Főkép

Fülszöveg:
A fiú, aki király akart lenni, megszerezte a trónt…

Csaták százai perzselik fel a földeket, amint nagyurak és kiskirályok viaskodnak a széthullott birodalom uralmáért. A galádul lemészárolt anyja és öccse megbosszulásához vezető hosszú úton Honorous Jorg Ancrath herceg kiderítette, kik állnak valójában e végtelen háború mögött. Megismerte a játszmát, és elhatározta, hogy ő fogja letarolni a táblát, bármi áron.

Húszezres hadsereg vonul Jorg vára ellen, a próféciák és a nép istenített bajnokának vezetésével. Minden becsületes ember azért fohászkodik, hogy ez a dicső lovag egyesítse a birodalmat, begyógyítva sebeit. Minden jó király tudja, hogy meg kell hajolnia a túlerő és a jövendölések előtt, ha másért nem, hogy népét és birtokát mentse. De Jorg király nem jó király.

Jorg tisztában van vele, hogy a nála sokkal erősebb ellenséget tisztességes harcban nem győzheti le. Ám a tisztességes játszma sohasem szerepelt a tervei közt.

Részlet a regényből:
Prológus

Szétszórva találtam ezeket a lapokat, szél cibálta, kergette őket a sziklák között. Egyik-másik annyira megpörkölődött, hogy olvashatatlanná vált, és volt olyan is, ami szétmállott a kezemben. Mégis úgy futkostam utánuk, mintha az én történetemet mesélnék el, és nem az övét.
Katherine története ez, Katherine nénémé, mostohám húgáé, Katherine-é, aki furcsa utakat jár be álmaimban. Pár tucat rongyos papírlap, a súlyuk semmi, a hópelyhek végigszánkáznak rajtuk, túl hidegek ahhoz, hogy odatapadjanak.
Váram füstölgő romjain ültem, ügyet se vetve az egymás hegyén-hátán heverő, bűzlő hullákra. Törpék voltunk ott a mindenfelől égbe szökő hegyek között, az Odú játékszer, és játékszerek az immár mit sem érő, szanaszét dülöngélő ostromgépek is. A tüzek füstje a szememet marta, a szél hidege a csontomig hatolt, de én csak ültem ott, és olvastam az ő emlékiratát.

Katherine Ap Scorron naplójából

Október 3. napja, az Interregnum 98. esztendejében
Ancrath, Magasvár, a Szökőkútterem

A Szökőkútterem éppen olyan ronda, mint bármelyik terem ebben a ronda várban. Nincs is benne szökőkút, éppen csak bugyog valamicske víz a medencében. Nővérem udvarhölgyeivel van tele a szoba, megállás nélkül varrnak, meg ejnyebejnyéznek, amiért én írok, mintha bizony a penna tintája olyan nyomot hagyna, amit nem lehet lemosni.
Fáj a fejem, a cinaüröm se segít. Egy cserépszilánkot találtam a sebben, pedig Glen barát azt állítja, hogy kitisztította. Utálatos emberke. Anyámtól kaptam azt a vázát, amikor Sarethtel eljöttünk hazulról. Összevissza ugrálnak a gondolataim, fáj a fejem, remeg a lúdtoll a kezemben.
A hölgyek nagy szakértelemmel öltögetnek, lapos öltés, keresztöltés, lánc. Hegyes kis tűk, tompa kis agyak. Gyűlölöm őket, az ejnyebejnyézésüket, a szorgos ujjaikat, a lustán elnyújtott ancrathi beszédjüket.
Visszaolvastam, amit tegnap írtam. Már nem is emlékeztem rá, de azt írtam le benne, hogyan próbált megölni Jorg Ancrath, miután meggyilkolta, megfojtotta Hannát. Persze ha tényleg meg akart volna ölni, jobban is csinálhatta volna: anyám vázáját törte szét a fejemen. Pedig ha máshoz nem is, az öléshez aztán ért. Sareth elmesélte, hogy amit az udvarban mondott arról a rengeteg gellethiről, akik hamuvá égtek… az utolsó szóig igaz. Merl Gellethar vára nincs többé. Egyszer, gyerekkoromban, találkoztam vele. Alamuszi, vörös képű ember volt. Úgy nézett rám, mintha fel akarna falni. Őt nem sajnálom. De az a sok ember! Nem lehettek mindnyájan rosszak.
Le kellett volna szúrnom Jorgot, amikor volt rá lehetőségem. Bárcsak gyakrabban engedelmeskedne a kezem! Ne remegne, amikor a pennát fogom, tanulna meg varrni, szúrná le az unokaöcsémet, ha azt parancsolom neki… Glen baráttól úgy hallom, jóformán letépte rólam a ruhát. Tönkrement, az egyszer biztos. Még ezek az üresfejű hölgyek se tudnák rendbe hozni a tűjükkel-cérnájukkal.
Nem szép tőlem, hogy ilyeneket gondolok. A fejfájásomra fogom. Sareth folyton azt hajtogatja, legyek kedvesebb. Légy kedves. Maery Coddin például nem csak a varráshoz meg a pletykálkodáshoz ért. Még ha most a többiekkel együtt varrogat meg szedtevettézik is. Maeryvel kettesben jól el tudnék beszélgetni, azt hiszem. Na, ennyi kedvesség elég is egy napra. Sareth is mindig kedves, és mire ment vele? Egy vénembernek lett a felesége, aki egyáltalán nem kedves, sőt érzéketlen és rémisztő, és domború pocakjában máris ott a gyerek, akiből majd nyilván ugyanolyan vadember lesz, mint Jorg Ancrathból.
Az erdei sírkertbe fogom eltemetni Hannát. Maery azt mondja, ott jó helye lesz. Minden várbeli cselédet oda temetnek, hacsak a család ki nem kéri őket. Maery azt mondja, majd keres nekem egy új szolgálót, de ez olyan érzéketlenül hangzik, mintha bizony éppen olyan könnyű lenne pótolni Hannát, mint egy elszakadt csipkét vagy egy széttört vázát. Kordéval fogjuk kivinni, holnap. Egy ember most készíti a koporsót. Mintha egyenesen a fejembe kalapálná a szögeket.
Hagynom kellett volna Jorgot meghalni ott, a trónterem padlóján. De ez lelketlenség lett volna. Verje meg az isten.
Holnap temetjük Hannát. Öreg volt, állandóan panaszkodott, hogy fáj mindene, de ez még nem jelenti azt, hogy meg akart volna halni. Hiányozni fog. Rideg asszony volt, talán kegyetlen is, de velem soha. Nem tudom, sírok-e majd, amikor letesszük a gödörbe. Sírnom kellene. De nem tudom, hogy fogok-e.
Ez holnap lesz. Ma azonban vendégünk van. Nyíl hercege jött látogatóba, fivérével, Egan herceggel és kíséretével. Az a gyanúm, Sareth férjhez akar adni. Vagy ha nem ő, akkor a vénember, Olidan király. Sareth ötletei manapság többnyire nem őtőle származnak. Majd meglátjuk.
Addig is megpróbálok aludni. Reggelre talán a fejfájás is elmúlik. És azok a furcsa álmok sem kísértenek többé. Talán egyszer s mindenkorra kiverte őket a fejemből anyám vázája.

1

A menyegző napján

Nyisd ki a ládikót, Jorg.
Néztem. Egy rézládikó, tövismintás, se zárja, se csappantyúja.
Nyisd ki a ládikót, Jorg.
Egy rézládikó. Akkora sincs, hogy egy fej beleférjen. Egy gyermek ökle, talán.
Egy kupa, a ládikó, egy kés.
Néztem a ládikót, ahogy tompán megcsillantak rajta a kandalló lángjai. A tűz melege nem ért el hozzám. Hagytam, hogy leégjen. A nap alászállt, árnyékok lopták el a szobát. A parázsba bámultam. A termet ellepte az éj, és én még mindig nem mozdultam, mintha kőből volnék, mintha a mozgás bűn volna. Feszültség kötött csomóra. A pofacsontomon vibrált, satuba fogta az állkapcsomat. Ujjbegyeim alatt éreztem az asztal erezetét.
Feljött a hold, és szellemfényeket festett a kockaköves padlóra. A holdfény rálelt a kupámra, benne az érintetlen borral, és felragyogtatta ezüstjét. Felhők nyelték el az eget, és halk eső hullt a sötétben, emlékeket idéző. Hajnaltájt, amikor már tűz, hold, csillag is cserbenhagyott, a késemért nyúltam. Csuklómhoz nyomtam hideg élét.
A gyermek még akkor is a sarokban hevert, kifacsarodott tagokkal, jóvátehetetlenül összetörve. Néha úgy érzem, több szellemet láttam, mint eleven embert, de ez a kisfiú, ez a négyéves gyermek nem hagy nyugodni.
Nyisd ki a ládikót.
A válasz a ládikóban van. Ennyit tudtam. A kisfiú azt akarta, hogy nyissam ki. Lényem nagyobbik fele is ki akarta nyitni, hogy előtóduljanak az emlékek, bármilyen sötétek, bármilyen veszedelmesek. Vonzott magához, mint a szikla pereme, egyre erősebben, szabadulást ígérve.
– Nem! – Az ablak felé fordítottam a székem, meg az eső felé, amely kezdett hóvá fehéredni.
Egy sivatagból hoztam ki azt a ládikót, egy sivatagból, amely nap nélkül is perzselt. Négy esztendeje őrizgettem. Nincs emlékem róla, ahogy először kézbe veszem, nincs képem korábbi tulajdonosáról, szinte csak annyit tudok, hogy a pokol, amely benne rejtőzik, kis híján elvette az eszemet.
Tábortüzek csillogtak a messzeségben, a havas esőn túl. Annyi tűz, hogy jóformán kirajzolták a táj arculatát, a hegyek hullámzó vonalát. Három völgyben zsúfolódtak össze Nyíl hercegének katonái. Egyben nem fért el a serege. Három völgy, tele lovagokkal és íjászokkal, pikásokkal, csatabárdosokkal, kardviselőkkel, kordékkal és szekerekkel, ostromgépekkel, létrákkal, kötelekkel, forralni való szurokkal. És kék sátrában, valahol odakinn, ott volt Katherine Ap Scorron is, négyszáz embere beleveszett a sokadalomba.
Ő legalább gyűlöl. Inkább haljak meg olyan valaki kezétől, aki meg akar ölni, akinek jelent valamit a halálom.
Még egy nap, és körbevesznek bennünket, lezárják az utolsó völgyeket és hegyi utakat is keletre. Aztán majd meglátjuk. Négy évig tartottam az Odút, amióta csak a nagybátyámtól elvettem. Négy évig, Renar királyaként. Nem adom fel egykönnyen. Nem. Ádáz tusa lesz.
A gyermek most tőlem jobbra állt, kivérezve, némán. Nem világított, én mégis mindig megláttam a sötétben. Még lehunyt szemhéjamon át is. Szeme, amely engem figyelt, olyan volt, mint az enyém.
Elhúztam a pengét a csuklómtól, hegyével megkocogtattam a fogam.
– Hadd jöjjenek – mondtam. – Megkönnyebbülés lesz.
És ez igaz is volt.
Felálltam, nyújtózkodtam egyet.
– Maradj, vagy pusztulj innen, szellem. Én most alszom egyet.
Ez viszont hazugság.

Pirkadatkor megjelentek a szolgák, és én hagytam, hogy felöltöztessenek. Hülyeség, de kiderült, hogy egy királynak azt kell csinálnia, amit a királyok szoktak. Még egy ilyen bádogkoronás királynak is, akinek csak egyetlen, ronda vára van, meg olyan földjei, amelyek hol fölfelé, hol lefelé mennek a legelképesztőbb szögekben, és több rajtuk a kecske, mint az ember. Kiderült, hogy az alattvalók sokkal inkább hajlandók életüket áldozni egy olyan királyért, akit reggelenként kékre fagyott kezű parasztok öltöztetnek, mint egy olyanért, aki magától is fel tud öltözni.
Frissen sült kenyeret reggeliztem. Minden pitymallatkor ezzel vár az apródom a hálókamra ajtaja előtt. Makin beállt mögém, amint a trónterembe indultam, sarka csattogott a kockaköveken. Makin nagyon ért a csörömpöléshez.
– Jó reggelt, felség – mondta.
– Hanyagold a rossz szöveget. – Röpködtek rólam a kenyérmorzsák. – Van egy kis problémánk.
– Arra a húszezer problémára gondolsz, akik már tegnap este is itt topogtak a küszöbünk előtt? – kérdezte Makin. – Vagy azóta megszaporodtak?
Megpillantottam a gyermeket egy kapualjban, ahogy elhaladtunk előtte. Szellem és napvilág nem passzol egymáshoz, de ez még a legkisebb árnyékfoltban is képes előbukkanni.
– Meg, eggyel – válaszoltam. – Ma délelőtt nősülök, és nincs egy rongyom, amit fölvehetnék.

A Kiadó engedélyével.