Főkép Zombikról újat mondani? Emberes próbálkozás. Mindenesetre csoszogó-hörgő, de legfőképpen élőhalott fantáziával biztosan nem lehet innovációt lehelni a témába. Főleg akkor nem, ha a szerző a szokásos-szokványos zombi-attribútumokat veszi alapul: lassú járás, gondolkodni nem tudás, a továbbfertőzésre irányuló vérszomj, csakis az agy elpusztításával történő végleges kiiktatás. Ha a hagyományos kereteket nézzük, valóban kijelenthető, hogy minden bőrt (és belsőséget) lenyúztak már a témáról, ezért kapja fel az ember a fejét, amikor valaki a klasszikus paraméterek mentén színezi olyanra a képet, amelyet eddig még nem láttunk-olvastunk. Nos, azt a személyt, aki – ráadásul hölgyként – ilyen lépést mert húzni, Mira Grant-nek hívják. Legalábbis álnéven. A Seanan McGuire néven anyakönyvezett amerikai írónő 1978-ban született, s szakmáját tekintve nemcsak írásairól ismert, hanem az úgynevezett „filk music”-beli (a sci-fi és a fantasy műfajához kapcsolódó zenei műfaj és kultúra) tevékenységéről is. Seanan 2010-ben robbant be a köztudatba Rosemary and Rue című városi folklór fantasy-detektív történetével, amellyel legjobb újonc szerzőként elnyerte a John W. Campbell-díjat. Mira Grant álnév alatt más vizeken evez: zombi horror mögé bújtatott politikai thrillerek ír. A Newflesh trilógiába tartozó Etetés – Feed mellett Deadline és Blackout címmel írt regényeket, következő munkája pedig, a Parasite 2013-ban jelenik majd meg Amerikában.
 
Az Etetés borítójának hangzatos – és marketing szempontból igencsak hatásos – felütése, ha akarjuk, ha nem, alaprezonanciát ad a könyvnek, mint egy zenei hangvilla: „A jó hír: életben maradtunk! A rossz hír: ők is”. Mira Grant regényének alaptézise már eleve fifikás, méghozzá úgy, hogy akár igaz is lehet(ne). 2014-ben az orvostudományt ünnepelte a világ: megtalálták a közönséges nátha, sőt, a rák ellenszerét is! Nem kellett többé félni például a tüdőráktól sem, hiszen bármennyit is dohányzott az ember, egyszerűen nem tudott kialakulni a betegség, vagy ha mégis, hát megvolt rá a gyógyszer. Csakhogy a tudósok egyvalamivel nem számoltak: a kétféle ellenszer (nátha és rák) összetevőinek egy szervezetbe történő beadása olyan módosulást, egymásrahatást gyakorolt, amely megállíthatatlan fertőzésként harapódzott el az emberekben. Az újonnan létrejött vírustörzsek átvették a hatalmat a testek és az elmék felett, zombikká degradálva az emberi szervezetet, s egyetlen késztetést kódolván beléjük: hogy bármilyen élőlényt, aki vagy ami az útjukba kerül, felfaljanak és/vagy megfertőzzenek. Ez volt a Feltámadás napja, amikor minden (mármint a pokol) elszabadult.
 
De az emberiség nem lenne emberiség, ha nem élte volna túl ezt is. A zombik szorongatta világban a normálisnak megmaradt túlélők ugyanúgy folytatták bevett civilizációs hétköznapjaikat, mint a biológiai armageddon előtt – csak elképzelhetetlenül szigorú biztonsági előírások közepette. Nagyjából negyed évszázad telt el a Feltámadás óta. Egy örökbefogadott blogger testvérpár, Georgia és Shaun Mason a tulajdonosai a Világvége Afterparty nevű internetes oldalnak, amely több virtuális (újság)írót foglalkoztat. A huszonéves testvérek a technikai zseni Buffy Meissonier-rel kiegészülve életük lehetősége előtt állnak, amikor bekerülnek az elnökségért induló Ryman szenátor közvetlen sajtócsapatába. A kampány során aztán szépen-lassan kiderül, hogy nem minden esetben a zombik jelentik a legnagyobb fenyegetést, mivel az ellenlábas indulók egyszerűen bármire képesek, még a biológiai terrorizmus leghátborzongatóbb cselekedetei sem jelentenek tabut a számukra. Amikor pedig felsejlik a lehetősége annak, hogy a legbelsőbb körök is szerepet játszanak a szabotázsban, Georgia, Shaun és Buffy élete is veszélybe kerül.
 
Mira Grant regénye szó szerint „Etetés” abban az értelemben, hogy a zombi-thrillernek álcázott történet valójában a jelenre vonatkoztatott, csúnyán (mert igazul) csengő társadalomkritika. Szigorú vizsgálat alá veszi a média erejét-szerepét csakúgy, mint a politikai machinációk világát olyan körülmények között, amelyek ugyan nem hétköznapiak, de pontosan emiatt esik nagyobb súly manipulatív emberi viselkedésünkre. A zombikeretek a legapróbb vércseppig átgondoltak, kidolgozottak és megvalósítottak. Mira Grant-nek egyszerűen mindenre van válasza: hogyan indult a járvány; hogyan tartható így-úgy kordában; milyen vizsgálati eszközök állnak rendelkezésre a fertőzöttek és egészségesek (mármint azok, akiknél még nem aktiválta magát a fertőzés) számára; milyen törvényi rendelkezések és szabályozások vannak érvényben a Kellis-Amberlee (ez a zombivírus hivatalos neve) sújtotta világban; hogyan alakultak át a társadalmi-szociális szokások a fertőzésveszély következtében; és így tovább. Az Etetés olyannyira képes a részletekbe menni, hogy tüzetes magyarázatot kapunk például arra is, Georgia miért kénytelen napszemüveget viselni (retinális KA-ban szenved). Grant regénye mindezektől olyasfajta hitelességgel mesél, amely egy fikció esetében mindenképpen elismerendő.
 
Az Etetés akár gyenge lábakon is billeghetne, ha nem lennének a zombikulisszák a már vázolt módon zseniálisan kidolgozva. A történet önmagában, a végtelenségig lecsupaszítva egyszerű, mondhatni egysíkú és unalmas. Bloggerek, elnökválasztási kampány, szabotázs, belső tégla, lezárás. Ennyi. Viszont Mira Grant regénye pontosan attól lesz nagyszerű, hogy egy poszt-zombi-apokalipszisbe helyez egy mai, hiteles vonalú, lineáris cselekményt. Így nézve viszont már más minőséget kapunk. A humor azért helyenként így is kirí, a cool, filmes amerikai beszólások (mondjuk a legfeszültebb jelenetekben) inkább kicsit kínosak, mint viccesek – nem oda illők. Bár, ha úgy vesszük, hogy fiatal lány a mesélő (Georgia, majd Shaun), akkor ezt sem nehéz elnézni neki. A naplószerű elbeszélésmód találó, a fordulatok, mérföldkövek pedig olyannyira hatásosak és váratlanok, hogy éleket adnak a történetnek. Mira Grant nem fél főhősöket kiiktatni, ha a cselekmény tendenciája éppen azt követeli meg, ez pedig nem csupán bátorság, hanem átgondolt és következetes dramaturgia. Az Etetés tehát nem (pusztán) zombiregény, a felszín alatt valami jóval több (is akár). Összességében véve kiváló meglepetés, a műfajon belül új irányvonal, az olvasók számára pedig magával ragadóan izgalmas utazás. De ugye tényleg nem a jövőnkbe?