Főkép

Szergej Lukjanyenko neve elsősorban az Őrség-sorozat kapcsán lehet ismerős a hazai olvasók számára, bár más regényeket (Ugrás az űrbe, Ugrás az ismeretlenbe, Világok őre, Őrök világa) is olvashattunk már tőle. Szerintem az Utolsó Őrséggel többen befejezettnek és lezártnak éreztük az eseményeket, és nem gondoltuk volna, hogy lehet még folytatást írni, de szerencsére a rajongók egy része más véleményen volt, a szerző pedig végül engedett a nyomásnak és elkészült ez az új történet, ami hála a sorozat magyar kiadójának, nem sokkal az eredeti megjelenés után magyarul is a boltok polcain várta az olvasók rohamát.
 
Eddigi szavaimból is kiderült, hogy előttem sem ismeretlen az író stílusa, sőt, szeretem a műveit, bár az újraolvasásig még egyik kötet esetében sem jutottam el, vagyis ha csak az Őrség-sorozatot nézzük, bizony több évvel ezelőtt volt a kezemben utoljára ilyesmi, éppen ezért tartottam tőle, hogy az eltelt idő miatt az emlékezetem megfakult és nem fogom tudni kellő részletességgel felidézni a szereplőket és az előzményeket. A stílus azonban feledhetetlen, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy pár oldal után újra otthonosan éreztem magam a Másfélék világában. Olyan volt az egész, mintha egy kényelmes, régen hordott ruhadarabot találtam volna meg a szekrényem aljában: jó volt újra felvenni a történet szálát és elmerülni a szerző által teremtett különleges világban.
 
A Fény és a Setét kényes egyensúlya megbomlik, amikor Moszkvában egy nagy erejű, hasonítatlan Fénypárti próféta jelenik meg egy tízéves kisfiú személyében. A fő bonyodalmat az okozza, hogy egy próféta első jövendölése mindig a hasonítás után nem sokkal következik be, jelentősége minden esetben kimagasló, az emberek tudomására jutott jövendölés pedig feltétel nélkül bekövetkezik. Meg kell tehát akadályozni, hogy a prófécia az emberek tudomására jusson, ezért a Homály elküldi megtestesülését, a Tigrist, hogy pusztítson el mindenkit, aki értesült a szövegről, az igazi okok és következmények azonban még ennél is távolabbra vezetnek.
 
A történet három részből áll, mindegyik magán hordozza a szerző stílusának egy-egy jellegzetességét, mindegyik más élményt nyújt – némiképp különállóak tehát, mégis együtt alkotják a történet egészét. Az első részben az igazi orosz stílus és szemléletmód elevenedik meg, a másodikban az események összekuszálódása és némi utazgatás mellett már elkezdődik a jól ismert filozofálós, ötletelős szakasz, az utolsóban pedig a szerzőhöz és főszereplőjéhez méltó problémamegoldásnak lehetünk tanúi. Nem maradhatott ki a regényből az igazi orosz életérzés, valamint a vallási, politikai hovatartozásra és azok hatásaira való utalások humoros megnyilvánulásainak sora sem, ezek pedig szintén nagyban megkönnyítették a történetre való ráhangolódásomat.
 
Mennyivel ad többet ez a történet, mint a sorozat többi része? Az mindenképpen látszik, hogy a szerző nem véletlenszerűen rakja egymás után a részeket, hanem fokozatosan építkezik, és közben visszautal a korábbi eseményekre. Ebben a kötetben már nincs szükség a világ, valamint a Fény és a Setét harcának bemutatására, az erő és szintjeinek részletes leírására, helyette inkább a Homály kerül előtérbe, illetve az események középpontjába. Olvasás közben felmerülhet a kérdés: nem unalmas, hogy megint a világ megmentése a cél? Nem. Lukjanyenko képes volt ezt a visszatérő témát is úgy megoldani és olyan tartalommal megtölteni, amely élvezetes olvasmányt és új nézőpontot eredményezett, a prófétákkal és jövendöléseikkel pedig érdekes karaktereket, eseményeket, izgalmakat és mély gondolatokat szőtt bele a cselekménybe. Minden információ adott a végkifejlet kitalálásához, mégis egyszerre megdöbbentő és elismerésre méltó az, ahogyan befejeződik a történetet, sőt, az is látszik, hogy ezzel még nincs vége, mert az utalások alapján az események és az okok messzebbre mutatnak, mint ahogy elsőre el tudtam képzelni, és belépnek új szereplők is, akiknek még kell a lehetőség a kibontakozáshoz.
 
Továbbra is az a véleményem, hogy az elejtett utalásokat, poénokat igazán csak azok tudják élvezni, akik a világnak azon a részén, vagy ahhoz közel élnek, ahol az író is alkot. Örülök, hogy olvashatom a műveit, annak pedig még jobban, hogy értem a poénjait és az utalásait. Az Őrségek világát nem ismerőknek nem ezt a kötetet ajánlom kezdésként, de a korábbi részek olvasóinak mindenképpen kötelező darab. Jó lenne mielőbb olvasni a folytatást.

Részlet a regényből