Főkép

Az időutazás témája lassanként már megszokott sci-fi fordulattá vált. Connie Willis Ítélet Könyve című kötete azonban, amely először húsz éve, 1992-ben jelent meg, mégis legendás hírnévre tett szert, s máig a műfaj klasszikus darabja. Azt, hogy miképp tudta kiérdemelni és megtartani ezt a figyelmet, nem nehéz megindokolni.
 
A könyv első különlegessége, hogy meglepetést okoz, miközben látszólag semmilyen csavaros újdonságot nem tartalmaz. Aki csak megpróbálkozott az időutazás kalandjának megírásával, tudja, a jó történet alapvető alkotóeleme, hogy az utazó eltéved. Kirvin Engle történetében pontosan így történik: a fiatal és éltanuló történészhallgató régi álma válik valóra 2054-ben, amikor az egyik egyetemi tanszéken végre megnyitják az időutazók előtt az addig tízesre, vagyis utazhatatlanul veszélyesre értékelt középkort is. Tervezett útja az 1320. év Oxfordjába (hangsúlyozottan az 1348-as nagy pestisjárvány elé) minden nyelvtanulás, tehénfejési és ruhaszövési gyakorlat, a valódi oklevelekből tökéletes precízióval megalkotott háttérsztori és a múltba küldésen aggályos odafigyeléssel dolgozó tudományos stáb ellenére is csúfos kudarc, hiszen Kirvin nem oda, nem akkor, nem úgy érkezik meg, ahogyan kellene. Ez azonban az ötvenedik oldal tájától kezdve már egyre kevésbé érdekli az olvasót, hiszen ennél a múlt és a jelen Angliájában is sokkal nagyobb katasztrófával kell megbirkóznia a szereplőknek. Ez már váratlan eseménysor, túl a közhelyen, amely leköt és meglepetést okoz.
 
A könyv második titka a szerkesztés. Olvastán meg fognak lepődni azok, akik az egy vagy maximum két, arányosan cserélgetett szálon futó akció-sci-fikhez vannak szokva. Itt minden fejezet több részből áll, hol Kirvin Angliájában, hol az egyetemen vagyunk, hol pedig Kirvin naplószerű hangfelvételeit hallgathatjuk, amely az ő Domesday Bookja, Ítéletnapi Könyve. A regény három részéből az első kettő ráadásul kifejezetten lassú menetű, s egészen apró eseményekből áll össze. Töprenghetünk rajta, vajon mi történik Kirvinnel a bizonytalan a múltban: Megszereti a férfit, aki rátalált? Vagy inkább segíti, hogy célba érjen titkos szerelménél, a Kirvint befogadó ház úrnőjénél? A kor gyereknevelése fogja foglalkoztatni? Vagy inkább az ellen tesz majd, hogy az általa megkedvelt család kislányát hozzáadják egy rohadó fogú, durva, ötvenéves lovaghoz? Feltűnik-e majd tudása a ház rosszindulatú nagymamájának, aki nemcsak babonás, de kenetesen fanatikus is? Boszorkánynak kiáltják ki? Gyógyító lesz belőle? Mindez csupa olyan ötlet, amely más szerzőknek könnyedén elegendő volna két-három időutazós középkori regény lefirkantásához is. Willis azonban csak szövögeti a szálakat, egyre jobban megismerteti az olvasóval a nagyon hitelesen ábrázolt középkori világot, jó ismerősünkké tesz minden szereplőt, hogy aztán a harmadik részben felcsapjanak az Utolsó Ítélet lángjai. Ám ekkorra már félig mi is ott vagyunk, abban a képzelt és mégis valóságos középkorban, a lángok között: minden fájdalmat át tudunk érezni, s talán a befejezés is közelről érint majd. Nem is beszélve arról, hogy Kirvin kalandjai csak a könyv kétharmadát teszik ki, hiszen amikor olvasóként a legjobban az érdekelne minket, mi is történik vele odaát, hosszú részek mutatják be a tudományos közösség csődjét, miközben titokzatos járvány tombol 2054-ben, az egyetemet pedig karanténba zárják. Vajon mi köze Kirvin időutazásához a titokzatos fertőzésnek? S milyen hatással lesz a lány útjára és persze Dunworthy professzorra, Kirvin védőangyalára az egész?
 
A válaszhoz szükség van a könyv harmadik jó tulajdonságára: a hangulatos hitelességre. A történelmi adatok tökéletesen pontosak. A 14. századi angliai nyelv foszlányai, a népszokások és a néprajzi részletek, az ízek, szagok, hangok, látványok bemutatása félelmetesen élethűen varázsolja az olvasó elé azt a világot, amely kényszerűen Kirviné lett. Eközben a tudósok környezetét a tragédiákat is megengedő, mégis szórakoztató anekdotikussággal ábrázolja Willis, elég az aranyos unokaöcsre, Colinra gondolni, vagy Mr. Finchre, a tökéletes inasra, aki ötpercenként jelzi, a karanténban minden élelmiszer „csaknem” elfogyott. A könyv harmadik, immár szélvészgyors tempóban, a végítélet lovasaival együtt száguldó részében pedig félelmetes apokalipszis tárul a szemünk elé: olyan látvány, amihez mérve teljes mértékben eltörpül egy hagyományos időutazós regény fő témája, vagyis hogy ó, jaj, vajon visszajut-e a főhős saját idejébe.
 
Egyszerre szépirodalom, történelmi regény és sci-fi tehát Connie Willis könyve. Ha helyenként kissé túlírt is az első két rész, utólag, a mesteri harmadik rész olvastán minden összeáll, és tökéletesen pontossá válik. A fordítás is jól sikerült – főképpen a kötet óriási terjedelméhez viszonyítva –, talán csak azt lett volna érdemes másképp megoldani, hogy a középkori szereplők ne kegyelmednek szólítsák egymást korra és nemre való tekintet nélkül, s ne magázódjanak anakronisztikusan. Ettől azonban még az Ítélet Könyve és magyar kiadása is marad az, ami: egy klasszikus sci-fi legenda, amit ismerni kell és érdemes.
 
Részlet a regényből