Főkép

Lauren Beukes a tavalyi évben magyarul is megjelent regényével, a Zoo City-vel megmutatta, hogy a dél-afrikai, társadalmi és politikai feszültséggel átitatott környezet kiváló háttér egy izgalmas alapötlet kibontásához – ha nem is sikerült tökéletesen a könyv, nagyszerűen szórakoztam, és azonnal kíváncsi lettem az írónő korábbi művére is. Így aztán nagyon megörültem, amikor az Ad Astra Kiadó első idei megjelenése a Moxyland lett, s szerencsére nem is kellett csalódnom. Bár a kötet olvasása előtt felmerült bennem, hogy mennyire lehet még a cyberpunk műfajában újat, érdekeset, s legfőképpen nem unalomig koptatott ötletet mutatni, Beukes ráébresztett, hogy nagyon is van lehetőség benne – s ő ezt maradéktalanul ki is használta.
 
A 2010-es évek végére a világ jelentősen megváltozott a mostanihoz képest, mely minden ember életére kihatással van. Az országokat hatalmas vállalatok irányítják, dolgozóik gyakorlatilag egy felsőbb kasztot képviselnek a kevésbé szerencsés elnyomottakkal szemben. A népnek viszont nem sok lehetősége van hangot adni véleményének, a rendőrségnek és a cégeknek olyan eszközeik vannak, amelyekről a szegényebbek csak álmodhatnak. Nanotechnológiával felturbózott kutyák őrzik a rendet, miközben az emberek között a virtuális jelenlét (s a megszakításától való félelem) legalább olyan fontos lett, mint a valóság. A celebek és reklámok uralják a gondolkodást, a médiában megjelenő tartalom elsődleges lett mindenki számára, felhígult az erkölcs, tömegek függnek a technológiától és a különféle drogoktól. Ebben a kissé eklektikus világban ismerjük meg négy fiatal életét.

Kendra, a karrierje kezdetén álló fotós kísérleti alanynak jelentkezik egy vállalathoz, a testébe fecskendezett nanorobotok által gyakorlatilag eleven reklámja lesz az adott terméknek. Toby menő és népszerű videoblogger, a kabátjába épített kamerákkal közvetíti a műsort, melyet sokan követnek – ennek megfelelően mindig keresi az újdonságot és szórakozást. Amikor megcsapolják pénzforrását, elkezd pénzért virtuális valóság-játékokkal játszani, például a címadó Moxylanddel, melyben kisiskolás korú gyerekekkel verekszik bizarr moxy-lényként. Tendeka az utcakölykök jövőjét próbálja biztosítani, egyben lázad a multicégek uralta, kizsákmányoló rendszer ellen, de félő, hogy az egyre nagyobb volumenű akciókkal végül lebukik. Lerato viszont egy vállalat programozója, aki néhanapján segít Toby-nak és Tendekának kijátszani a biztonsági rendszereket, noha ezzel óriási kockázatot vállal.
 
Ők négyen a társadalom különböző rétegeit képviselik, ezáltal betekintést nyerhetünk úgy a gettóbeli bevándorlók és nyomorgó gyerekek életébe, mint a cégek tiszta, rendezett és gazdag világába. Mindehhez talán még tökéletesebb hátteret biztosít Dél-Afrika, mint a Zoo City esetében – európai kultúránknak döbbenetesen sokszínű, egzotikus és izgalmas környezetnek tűnik. Beukes erre nagyban rá is játszik, ötletkavalkádja lenyűgöző, még ha nem is dolgozza ki túlságosan a részleteket. Minden oldalon valamilyen újdonsággal találkozunk, fokozatosan bővül erről a meglehetősen riasztó cyberpunk jövőről alkotott képünk, s kétségtelen, egyre aggasztóbb is lesz. Beukes nagyszerűen mutatja be, hogy milyen tendenciák jellemzik modern társadalmunkat – ráadásul az is elég ijesztő, hogy ugyan 2008-ban írta meg a regényt, azóta egyre több minden vált valóra elképzeléseiből.
 
A négy fiatal elbeszéléséből megismert események stílusa is sok érdekességet tartogat, mindvégig jellemző a szlengre erősen építő, fiatalos, némileg argós nyelv, melyhez lendületes történetvezetés párosul, jól ütemezett nézőpontváltásokkal és gyorsan pergő cselekménnyel. Habár az alig háromszáz oldalas regény első fele inkább a szereplők és a világ megismerésével telt el, lassan építette fel a szerző a szálakat, azért nem lankadt a figyelmem, inkább elkápráztatott a közeljövő ilyen ábrázolásával. Arról nem is szólva, hogy a karakterek megismeréséhez is kellett az idő, hiszen nem a legszerethetőbb figurák, viszont elevennek tűnnek, és hibátlanul simulnak bele a környezetükbe, mely általuk szintén elképzelhetőbbé válik. Talán egyedül a kötet terjedelmét éreztem kevésnek, az események kibontakozását még szívesen olvastam volna ennyi felvezetés után, túl hamar eljutottunk az egyébként briliáns végkifejletig.
 
A magyar kiadásra most sem panaszkodhatunk, s bár a borítóval még barátkozok, Körmendi Ágnes remek fordítása nagyon jól átadta a hangulatot és a kissé zűrzavaros, de mégis sokszínű atmoszférát. A kötet végén egy helyes moxy-stencil is helyet kapott, hátha valaki szívesen dekorálna a bizarr moxy-kkal. Úgyhogy az Ad Astra idei évkezdése kitűnően sikerült, a Moxyland nekem talán jobban is tetszett, mint a Zoo City. Olyan alkotás, mely hajlandó elmerülni világában, leúszni egészen az aljára, s tapasztalatait meg meri osztani az olvasókkal: így lesz a regény izgalmas és egzotikumban dúskáló jövőképe egyszerre borzalmasan szórakoztató és zavaróan vészjósló. Élni nem szeretnék ilyen világban – ám olvasni róla annál élvezetesebb.

Részlet a regényből