Főkép

Mostanság, amikor újraolvasom a kislányommal gyermekkorom meséit, sokszor töprengek azon, hogy milyen másképp hatottak rám „kicsiként” bizonyos mesék, mennyivel természetesebben fogadtam el, fogadtam be mindent, amit a „nagyoktól” hallottam. Vannak mesék, amelyeket egyszerűen máshogyan értelmezünk gyerekszemmel, mint felnőttként, vagy éppen szülőként.
 
A jóság, a jó gyerek fogalma visszatérő témaként jelenik meg számos mesében a Pöttyös Pannitól kezdve a Pinokkióig. Léteznek olyan történetek, amelyek sok-sok humorral, egyértelmű tanítószándék nélkül ábrázolják a gyerekeket, a gyermeki lélek fejlődését (a Janikovszky Éva könyvek erre jó példák), vannak olyanok is, amelyek lehetnek mégoly szellemesek, eredetiek, fantáziadúsak mégis tanmese jellegűek és határozott, didaktikus üzenetük van. Számomra az eredeti Pinokkió „mese”, a Pinokkió kalandjai ilyen, és rögtön azt is kihangsúlyoznám, hogy mindezt inkább most a gyermekeket csodáló felnőttként érzem így, hozzátéve, hogy már kisiskolásként is tartottam kicsit ettől a könyvtől, viszont nem kérdőjeleztem meg a mondanivalóját.
 
Ez a mese egy igazi fejlődéstörténet, amelyben adott a rosszcsont bábu, aki mindenféle ijesztő kalandba keveredik hiszékenysége miatt, nem hallgat az „apukájára” és nem jár iskolába, majd végül azért válhat igazi gyermekké, mert a szíve, minden csínytevése ellenére a helyén van és rádöbben arra, hogy a tanulás, a munka, az igyekezet és felmenőink szeretete, tisztelete fontos dolgok. Nekem ez mostani fejjel picit sántít: a Pinokkió kalandjai alapjában véve nagyon ötletes, izgalmas olvasmány, számos emlékezetes szereplővel, ugyanakkor az egész könyvnek van egy vitatható, hovatovább kissé veszélyes és számomra nem túl szimpatikus konklúziója is miszerint a „fegyelmezetlenségnek”, „szertelenségnek”, „engedetlenségnek”, a szabályoktól való eltérésnek a következményei katasztrofálisak, ami azért lássuk be, korán sincs így, sőt. Eközben pedig Collodi azon szándéka, hogy az iskolai tanulást mindenek felé helyezze is ellentmondásos, hiszen éppen Pinokkió a példa arra, hogy az intézményesített tanuláson túl is van lehetőségünk fejlődni, hogy valójában az élet és a rossz tapasztalatok is rengeteg mindenre megtanítanak minket, így az iskolapadon kívül is szert tehetünk jelentős tudásra.
 
Silvano Agosti, aki újragondolta, továbbgondolta Pinokkió történetét, minden bizonnyal hozzám hasonlóan érez az eredeti történet iránt és ennek megfelelően fogalmazza meg ellenérzéseit a Pinokkió visszatér című könyvében. Kisregényében két gyermek, egy lány és egy fiú (Pinokkió) útnak indulnak, hogy egyetlen éjjel alatt lessenek bele a felnőttek olykor kegyetlen, félelmetes, máskor varázslatos, izgalmas világába. A különleges éjszaka során sok mindenkivel beszélgetnek, találkoznak: drogosok, hajléktalanok, nagybani piaci árusok, rendőrök, prostituáltak, betörök, cirkuszi mutatványosok keresztezik útjukat. A gyermekeket kevésbé hatják meg az élet igazságtalanságai, mint ahogyan azt várnánk, sokkal inkább természetesen, ártatlanul szemlélik az éjszaka eseményeit, elfogadva a „jó” és a „rossz” együttlétezését.
 
A parabolisztikus történet üzenete homlokegyenest más, mint az eredeti Pinokkiójé, Agosti, vagy talán inkább a történet narrátora az iskolai oktatásnál sokkal nagyobbra tartja az „életet”, mint tanítómestert, a gyermeki nyitottság, felfedezés ellenségeként tekint az iskolára. Abszurdnak ítéli meg, hogy a szülők egyre-másra visszatartják gyermekeiktől a valós élettel kapcsolatos vitális, érdekes információkat, értelmetlen szabályokat vezetnek be életükbe és sokszor kegyetlen, méltóságukat sértő büntetéseket eszelnek ki fegyelmezésük érdekében. A mese üzenetének ez a része eddig rendben is lenne, de valahogy mégsem áll össze ez a történet. Akárcsak az eredeti Pinokkiónál, ennél a könyvnél is problémáim voltak a nagyon szájbarágós üzenettel, ráadásul bajban voltam a célközönség meghatározásával is: felnőtt szemmel túl egyszerű, semmitmondó történettel állunk szemben, ha pedig írónk kiskamaszoknak, kisiskolásoknak szánta történetét, akkor túl egysíkú az üzenet.
 
Egyrészről azzal lehet vitatkozni, hogy milyen mértékben érdemes a gyerekeket a felnőtt élet valóságával szembesíteni. Tény, gyermekeink sok mindent látnak, abból is, amit eltitkolni igyekszünk előlük, ugyanakkor számos tanulmány bizonyítja, hogy a felnőtt élet történéseivel való korai találkozás frusztrációt, lelki sérülést okoz kamasz- és fiatal felnőttkorban. Másrészről, bár világos, hogy vannak a mai oktatási rendszernek hiányosságai, de azért egyértelműen azt is furcsa kijelenteni, hogy az intézményesített oktatás úgy, ahogy van értékelhetetlen. Valahogy az az érzésem, hogy Agosti jó úton indult el, de nem sikerült neki igazán kibontania a felnőtté válásához vezető út bonyolult témáját és így, amennyiben gyerekeknek szánta művét, elnagyolt, kissé torz, az eredeti műhöz hasonlóan didaktikus üzenetet közvetít.
 
A könyv másik hiányossága, hogy sajnos sem a cselekmény, sem a nyelvezet nem túl összetett. Míg az eredeti Pinokkió cizellált, humoros nyelven íródott, fordulatokban gazdag, addig Agosti könyvének gyakorlatilag nincsen igazi története és a nyelvezete is túlontúl egyszerű. Ha nem akarok nagyon szőrszálhasogató lenni, akkor persze tekinthetünk a Pinokkió visszatért-re egyfajta ellen Pinokkió meseként, amelyet nem kell ízekre szedni, hanem csak, mint alternatív megközelítési módot alapul venni: Pinokkió, avagy az ő nyomdokaiba lépő fiúcska tovább folytatja a vándorútját, de ezúttal nem a mesék birodalmában, hanem napjaink ellentmondásokban, csodákban és borzalmakban egyaránt gazdag világában.
 
(A napokban láttam az Örkény Színházban a Jógyerekek képeskönyve című darabot, ami igen humoros módon a gyermeki „rosszaság” – ami valójában sokkal inkább világra való nyitottság, kísérletező kedv, mint elvetemültség –, felnőtt szemmel történő megítélését figurázza ki, ez számomra összetettebb ellenpontozása a Pinokkió mesének, mint a Pinokkió visszatér, bár hasonlóképpen didaktikus. Az Aranykulcsocska, amelyben Tolsztoj újraírta Pinokkió történetét, pedig éppen az eredeti történet didaktikussága ellen száll harcba igen sikeresen.)
 
Azt semmiképpen sem szeretném elvitatni a Pongrác Kiadó gondozásában megjelent könyvecskétől, hogy nagyon érdekes felvetésekkel él. Emellett a könyvi megjelenítés mutatós, szép kivitelezésű. Összegészében pedig minden hiányossága ellenére megérte elolvasni a kisregényt, mert, mint erre ajánlóm is bizonyíték, rengeteg gondolatot ébreszt a gyermek-felnőtt kapcsolati rendszer bonyolultságáról, a gyermeknevelés, felnőtté válás buktatóiról és arról, hogyan, miként segítsük csemetéinket egyes mesék burkolt üzeneteinek értelmezésében.