átélhető karakterek hiteles érzelmeivel kísér végig bennünket egy szép történeten anélkül, hogy „mesterségesen émelyítő édességgel” (cukor)mázolná be a film egészét. Hajrá Dennis, melletted vagyunk!
 
 
Zene: Sarah Brightman: Dreamchaser
Kiadó: Universal/Decca
Várható megjelenés: 2013. április 9.
 
Sarah Brightman angol énekesnőnek négy évvel ezelőtt jelent meg utoljára önálló nagylemeze, igaz, a 2008-as évben rögtön kettő is: Symphony és Winter Symphony címekkel. A valódi nagyasszonyként vagy dívaként rajongott művésznő az 1970-es évek végén vált népszerűvé diszkólemezeivel, hogy aztán a ’80-as években már musical sikereket is arasson – köszönhetően részben akkori férjének, Andrew Lloyd Webbernek. Az 1990-es évektől szólóénekesnőként folytatta karrierjét, amikor találkozott új menedzserével és barátjával, Frank Petersonnal. Együttműködésük első állomása a Dive című album volt 1993-ban, amely a víz témáját dolgozta fel, majd ezt követte a Fly című nagylemez 1995-ben. Egy évre rá hangzott el egy boksz búcsúmeccsen a „Time To Say Goodbye” című duettje Andrea Bocelli-vel, hogy aztán Sarah szólókarrierje újabb és újabb albumokkal íveljen töretlenül felfelé: Timeless (1997), Eden (1998), La Luna (2000). A 2001-es Classics már egy válogatás korong volt klasszikus dalokból, illetve új felvételekből. Harem (2003) című CD-jén a Közel-Kelet zenéjét egyedülálló módon a pop, az opera és a dance műfajjal vegyítette. 2004-ben világkörüli turnéra indult, melynek során a Papp László Budapest Sportarénába is eljutott. 2006 őszén megjelent a Diva: The Video Collection DVD, egy válogatás az énekesnő videoklipjeiből a 80-as évektől égészen 2003-ig, valamint a Diva: The Singles Collection válogatás CD. 2007 őszén kezdődött a Repo! The Genetic Opera című, horror-musical-opera műfajú film forgatása Darren Lynn Bousman rendezésében, amely egyben az énekesnő első filmes szerepe volt.
 
2008 elején és őszén, 5 éves szünet után rukkolt elő Sarah a már említett (két) utolsó szólóalbumával: a gótikus rock hangvételű Symphony-ra klasszikus, pop-os és operás számok is kerültek, a Winter Symphony pedig karácsonyi lemeznek készült. Ez év végén egy több mint 30 állomásos turnéra indult az Egyesült Államokban és Mexikóban, amely 2009 tavaszán Ázsiában folytatódott. A Dreamchaser-re, Sarah Brightman tizenegyedik stúdiólemezére ismét sokat kellett várni a rajongóknak. 2012-ben végül aztán csak elkezdtek szivárogni a hírek az új korongról, szeptember végén pedig már látható volt az „Angel” című albumnyitó dal klipje is. Aztán következett egy szenzációs bejelentés, miszerint Sarah – gyerekkori álmának beteljesüléseként – idén az űrbe kirándul, ő lesz az első, aki énekel az űrből, és egy kis időt is eltölt majd a nemzetközi űrállomás fedélzetén. Az angol díva tehát 52 évesen sem pihen, hangszálait folyamatosan a zeneipar változó lüktetésű ütőerén tartja, s ennek remek bizonyítéka a fantasztikus keresztezésű, pop-opera műfajú Dreamchaser. Az album Japánban már január 16-án megjelent, míg az amerikai (és európai) bemutatkozásra egészen áprilisig kellett várni. A japán verzión amúgy szerepel (illetve csak ezen szerepel) a „Kaze No Torimichi” című dal, amelyet Sarah teljes egészében japánul is énekel. A 10 dalt tartalmazó album az énekesnő első együttműködése Mike Hedges producerrel, amelyet egyes kritikusok máris a zenei sznobizmus és a divatos popműfaj tökéletes kombinációjaként jellemeznek. Mert ahelyett, hogy Sarah – a legtöbb klasszikus énekeshez hasonlóan – egy újabb „biztonságos Anyák napi operaslágereket” tartalmazó albummal rukkolt volna elő, inkább a rá jellemező, szokásos kockáztatással nyúlt a műfajvegyítéshez. Hát erre ne lennénk kíváncsiak?