Főkép

Ha el kellene döntenem, a kemény krimiirodalom melyik szerzője is áll legközelebb a szívemhez, bizonyosan Raymond Chandlerre szavaznék. Természetesen nem azért tenném ezt, mert ő volt a zsáner igazi megalkotója – hiszen az elsőség Dashiell Hammettet illeti meg. Azért sem, mert ő írta volna a legsötétebb és legrealistább történeteket: a nálunk is méltán népszerű Lawrence Block könyveiben olyan brutális és reménytelen világ tárul elénk, amelyhez viszonyítva még a Kedvesem, Isten veled!, Chandler legkiábrándítóbb regényéé is kedélyesnek tűnik időnként. S bár gyakran írnak történeteinek elképesztő bonyolultságáról, még csak nem is ez az első számú okom: Ross Macdonald könyvei ugyanis még annál is összetettebb megfejtéshez juttatnak el, mint az állítólagos érthetetlenségéért (szerintem viszont körmönfont fordulatosságáért) leggyakrabban szidott Chandler-klasszikus, az Örök álom.
 
A Visszajátszás Chandler utolsó befejezett regénye. Megvan benne minden, amiért műveit szeretni lehet. Fegyelmezett, rövid és sötét kötet. Chandler Asszony a tóban című könyvét szinte tökéletes arányban alkotta a nyomozás leírása és a jellemábrázolás, a moralizálás és az irónia, a gyors menetű elbeszélésmód és a jól adagolt költőiség. Következő két regényében azonban a szöveg a cselekmény elé tolakodott, olyannyira, hogy a Hosszú búcsú helyenként akár túlírtnak is nevezhető. Ezért meglepő, hogy a Visszajátszás olyan végtelenül póztalan, egyszerű és mégis költői. Nincs benne semmilyen szövegburjánzás, mint A hugicában, sem szinte egzotikusan érthetetlenül viselkedő szereplők, ahogy Az emeleti ablakban három is akadt.
 
Két titka a szokásos: a főhős, Philip Marlowe személye és a regényszöveg maga. Marlowe, az esszenciális magándetektív: olyan kőkemény, könyörtelen, bátor és erőszakos, amennyire csak ez egy olvasói karosszékből elképzelhető, ugyanakkor olyan együtt érző, empatikus, magányos és elátkozott, amennyire csak egy ilyen férfias figura lehet úgy, hogy az még ne hasson szenvelgőnek. Nyelvével pedig meglepetést okoz a könyv, hiszen költőiség és száraz eseményleírás, abszolút egyedi nyelvi fordulatok és cinikus belső monológok, szinte romantikus érzelemábrázolás és mélységesen kiábrándító irónia váltja egymást benne. Mindezt Gy. Horváth László mesteri könnyedséggel elkészített fordítása (egyébként a regénynek immár a harmadik, de egyértelműen a legjobb magyar változata) is követi, például így: „Lassú fordulatot tettünk az ikerágy felé. Rózsaszín és ezüstfehér terítő volt rajta. Fura dolgokat rögzít az ember agya. Csúfondáros pillantást vetett rám. Először az egyik, aztán a másik szemét vettem szemügyre, mert túl közel voltak, hogy egyszerre lássam őket. Szépen illettek egymáshoz.” (Mellesleg fél oldallal később Marlowe-ra pisztolyt szegeznek, másféllel később pedig leütik, szóval csak semmi érzelgősség.)
 
E két dologhoz azonban csatlakozik egy harmadik: hogy annyi izgalmas feladvány után ebben a regényben végképpen nem a bűneseten van a hangsúly, hanem a belekeveredő emberek jellemén. Milyen titkot őriz a szép hölgy, akit Marlowe-nak egy türelmetlen és arrogáns ügyvéd utasításai szerint követnie kell? Mivel zsarolja vajon az erőszakos szépfiú, aki motelszobát foglaltatott a nőnek? Vajon lehetséges-e, hogy a szállodatulajdonos maffiafőnök gáncs nélküli, romantikus lovagként cselekedjen? Miért kell Marlowe-nak eltüntetnie egy hullát és miért nem képes megtenni? Mindez fontos is, persze, hiszen olvasóként tudni akarjuk a nagybetűs igazságot, meg azt, ki a bűnös és ki az ártatlan. Csakhogy miután szép lassan mindenre fény derül, lassanként úgy tűnhet, rájönni arra, hogy valójában mi az igazság, s ki jó, ki rossz, nem is olyan egyszerű. A könyv végére megismerünk egy bűntelen gyilkost, egy sajnálatra méltó stricit, egy gyilkos lelkű nagypolgárt, egy véres kezű emberbarátot és egy jelentéktelen fontos embert. Marlowe pedig, aki eleinte távvezérelt, botladozó bábunak érzi magát, akit kedvelnek, de leütnek és megfenyegetnek, mégis felhasználnak, szívós munkával eljut valamihez, amit igazságnak, sőt igazságtételnek is lehet nevezni, ám aztán mindentől, még ettől a végeredménytől is megundorodva távozik. A rejtély megoldása pedig ekkor már szinte nem is fontos. Helyette azt lenne jó eldönteni, vajon végül betöltötte-e a detektív a szokásos, kemény krimis feladatát, és helyrehozott-e valamit a mocskos, korrupt, bűnös és ostoba világban, vagy tetteivel még önmagát is kijátszotta, s a világ maradt ugyanolyan rohadt, mint volt…
 
Chandler azért egy vidámabb hangulatú lezárást is átnyújt az olvasónak, a legeslegutolsó fejezetben ugyanis Marlowe-t felhívja egy bizonyos Linda Loring… Így azután eldönthetjük, melyik a tökéletes zárómondat ehhez a kevéssé ismert, mégis izgalmas és művészi kisregényhez: az, hogy „Egy üres fal egy semmitmondó szobában, egy semmitmondó házban.”, vagy ez: „Tele volt muzsikával a levegő.”? Vajon milyen a világ: fehér, fekete vagy – szürke?
 
A szerző életrajza