Főkép

Bori még mindig ugyanaz a kedves és aranyos kislány, akit gyermekünk akár már kisebb korában megismerhetett a Manó Könyvek „palántás” sorozatából. Ugyan azóta eltelt néhány év és Bori már harmadikos, viszont ez nem akadályozza meg abban, hogy újra meg újra szembesüljön a nagybetűs Élettel. Vagy legalábbis a kisebb-nagyobb részeivel, most például a szerelemmel.

Ebben a „csemetés” könyvben (a kiadó egy fa növekedési stádiumaival ábrázolja a kötetei célcsoportját) Bori osztályában hirtelen kitör a szerelemláz, és a rossz nyelvek még kedvenc kis barátnőnket is hírbe hozzák a szomszéd fiúval, csak mert egy helyen laknak és egy osztályba járnak, és mivel amúgy is jóban vannak, hát sokat látják őket együtt. Az osztály nyüzsgő postára hasonlít, szerelmes levelek bújnak meg táskákban, könyvekben, füzetek alatt és a padokban, az órai levelezés ily mértékű áradatával szemben még a tanárnő is tehetetlen. Hát még Bori, aki eleinte butaságnak tartja az egészet, azután irigységgel vegyes kíváncsisággal először kutatni kezdi a szerelem mibenlétét, azután vagy ezzel egy időben pedig egyre inkább szeretne ő is szerelmes levelet kapni.

Miközben kiskamaszként sodródik a szerelemnek nevezett, meglehetősen kiszámíthatatlan vizeken, Bori megtapasztalja, milyen az, ha rosszindulatúan kihasználják valakinek az érzéseit. Néha kissé túlelemző atyai elmémben felmerült, hogy a könyv talán túlságosan próbál életre nevelni, de végeredményben megnyugvást leltem a „miért ne?” gondolatkörében.

Bori történetei nagyon is élvezetes formában mutatják be, mire készüljön az ember gyereke, ha szembejön vele a világ és megpróbálja beledöngölni a földbe. És tényleg, miért kellene mindig olyan történeteket olvasni, amelyek idealizált, esetenként nehezen elérhető helyekre viszik és nehezen elképzelhető helyzetekbe keverik a főhőst? Megvan a maga helye a tündéreknek és a hercegnőknek is, de miért ne lehetne néha hétköznapi dolgokat sorra venni, olyan egyszerű és mindennapi eseményeket, mint például a szerelmes levél a harmadik osztályban?