Főkép

Snétberger Ferenc egy élő legenda, egy ikon, akinek humanitása a zene nyelvén szól hozzánk. Amikor az első akkordhangokkal fűzött dallamai felhangzanak a Művészetek Palotájának ismét zsúfolásig megtelt termében, a tetőtől talpig elfogó lúdbőrözés megérteti velem, hogy mennyire hiányzott már az általa képviselt minőség, azok a kereken formált, logikusan előre mutató hangok, amelyeknek a húzása képes a legmélyebb emberi érzelmeket kiváltani a hallgatóban.
 
Snétberger, a magyar gitáros, aki ugyan Berlinben él, de minden igyekezetével vissza is ad nemzetének, nemzetségének már puszta jelenlétével is, és persze legfőképpen a nevét viselő, fiatal tehetségeket képző iskolájával, amely kezdeményezést a magyar jazz hasonlóan kiváló művészei közül is sokan önzetlenül felkarolták. Amikor egy ilyen kvalitású ember a világon mindenhol keresett és szeretett Richard Bonával leül muzsikálni, akkor összegyűlnek az emberek, hogy velük ünnepeljenek, akármi is kerekedik ki a bevallottan inkább improvizatív jellegű koncertjükből.
 
A második nyilvános találkozásuk egy egészen új dimenzió ígéretével nyit: ezúttal ritmushangszerek nélkül, csak duóban lépnek fel, és az ehhez illő intimitás a koncert első öt témáján végig érződik, a mesterien előadott kompozicionális struktúrákkal való játék dominál, mindkettőjük hihetetlenül jó arányérzékének köszönhetően is.
 
A kettőjüknek komponált bevezető szerzeményt követően Bona akusztikus gitárt ragad a basszusgitárja helyett két téma erejéig, és Snétberger melankolikus dallamvilágát a saját hangzásával hatja át, egy páratlan zenei textúrát megalkotva. Az ezeket követő „Tavaszi utazás” kompozíció oly jellemzően Snétbergeres/bossa novás lüktetése és Bona „Bolero”-ja után két szóló spot következik: Bona mindenkit lehengerel. Csodás énekhangját nincs aki ne ismerné, amelyet Bobby McFerrin és feltehetően Pat Metheny hatására élőben épít zenekari hangzássá minimalizált effektarzenáljával – hasonló hangformáját már egy korábbi duó szituációban is ritmusfunkciók kiváltására használta a koncert során. Egy ember, aki maga a muzsika, akiből csak úgy árad a zene, a humor, az élet szeretetének roppant ereje, akinek minden rezdülése, a közönség felé tett állandó gesztusai mosolyra fakasztanak, aki bár egy igazi showman, valójában a neki szentelt figyelemből táplálkozik, aki rengeteget visszaad az embereknek cserébe az érdeklődésükért.
 
Aztán valahogyan Snétberger szólójával megváltozik minden: a mester játéka kicsit összeszedetlen, a hosszas improvizáció során gitárjátékának minden erényét megcsodálhatjuk, mégis valahogyan az esetlegesen és rutinszerűen ölt formát. Mindezt talán meg sem említenénk, ha ezt követően nem fordulna a lehető legrosszabbra egy pillanatra minden: Bona neki áll sokat beszélni, a korrupt politikusokról és bankárokról és az ufókkal kapcsolatot teremteni készülő NASA-ról, a televízió nézés rossz hatásairól, amelyet mind roppant szórakoztatóan ad  elő, de egyrészt nem mindenki veszi az adást, másrészt pedig a túlzott humor egyáltalán nem illik Snétberger romantikus hangulatvilágához. Még talán ettől sem szörnyednénk el olyannyira, mint a zenébe becsempészett bohóckodástól, amely teljesen világossá teszi kettőjük esszenciájának ellentmondásos voltát: mintha az őszt és a tavaszt, az elmúlás pompájából fakadó melankóliát és a megújulás erejéből áramló dinamikát próbálnánk ötvözni. Ez lehet, hogy Vivaldinak sikerült a Négy Évszakban, de ott is csak konszekutívan, nem pedig egyszerre. Bona zenei komolytalansága egyszerűen tönkre vágja Snétberger szerzeményeit és ezáltal minden olyan ambivalenssé válik, mintha a koncert első fele önmaga paródiájába fordulna át a második során.
 
Mintha minderre reflektálna Bona is a ráadásban, amikor azt mondja, hogy most kezdődik csak az igazi koncert, minden eddigi csak amolyan szöszmötölés volt. A „Kis kece lányom”-mal pedig mindenkit megénekeltetnek és az így létrejövő közösségi érzéssel ismét a zene ünnepén találjuk magunkat. 
 
Előadók:
Snétberger Ferenc - gitár
Richard Bona - basszusgitár, gitár, ének