FőképFülszöveg:
Dan Wells hazánkban is szép sikereket elérő debütáló regénye, a "Nem vagyok sorozatgyilkos" folytatódik, a Szörnyeteg úr 2010-ben elnyerte a legjobb regénynek járó Whitney-díjat.

A "Nem vagyok sorozatgyilkos"-ban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban - az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget - most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.

Részlet a regényből:
1
Hajnali egy volt, és egy macskát bámultam.
Talán fehér macska lehetett, de a sötétben nem láttam; ami kis holdfény átszűrődött a törött ablakon, megöregítette a szobát, mintha egy fekete-fehér film jelenetét nézném. A cement téglafalak szürkék voltak, ahogy a horpadt hordók, a farakások, és a félig használt festékes dobozok is; és mindennek a közepén ott állt egy szürke macska mozdulatlanul.
A kezemben tartott műanyag flakonnal játszottam, oda-vissza forgatgattam, és hallgattam, ahogy a benzin lögybölődik benne. Hoztam magammal egy doboz gyufát a zsebemben, és egy kupac olajos rongy pihent a lábamnál. Száraz fa és vegyszer is volt körülöttem elég, hogy csodás tüzet gyújthassak, és kétségbeesetten szerettem volna látni a lángokat, de nem akartam bántani a macskát. Még elijeszteni sem mertem, mert attól féltem, elveszítem az irányítást. Úgyhogy csak bámultam, és vártam. Ha elhúz innen végre, porig égetem a helyet.
Késő április volt, és a tavasz végre győzedelmeskedett, a fagyos Clayton megyét vidám zöldbe öltöztette. Persze ebben jelentős szerepe volt annak is, hogy a Claytoni Gyilkos eltűnt – az ördögi gyilkosságsorozat majdnem öt hónapig tartott. Hirtelen szakadt vége, és január óta senki nem hallott a tettesről. A várost még két hónapig a félelem légköre itatta át, az ajtókat és ablakokat min-den este zárták, és minden reggel úgy keltek, hogy alig merték bekapcsolni a tévét, hátha a reggeli hírek újabb szétszabdalt hulláról számolnak be. De semmi sem történt, és mindenki kezdte elhinni, hogy tényleg vége a borzalmaknak. Az emberek arcán újra mosoly jelent meg. Kiálltuk a vihart. Clayton már egy hónapja kacérkodott a vidámsággal.
Én voltam az egyetlen ember, aki igazából egyáltalán nem aggódott. Biztosan tudtam, hogy a Claytoni Gyilkos végleg eltűnt januárban. Végül is én végeztem vele.
A macska megmozdult. Lehajtotta a fejét, és a mancsát kezdte nyalogatni. Mozdulatlan maradtam, remélve, hogy nem vesz tudomást rólam, elfelejti a jelenlétem, és elmegy vadászni vagy valami. A macskák elvileg éjszakai ragadozók, meg aztán előbb-utóbb csak megéhezik. A zsebemből előhúztam az órám – egy olcsó mű-anyag vacakot, amiről letéptem a szíjat –, és még egyszer ellenőriztem az időt. 1:05. Ez így nem lesz jó.
A raktárt készletlerakatnak szánta egy építkezési vállalat még sok-sok évvel ezelőtt, amikor a nagy faüzem egészen új volt, és az emberek elhitték, Claytonra szép jövő vár. De nem így lett, és bár a fatelep még állta a sarat, az építkezési vállalat már lehúzta a rolót, és áttelepült máshová. Az évek során nem én voltam az egyetlen, aki kihasználta ezt a helyet – a fal tele volt graffitikkel, és a földet kívül is, belül is üres sörös dobozok és mindenféle zacskók borították. Még egy matracot is találtam pár raklap mögött, gondolom, valami csavargó átmeneti szállása lehetett. Talán őt is elkapta a Claytoni Gyilkos, mielőtt megállítottam. Mindegy is, az biztos, hogy a matracot egész télen nem használták, és ettől megdohosodott. Arra a matracra akartam megrakni a csinos kis máglyám.
De nem ma este. Még mindig követtem a szabályaimat, és azok szigorúan kötöttek. Az első így hangzott: „Ne bánts állatokat!” Ez volt a negyedik alkalom, hogy a hülye macska miatt nem tudtam felgyújtani a raktárat. Gondolom, hálásnak kellett volna lennem ezért, de… Nagyon látni akartam, ahogy ég! Egyszer fogom azt a rühes dögöt, és… Nem! Nem bánthatom a macskát! Soha többé nem bánthatok senkit!
Mély levegőt!
Letettem a benzines flakont. Nem volt időm megvárni, amíg a macska elmegy, de addig is választhattam valami kisebb célt. Felkaptam egy raklapot, és kihúztam a raktár elé, aztán visszamentem a benzinért. A macska még mindig ott volt, az éles holdsugárban ült, és engem figyelt.
– Egyszer… – motyogtam, majd hátat fordítottam neki, és kisétáltam. Egy kis benzint locsoltam a raklapra, csak annyit, hogy könnyen lángra kapjon, majd a bicajom mellé tettem a flaskát, messze a tűztől. Első a biztonság. A csillagok már fenn voltak az égen, a közelben ott derengett az erdő körvonala, de a raktár egy tisztáson állt, amit sóder és száraz fű vett körül. Az erdőn túl robogott az államok közti autópálya, tele késő este közlekedő kamionokkal és álmos autókkal.
A raklap mellé térdeltem, beszippantottam a benzin illatát, és előhúztam a gyufát a zsebemből. Nem vágtam össze a fát, nem törtem magam, hogy rendes tüzet rakjak, csak meggyújtottam egy gyufát, és rádobtam. Sárgán és élesen lobbant fel. A lángok felnyalták a benzint, és aztán lassan a fába is beleharaptak. Közelről figyeltem, minden pattanást, sercenést jól hallottam, ahogy a tűz lakomázni kezdett.
Amikor már szilárdan kapaszkodott a táblába, az egyik sarkánál megragadtam a raklapot, és az oldalára állítottam, hogy a tűz szépen terjedhessen, majd fejtetőre fordítottam, hogy a többi részét is elérje a láng. Úgy mozgott, mintha élne, vékony sárga ujjai megböködték a fát, aztán mohón kaptak utána, és felfalták.
Szebben kapott tűzre, mint vártam. Nem értem be egyetlen raklappal.
Még egyet kivonszoltam a raktárból, és a tűz tetejére dobtam. A láng már elég nagy volt, hogy bömböljön és ropogjon, örömmel vetette magát az új fára. Úgy mosolyogtam rá, mint büszke gazda az ügyes kutyusára. A tűz volt az én háziállatom, a társam, és az egyetlen megváltásom. Amikor Szörnyeteg úr azt követelte, hogy bántsak valakit, egy jó kis tűzzel mindig el tudtam csitítani. Figyeltem, ahogy a láng a másik lapba tép, tompán morajlott, ahogy oxigént szívott fel. Elmosolyodtam. Még többet akartam, úgyhogy bementem újabb két raklapért. Még egy kicsi nem árthat meg.

– Kérlek, ne bánts!
Imádtam, ahogy ezt mondja. Valamiért mindig azt képzeltem, azt fogja kérdezni, „bántani fogsz?”, de ahhoz túl okos volt. A falhoz láncolva állt egy pincében, az én kezemben pedig kés pihent – persze hogy bántani fogom. Brooke sose kérdezett hülyeségeket, ezért is kedveltem annyira.
– Kérlek, John! Könyörgöm! Ne bánts!
Órákig hallgattam volna. Azért tetszett, mert velejébe talált: nálam volt a hatalom, és ő ezt pontosan tudta. Tudta, hogy bármit is akar, csak én adhatom meg neki. Kettesben a szobában, késsel a kezemben, tőlem függött az egész világa, minden félelme és reménye. Én voltam számára minden.
Alig észrevehetően mozdítottam meg a kést, a szeme megrezdült, ahogy követte. Éreztem, ahogy elönt az adrenalin. Először balra, aztán jobbra, most föl, most le. Meghitt tánc volt, a testünk és a lelkünk teljes szinkronban.
Már éreztem ilyet, amikor kést szegeztem anyára a konyhában, de már akkor is tudtam, hogy Brooke az egyetlen, aki tényleg számít. Brooke-kal akartam kapcsolatot. Felemeltem a kést, és előreléptem. Mint egy jó táncpartner, Brooke egyszerre mozdult velem, a hátát a falnak nyomta, a szeme kitágult, és zihálni kezdett. Tökéletes kapcsolat.
Tökéletes.
Minden tökéletes volt – pont, mint ahogy már vagy ezerszer elképzeltem. Sápadt bőre reszketett, ahogy felé nyúltam. Éreztem, ahogy elöntenek az érzések, és görögnek bennem, kiömlenek, és szétpattintják a bőröm.
Ez nem helyes. Mindig is ezt akartam, és mindig is ezt akartam elkerülni. Egyszerre jó és rossz.
Nem tudom elválasztani az álmaimat a rémálmaimtól.
Csak egy módon vethetek véget ennek; csak egy módon érhet véget az egész. A kést Brooke mellkasába döftem, felsikított. Felébredtem.
– Ébresztő! – kapcsolta fel anya a lámpát. Átfordultam, és morogtam. Utáltam felkelni, de aludni még annál is jobban, mert olyankor túl sok időt töltöttem a tudatalattimmal. Grimaszoltam, majd nagy nehezen feltápászkodtam. Egy újabb álmot éltem túl. Még húsz óra a következőig.
– Nagy nap ez a mai! – húzta el anya a sötétítőt. – Iskola után megint találkozód van Clark Formannel. Gyerünk, ki az ágyból!
Homályos szemmel hunyorítottam rá.
– Már megint Formannel?
– Múlt héten mondtam, nem? – kérdezte. – Gondolom, megint a vallomásodra kíváncsi.
– Mindegy. – Kimásztam az ágyból, és a zuhanyzó felé indultam, de anya elállta az utam.
– Várj! – A hangja szigorú volt. – Mit szoktunk mondani?
Felsóhajtottam, és elismételtem a rituális reggeli köszöntőnket.
– Ma csupa jó dologra fogok gondolni, és mindenkire rámosolygok, akivel találkozom.
Mosolygott, és megveregette a vállam. Néha nagyon vágytam egy ébresztőórára.
– Mit ennél? Kukoricapehely vagy Cheerios?
– Majd csinálok magamnak müzlit – feleltem, és átfurakodtam mellette, hogy végre elmehessek fürödni.
Anyával egy halottasházban laktunk Clayton külvárosában, egy csendes környéken, lényegében a város határán túl, de az egész város annyira kicsi volt, hogy senkit nem érdekelt, hol vannak a határok. Tehát Claytonban éltünk, és hála a halottasháznak, egyike voltunk azoknak a családoknak, akiknek egy tagja sem dolgozott a fatelepen. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen kis városban nincs elég hulla, hogy egy halottasház megéljen belőle – és igaza is lenne, az év nagy részében kötélen táncoltunk, alig tudtuk törleszteni a számlákat. Az apám ugyan fizette a gyerektartást, pontosabban az állam levonta a fizetéséből, de még ez sem volt elég. Aztán múlt ősszel feltűnt a Claytoni Gyilkos, és jó sok munkát adott nekünk. Nagyrészt azt gondoltam, szomorú, hogy ennyi embernek kellett meghalnia, hogy fusson az üzlet, de a bennem élő Szörnyeteg úr minden pillanatát élvezte.
Természetesen anya nem tud Szörnyeteg úrról, de azt tudja, hogy viselkedési zavarom van – ami egy szebb szó a szociopatára, de csak tizennyolc éves kortól nevezhetik hivatalosan is antiszociális személyiségzavarnak a betegségem, én meg még a tizenhatot sem töltöttem be, így egyelőre viselkedési zavarnak diagnosztizálták.
Bezárkóztam a fürdőszobába, és magamat kezdtem bámulni a tükörben. Az üveg tele volt figyelmeztető öntapadós cetlikkel, amiket anya ragasztott rá, hogy emlékeztessenek a fontos dolgokra – nem az olyan mindennapi dolgokra, mint a találkozók, hanem a hosszú távú elvekre, amelyek szerint élünk. Néha hallottam, ahogy mantrázgatja őket reggeli készülődés közben. Olyanokat motyogott, mint: „A mai lesz életem legjobb napja”, meg ilyen hülyeségek. A legnagyobb cetlit nekem tette ki. A tükör sarkában rózsaszín papíron egy szabálylista sorakozott. Ezeket a szabályokat még én írtam magamnak évekkel ezelőtt, hogy elzárjam Szörnyeteg urat, és egészen tavalyig – amíg szabadon nem kellett eresztenem őt – követtem is őket. Most anya vállalta magára, hogy betartassa velem a listát. Elolvastam a pontokat, miközben fogat mostam.
Szabályok:
Nem bántok állatokat.
Nem égetek el semmit.
Ha rosszat gondolok valakiről, megpróbálom elterelni a figyelmem, és bókolok az illetőnek.
Nem beszélek emberekről úgy, mintha tárgyak lennének.
Ha elkezdek követni valakit, utána legalább egy hétig elkerülöm, amennyire csak lehet.
Nem fenyegetek meg embereket, még csak nem is utalok rá.
Ha más megfenyeget engem, visszavonulok.
Természetesen az égetéssel kapcsolatos szabályt már rég nem tartottam be. Szörnyeteg úr olyan erőszakos volt, anya felügyelete pedig olyan szigorú, hogy valamin lazítani kellett, és ez volt az. A tűzgyújtás – az apró, irányított tüzek, amik nem ártanak senkinek – olyan volt, mint egy nyomáskiegyenlítő szelep, amelyen át kieresztettem a fáradt gőzt az életemből. Ezt a szabályt muszáj volt megszegnem, hogy a többit követni tudjam. Persze ezt nem mondtam el anyának. Hagytam a listán, és nem vettem figyelembe.
Értékeltem én anya segítségét, de… nehéz volt együtt élni vele. Kiköptem a fogkrémet, kiöblítettem a szám, és elmentem felöltözni.
A nappaliban reggeliztem, és megnéztem a híradót, miközben anya az előszobában szöszmötölt a hajvasalójával.
– Lesz ma valami érdekes az iskolában? – kérdezte.
– Nem – feleltem. A hírekben sem volt semmi érdekes. Legalábbis semmi új halál a városban, és engem többnyire csak ez érdekelt. – Szerinted Forman tényleg megint ki akar hallgatni?
Anya egy pillanatra megállt mögöttem. Tudtam, mire gondol – még mindig volt, amit nem mondtunk el a rendőrségnek azzal az éjszakával kapcsolatban. Ha egy sorozatgyilkos van a nyomodban, az egy dolog, de ha kiderül, hogy az a sorozatgyilkos egy démon, és a szemed előtt olvad el és válik fekete mocsokká, azt már nehezen magyarázod el valakinek úgy, hogy utána ne dugjanak diliházba.
– Biztos vagyok benne, hogy csak meg akarnak bizonyosodni róla, hogy mindent jól értettek – felelte. – Mindent elmondtunk, amire kíváncsiak voltak.
– Mindent, kivéve a démont, aki megpróbált…
– Arról nem beszélünk – csattant anya hangja.
– De nem tehetünk úgy, mintha…
– Nem fogunk beszélni róla. – Anya utált a démonról beszélni, és sosem ismerte el hangosan, mit láttunk. Kétségbeesetten meg akartam beszélni valakivel, de az egyetlen, akivel megtehettem volna, nem volt hajlandó gondolni sem rá.
– Minden mást már vagy huszonhétszer elmondtam neki! – Átkapcsoltam egy másik csatornára. – Vagy gyanakszik ránk, vagy egy barom.
Anya elgondolkodott.
– Rosszat gondolsz róla?
– Ugyan már, anya!
– Ez igenis fontos!
– Én is el tudom intézni – tettem le a távszabályzót. – Már régóta csinálom ezt. Nem kell folyton emlékeztetned minden apróságra.
– Most rólam is rosszakat gondolsz?
– Lassan kezdek, igen.
– És?
Forgattam a szemem.
– Nagyon csinos vagy ma – bókoltam.
– Rám se néztél, mióta bekapcsoltad a tévét.
– Nem őszintének kell lennem, csak kedvesnek.
– Az őszinteség is segítene…
– Tudod, mi segítene? – álltam fel, és kivittem az üres tányéromat a konyhába. – Az, ha néha békén hagynál. A rossz dolgok fele, amire gondolok, azért van, mert a nap minden percében itt lihegsz a nyakamban.
– Inkább én, mint más – szólt utánam az előszobából unottan.
– Tudom, hogy túlzottan szeretsz ahhoz, hogy bánts.
– Anya, szociopata vagyok. Senkit sem szeretek. A definíció is ezt mondja.
– Ez egy burkolt fenyegetés volt?
– Ó, hogy a pokol… Nem, nem fenyegetés volt. Elmegyek.
– És?
Visszaléptem az előszobába, és idegesen néztem rá, majd elismételtem:
– Ma csupa jó dologra fogok gondolni, és mindenkire rámosolygok, akivel találkozom. – Felkaptam a hátizsákom, kinyitottam az ajtót, és még egyszer visszafordultam hozzá. – Tényleg nagyon csinos vagy ma.
– Ezt meg miért kaptam?
– Nem akarod tudni.

A Kiadó engedélyével.