Főkép

Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a zenével komolyabban az után ismerkedtem meg, hogy a régi zene kutatóinak és a korhű előadás elkötelezett híveinek eredményei és felvételei legalább részben hozzáférhetővé váltak Magyarországon is. Így például a Haydnhoz hasonló korszakos zeneszerzők munkásságát is az ő értő, letisztult és áttetsző előadásukban hallgathattam, ráadásul még abban a kegyben és részesültem, hogy a kilencvenes években izgalommal telve követhettem végig a szimfóniák Christopher Hogwood-féle összkiadásának megjelenéseit.
 
Ugyancsak az angol karmester és zenekara ismertette meg velem Haydn csellóversenyeit, és az ő albumuk kísérőfüzetéből tudtam meg, hogy javarészt a II. világháború utáni kommunista hatalomátvételnek köszönhetően hallgathatom e nagyszerű műveket, a C-dúr concertóra ugyanis 1962-ben Prágában találtak rá. A korábban Haydn csellistájának, Anton Kraftnak tulajdonított D-dúr versenymű kéziratát ugyan Ausztriában fedezték fel, ám a szerző iránt a magyarországi archívumok kutathatóvá tétele után feltámadt érdeklődés is hozzájárult a concerto valódi szerzőségének kérdését övező felfokozott figyelem kialakulásához.
 
Mesteri arányaival az 1765-ből származó C-dúr versenymű mintaértékű példája annak, hogy a bécsi klasszika korában hogyan fejlődött tovább a concerto műfaja. A zenekar és a szólóhangszer párbeszédének kiegyensúlyozottsága már a Moderato tételben megmutatkozik, melynek csellószólamában gyakoriak a lombard ritmusok és a szinkópálás, ami némiképp táncos jelleget biztosít a passzusoknak. Ugyanakkor a virtuozitás sem hiányzik belőle, hiszen több frázis szokatlan gyorsaságával vagy magas fekvéseivel állítja próba elé az előadót. A legjellegzetesebben haydni pillanatok azonban talán mégis azok a témák, ahol a cselló és a zenekar szinte vitatkozva vág egymás szavába, mégis mindvégig megmarad köztük a teljes összhang, az egymást kiegészíteni és nem annyira egymással vetekedni vágyás.
 
Az Adagióban szinte énekel a szólóhangszer. Időnként felfedezhetjük az első tétel pontozott ritmusainak halvány, lekerekítettebb visszhangjait, a hangsúly azonban a finom, cantabile megformálásra helyeződik, noha énekes valószínűleg nem tudná megszólaltatni e csodásan dallamos motívumokat. Varázslat ez, amolyan füst és tükör mágia, amikor tudva tudjuk, hogy becsapnak minket, mégis hibátlan az illúzió. A tétel – a barokk concertók adagióiban még szokatlan, itt azonban szervesen beépülő kadenciát követően – egy sóhajjal ér véget, hogy a záró Allegro lendülete magával ragadjon és végigsodorjon minket a briliáns futamokkal teli saroktételen. Külön érdemes odafigyelni a virtuóz modulációkra, és újfent a zenekar és a szólóhangszer dialógusának egymásba simuló, egymást támogató – nem zenei, sokkal inkább retorikai értelemben vett – szólamaira. Cseppet sem csoda, hogy a mű a csellisták kedvelt koncertdarabja lett.
 
Az 1763-as D-dúr concerto ugyan kicsit fejnehéz, azaz a kezdő Allegro moderato tétel egymagában hosszabb, mint a fennmaradó két tétel együttvéve, a versenymű hangszerelését és tematikáját tekintve is sokkal inkább a szimfóniákat idéző jellege bizonyos mértékben mégis magyarázatot adhat a megoldásra. Ugyanakkor a csellószólam a gyakori magas fekvésben előadandó passzusok, valamint a mindenekelőtt a harmadik tételben domináló kettős fogások miatt még ma is meglepően komoly kihívást jelent a hangszer legképzettebb megszólaltatóinak is. Egyszerű zeneélvezőként azonban a már-már tékozló motivikus és melodikus gazdagság ejt ámulatba. A csodásabbnál csodásabb zenei anyagok a legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel, és a fúvósok is valóban egészen különös színt visznek a műbe, míg az érzelmileg távolról az Empfindsamer Stilre emlékeztetően hullámzó Adagióban újfent az áriaszerűen éneklő szólóhangszer veszi át a prímet, hogy a műben a messze levirtuózabb passzusokat tartalmazó záró Allegro rondója szinte táncos jókedvre derítse a hallgatót.
 
Az obligát hangszert megszólaltató Christophe Coin egyértelműen a legjobb csellista, akit valaha felvételről és koncerten is hallhattam. Hibátlan frazeálása, a hangok mesteri érzékről tanúskodó indítása és megformálása, az a valójában felettébb ritka erény, hogy soha semmit nem ken el, és minden pillanatban együtt lélegzik kísérőivel, nem is próbál feleslegesen kitűnni, sokkal ragyogóbbá teszi játékát, mintha rapszodikusan csapongó tempóvételeivel tolakodna az előtérbe. Hiányzik belőle a feltűnési viszketegség csírája is, ugyanakkor képtelenség nem észrevenni a jelenlétét. Coin rendkívüli tehetségét, úgy érzem, még hangsúlyozottabban kidomborítja a nagyszerű kísérőzenekar, hiszen az Academy of Ancient Music mindenekelőtt Haydn és Mozart műveinek interpretálásával írta be magát a hangfelvételek történetébe, és ez a szakértelem, ez a jártasság és bensőséges ismeret ezekben a művekben is hiánytalanul érvényesül. Jómagam nem hallottam még ennél szebb és tökéletesebb előadásban ezeket az eleve döbbenetesen izgalmas műveket, és nem is hiszem, hogy valaha bárki felül tudja majd múlni a zenekar, különösen pedig Christophe Coin valóban páratlan teljesítményét.
 
Előadók:
Christophe Coin – cselló
The Academy of Ancient Music
Christopher Hogwood – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Cello Concerto in C major, Hob. VIIb:1
4-6. Cello Concerto in D major, Hob. VIIb:2