Főkép Őrült világban élünk, és évtizedekkel később sem lesz jobb a helyzet – ezzel a cseppet sem szívderítő gondolattal ajándékozza meg olvasóit az angol Brian W. Aldiss ebben a regényében. Teszi mindezt kicsit őrült módon, ami egyszerre emlékeztet az önmagukat komolyan gondoló katasztrófafilmekre, a kereskedelmi tévék bulvárszekciójára, és nem utolsó sorban egy író hagymázas képzelgésére. Igazából nincs miért tiltakoznom, mivel Aldiss korrekt módon rögtön az elején figyelmezteti az olvasót, hogy jelenetek következnek egy készülő filmből. Ennek megfelelően felejtsük el a nyugodalmas, ráérős tempóban sorjázó fejezeteket, a megfontoltan építkező történetszövést, helyette apró cselekménymorzsákat kapunk, videoklipre emlékeztető bevágásokat, amelyeknek nagyjából annyi közük van egymáshoz, mint mondjuk a metrószerelvény vezetőjének csúcsidőben a harmadik szerelvény második ajtajánál kapaszkodó nagymamához.
 
Szintén a korábban említett vizuális katasztrófameséket idézi a szereplők kiválasztása, hiszen a nagyon nagy embertől kezdve (a Szuperállam, vagyis az Európai Unió elnöke) az arab menekültig mindenki megtalálható közöttük, így miközben egy-két oldal erejéig melléjük csapódunk, bámulatos panoráma bontakozik ki előttük, hiszen általuk megismerhetjük ezt a „szép új világot”, felül- és alulnézetből, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az előnyök közé tartozik mindaz, ami ekkora már olyan természetessé válik, hogy szót sem érdemel, ellenben a továbbra is megoldatlan globális problémák, mint például a felmelegedés, aminek köszönhetően karácsonykor madárcsicsergés és tavaszi virágok egészítik ki az ünnepi hangulatot kontinensünkön, szóval ezek a hátrányok majd minden lapról visszaköszönnek.
 
Persze nem a katasztrófákon van a hangsúly, hiszen ezek a történések ugyanúgy a hétköznapok részét képezik, mint mondjuk az enyhe telek miatt felbukkanó maláriaszúnyogok (ezek a vérszívók egyébként csak a középkori kis jégkorszaknak köszönhetően tűntek el hazánkból, szóval csak idő kérdése újbóli felbukkanásuk), vagy az emelkedő tengerszint. Igazából nincs is fő hangsúly a történetben, hiszen az androidok, vagy az ambionet elterjedése nem okoz akkora változást, hogy az emberi társadalomnak bármiféle kihívással kellene szembenéznie. Vagy ott a vallás, ami számomra váratlan módon szakít a hagyományokhoz való merev ragaszkodással, és ezért például a karácsony átalakul egyfajta „csínyt vagy ajándékot” ünnepé. Az is megnyugodhat, aki úgy gondolja, az emberiség szellemileg képtelen bármiféle magasabb szint elérésére, mert a jelek szerint teljesen igaza van: erre jó példa a regény vége felé leírt temetésen feltűnő újságíró, vagy a történetben felbukkanó katonák viselkedése. Aztán van pár határeset téma, amelyeknél nem tudtam eldönteni, ez most angolszász jellegzetesség (a szexualitás gyakori szereplése például), vagy a bemutatott világ indult el hedonista irányba. Egy biztos, az emberek nem lettek sem jobbak, sem rosszabbak, akár a földön, akár a világűrben vannak.
 
Aldiss azonban nem éri be a számtalan szereplő felvonultatásával, menet közben annyi nézet, tudományos elképzelés, magyarázat kerül megemlítésre, hogy a leírtak értelmezése bizony próbára teszi az olvasót, és akkor még nem szóltam a megértésről, feldolgozásról, nem beszélve ezek elhelyezéséről a regényben.  De azt sem könnyű eldönteni, hogy az adott monológot komolyan kell-e vennünk, vagy csak egy őrült került elénk. A befejezés mindezek után cseppet sem meglepő módon összhangban van az előzményekkel, és nem csodálnám, ha az olvasók hozzám hasonlóan csak néznének ki a fejükből az utolsó oldal után. Most mi van? Mit is akart Aldiss? Ezt a mai napig nem tudom, a regény azonban minden furcsasága ellenére tetszett, és most egy kicsit szkeptikusan várom az itt leírt jövőt.
 
Részlet a regényből