Főkép

Nyugodtan mondhatjuk, hogy március utolsó előtti hétvégéjén Kecskemétre figyelt a dzsesszvilág. Immár 22. alkalommal került megrendezésre a Nemzetközi Bohém Ragtime & Jazz Fesztivál. A főszervező, Dr. Ittzés Tamás áldozatos munkájának köszönhetően a fesztivál az elmúlt két évtized alatt olyan nemzetközi rangra emelkedett, hogy a kecskeméti fellépés minden külföldi és hazai előadó számára nagy presztízzsel bír.

A rendezvénynek a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központ adott otthont, ahol az események felváltva két helyszínen zajlottak – az aulában felépített kisszínpadon és a nagy koncertteremben. Az egyes muzsikusok színpadra lépésének tekintetében rendhagyónak számít ez a fesztivál, ugyanis a művészek többsége több alkalommal is szerephez jutott: például a svájci származású bluesgitáros, Marco Marchi pénteken este a saját zenekarával játszott egy nagyot, szombat este pedig a japán származású bendzsóssal, Ken Aokival lépett fel. És persze ehhez jöttek még a hivatalos programok utáni jam sessionök, amelyekből szintén kivette a részét.

A pénteki program a „felvezető muzsikának” nevezett koncerttel indult a fesztiválhelyszín aulájában: a házigazdák egy kisebb alakulata Bohém Trió néven hangolta a közönséget. Ezután következett a nagyteremben az esti gálakoncert, ami „Gentlemen” címen futott. Ennek keretében elsőként a már említett Marco Marchi zenélt a Mojo Workers névre hallgató zenekarával. Tartalmas koncertjükre az első perctől kezdve vevő volt a közönség, és a zenekarvezetőre a közvetlen stílusának köszönhetően rövid időn belül mindenki régi barátként tekintett. A zenekar műsora döntően a tavaly kiadott, My Old River címet viselő albumuk anyagára épült, a repertoár – a „Sometimes Baby”-től, a „Do You Remember”-ig, az „Early In The Morning”-tól a „Ragged & Dirty”-ig – pedig bővelkedett a jól eltalált számokban – a koncertet hallgatva egyik szám esetén sem volt „üresjárat” érzésem.

Az esti gála második fellépője a budapesti Hot Jazz Band volt. A lassan három évtizede létező zenekar repertoárját az 1920-as, 30-as, 40-es évek melódiái adják, produkciójukkal a nézőtéren szép számmal jelen lévő idősebb korosztály tagjait ajándékozták meg nosztalgikus percekkel. Az együttesnek két vendége is volt, Bolba Éva és Ken Aoki. Az énekesnő, aki az utóbbi években már szinte rendszeres fellépőnek számít a Hot Jazz Band-koncerteken, bájos megjelenésével és az énekhangjával minden bizonnyal ezen az estén is sok új rajongót szerzett magának. A Japánból érkezett bendzsós, Ken Aoki pedig maga volt a zenei csoda, és most élőben is megtapasztalhattuk, hogy miért tartják őt a világ egyik legjobb muzsikusának ezen a hangszeren. A Hot Jazz Band videón kiküldte neki a tervezett koncertrepertoárt, amit ő a legapróbb részletekig megtanult, így abszolút felkészülten érkezett Kecskemétre, páratlan tudása mellé pedig hihetetlen alázat társult.

A gála után nem sokkal kezdetét vette a „Penge Benge Jazzklub: örömzene (jam session)” elnevezésű program, amelynek keretében a nap során fellépőkkel találkozhatott a közönség, családias környezetben az aula színpadán.

A fesztivál második napja rendhagyó programmal kezdődött. A „ragtime zongora show” címen három előadó (Dr. Ittzés Tamás, a kanadai Mimi Blais és az amerikai Larisa Migachyov) váltotta egymást a színpadon egy közel kétórás koncert keretében. A rendhagyó jelleget az adta, hogy a fellépők részletesen kommentálták is a megszólaltatott műveket, így az egésznek egyfajta „ének-zene óra” hangulata volt. A program hozzávetőlegesen fél házzal ment, ami szerintem a 11 órás kezdőidőponttal magyarázható, de az biztos, hogy aki ott volt, az jól szórakozott.

Az ebédszünet után az előző este két nagy alakja, Marco Marchi és Ken Aoki adott közös koncertet, „Húrpengető varázslók” címmel. Mindig izgalmas dolog, amikor két olyan muzsikus találkozik, aki előtte soha nem játszottak együtt. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni azt, amikor elkezdték ízlelgetni egymás zenei nyelvét és amikor elképesztően rövid idő alatt egymásra találtak. A program keretében a két művész külön-külön és együtt is játszott, és világosan látszott, hogy mindketten a hangszerük nagymestereinek számítanak. Különösen igaz ez a japán művészre, aki – túlzás nélkül állítható – bármit eljátszik a bendzsóján. Sokat elárul a produkciójuk sikeréről az, hogy a közönség csak nagyon nehezen volt hajlandó elengedni őket.

Úgy láttam, hogy a szombat esti gálát várták a legtöbben, a közönség vonatkozásában nyugodtan alkalmazhatnám a „még a csilláron is lógtak” jelzőt. A program, tekintettel a fellépőkre, „Ladies” címen futott. A felvezető muzsikát a világ egyik legtehetségesebb ragtime-zongoristájának számító Larisa Migachyov adta (aki egyébként a másik fellépő, Mimi Blais tanítványa): ragtime örökzöldeket és saját szerzeményeket adott elő, műsorát a közönség hangos tetszésnyilvánítása kísérte.

A második fellépő az előző napról már ismert kanadai művész, Mimi Blais volt (ő egyébként már sokadik alkalommal járt Kecskeméten, annyira megkedvelte ezt a fesztivált). A ragtime-zongorista hölgyről kiderült, hogy legalább olyan jó komikus, mint amilyen kitűnő zenész: szinte az egész műsorát végigpoénkodta, ami persze sohasem ment a minőségi muzsika rovására. A műsorában saját szerzemények és örökzöldek egyaránt helyet kaptak, sőt, akadt egy valódi kuriózum is, hiszen a tanítványa, az előtte fellépő Larisa Migachyov egyik kompozícióját is eljátszotta. A hangulatot tovább fokozta, hogy a szervezők a művésznő születésnapjára egy zongora alakú tortával kedveskedtek.

A tökéletes hangulatú estén már valóban csak a pont hiányzott az i-ről, és a gála utolsó fellépőjével ez is felkerült a helyére… A szombati estét a házigazda, a Bohém Ragtime Jazz Band zárta, méghozzá két nagyszerű vendég kíséretében. Egyikük, az Amerikából érkezett Catherine Russell vitathatatlanul napjaink egyik legjobb női dzesszvokalistájának számít, a tengerentúlon rangos koncerttermeket tölt meg a fellépéseivel, magyarországi fellépése pedig igazi különlegességnek számított. A másik vendég a Németországból érkezett trombitás, Herbert Christ volt, aki napjaink egyik legjobb New Orleans-i stílusú trombitása, és már többször is fellépett hazánkban.

A zenészcsaládból származó Russell (papája Louis Armstrong zenekarának volt a vezetője) igazi impulzív egyéniség. Az pedig, hogy egy nagyon rutinos énekesnőről van szó, már abból is kiderült, hogy a Bohémokkal az első perctől kezdve megtalálta az összhangot. Jó volt nézni és hallgatni őt, de nemcsak a sugárzó megjelenése miatt, hanem azért is, mert meri élvezni a játékát, a zenét, saját magát, és meri kiadni az érzelmeit is. Russell hangja igazi fekete énekhang, és magában hordoz minden olyan jegyet, ami megkülönböztethetővé teszi minden más énekhangtól. A repertoárjában éppen úgy helyet kaptak az énekesnő által hozott kompozíciók, mint az itt „helyben kapott” anyagok. A Bohém Ragtime Jazz Band pedig pontosan azt a magas színvonalú produkciót hozta, amit az elmúlt évek során megszoktunk tőlük: műsorukban mindig legalább annyi szerepe van a muzsikálásnak, mint a „bohémkodásnak”. Álljon itt egy kis ízelítő a házigazdák és Catherine Russell közös produkciójából:

 



Azok számára, akik még bírták szusszal (és netán maradt zenei hiányérzetük), a gála után kezdődött a szokásos esti jam session.

Végül a fesztivál utolsó napján, vasárnap 11 órától igazi örömzenélés vette a kezdetét: egy nagy közös koncert keretében valamennyi olyan előadó a színpadra lépett, akit az előző két napon Kecskeméten láthattunk. Összességében elmondhatom, hogy a remekül szervezett három nap során mindenki találhatott magának kedvére való dallamokat, és mindezért nem is kellett senkinek New Orleans-ig utaznia…