Dresch Mihály – Lukács Miklós: Labirintus (CD)

Duóban akkor a legjobb játszani, ha a muzsikusoknak egymás számára és együttesen is van mondanivalójuk, és amikor a zene könnyed dialógusán keresztül folyamatosan inspirálják egymást, éppen úgy, ahogyan ezt Dresch Mihály (szaxofon, fuhun, pásztorfurulya) és Lukács Miklós (cimbalom) is teszik első olyan lemezükön, amelyről elmaradtak a társak.
 
Egy ilyen típusú zenei interakció számtalan olyan megoldásra ösztönöz, amelyek más szituációkban nem feltétlenül kézenfekvőek és a természetesen felmerülő plusz feladatok is többet mutatnak meg ilyenkor a zenéről alkotott egyedi képekről. Ritmusszekció nélkül a cimbalom funkciói éppen úgy megváltoznak, mint egy-egy szóló zenei terének felépítése, de Lukács és Dresch mindvégig magától értetődő könnyedséggel és örömmel ficánkolnak, mintha még szabadabban futhatnák be kedvükre az állandóan feltáruló területeket, amelyek ha egyes pillanatokban veszélyesnek is tűnnek, a köztük meglévő bizalom miatt félelem nélkül bejárhatóak. A barátság egyik legfontosabb eleme ez, amely esetükben érezhetően nem csak az egymás, hanem a zene iránti tiszteletükből és szeretetükből is táplálkozik.
 
Az album új és régi, közös és saját szerzeményekből áll össze és egy nagyon erős programot eredményez. Sikerült úgy válogatni és sorrendbe rakni a kompozíciókat, hogy ez a néha pergő ritmusú találkozás mégis inkább nyugodt és meditatív hangulatot teremtsen.
 
Egy kompozicionálisan erős, tempójában lendületes közös darabbal nyitnak. Játékuk dinamizmusának tág terét a kadencia teljes lassulásának az indítás lüktetésével szembeni kontrasztja is jelzi, a figyelmet az első pillanattól kezdve erősen megragadó duó „Trió” témáján – Dresch a saját ötlete alapján készült kromatikus furulyát (fuhun) egy parasztfurulyával váltogatja, így hozván létre a hangszerek tercettjét.
 

A kezdeti lendületet még fokozó „Kettős” után Lukács Miklós „Esteledő”-jének modulációi hangolják át a zenehallgatás előjegyzéseit, hogy aztán a „Héjsza”, a korong talán legjátékosabb és legmelodikusabb darabja következzen. A „Hazafelé” is olyan jól esik a fülnek, Lukács akkordbontásai könnyedek, játékosak, a modulációk szépen kidolgozottak. A felvétel mindvégig kristálytisztán szól, a muzsika természetes akusztikáját kiválóan sikerült rögzíteni.
 
A már más szituációkban játszott darabok is tartogatnak meglepetéseket: a „Prána”, amely a Ritka madár (2009) korongon a Dresch Quartet-et Szalai Péter tabla játékossal egy más dimenzióba lökte, egészen izgalmasan szólal meg Dresch fuhunjának hangszíneivel, rövidke szólója pedig az album egyik legszebb dísze, Lukács kiállásával együtt. A már korábban többször felhangzott „Bánat, bánat” – Szép csendesen (2001), Élő nád (2006) – ballada szomorkásságát pedig már el sem hisszük, annyira kiegyensúlyozott kettőjük játéka.
 
A lemez belső borítójához készült fotó népies beállítása mosolyt csal az arcunkra, amely a két muzsikus mosolyát is tükrözi, de legfőképpen a zenéjükből fakadó örömet.
 
Előadók:
Dresch Mihály – szaxofon, fuhun, parasztfurulya
Lukács Miklós – cimbalom
 
A lemezen elhangzó szerzemények listája:
1. Trió
2. Kettős
3. Esteledő
4. Héjsza
5. Hazafelé
6. Prána
7. Labirintus
8. Megvertek engem
9. Bánat, bánat
10. Futás Miska