Főkép Fülszöveg:
Alex Rechtnek és különleges nyomozócsoportjának két ügye is akad egyszerre. Stockholm külvárosában halálra gázolnak egy férfit, akit a hatóságok képtelenek azonosítani. A boncolás alapján egyértelmű, hogy szándékosan ütötték le. A tettes és az indíték ismeretlen. Ezzel egy időben holtan találnak egy lelkészt és a feleségét. Felmerül, hogy a férfi esetleg nem tudta elviselni lánya halálának hírét, s ezért lőtte agyon a feleségét. A házaspár ismerősei ezt teljes képtelenségnek tartják. A nyomozás során kiderül, hogy a lelkész menekülteket bújtatott vidéki nyaralójuk pincéjében.
Ali Irakból menekült Svédországba. A titokzatos szervezet, amely átcsempészte őt a határon, érdekes ajánlatot tesz neki. A fizetségnek csak egy részét kell pénzben törleszteni, feltéve, ha vállal egy kis szívességet...

Részlet a regényből:
KEZDETBEN

Nincs más ilyen menedéke

A mező, zöld gyepével és vadvirágaival, mindig is az övé volt. Nem volt különösebben nehéz megegyeznie a testvérével; csupán a nyaraló padlását kellett neki átengednie. Sosem fért a fejébe, hogy mehetett bele egy ennyire nyilvánvalóan rossz üzletbe – egy unalmas padlásért cserébe egy mezőt. De hallgatott. Még képes és további követelésekkel áll majd elő.
A burjánzó, érintetlenül hagyott mező a kerten túl kezdődött. Kisebb korában a magasabb növények egész a nyakáig értek. Most, hogy idősebb lett, már csak a derekáig. Könnyed léptekkel, figyelmesen vizsgálódva sétált a füvön, érezte a virágok és indák érintését csupasz lábán. Virágot szedni csendben kellett, másképp nem ment. Hét különböző fajtát kellett összeszednie a nyári napforduló napján, és a párnája alá dugni. Akkor álmában meglátja őt, a férfit, aki majd feleségül veszi.
Legalábbis ezt gondolta, amikor kicsi volt, és először szedett virágot a napfordulón. A testvére meg ugratta.
– Úgyis Viktort akarod látni! – nevetett.
Naiv és butácska volt már akkor is. De egyáltalán nem Viktort szerette volna látni, hanem valaki mást. Egy titkos valakit.
Az első alkalmat követően minden évben megismételte a rituálét. Ahhoz persze már túl nagy volt, hogy higgyen ebben a régi babonában, de még így is fontosnak érezte. Mással amúgy sem igazán tudja lefoglalni magát, gondolta cinikusan. A szülei, amióta az eszét tudta, ragaszkodtak hozzá, hogy itt, vidéken ünnepeljék a nyári napfordulót, és ezt évről évre egyre komolyabb megpróbáltatásként élte meg. Ez az év ráadásul minden korábbinál rosszabb volt, mert meghívták a barátnője, Anna bulijára. Anna szülei óriási napfordulóünnepet rendeztek, ahová meghívták a gyerekeik barátait is.
De őt nem engedte el az apja.
– Úgy ünneplünk, ahogy mindig szoktunk – mondta. – Együtt. És ez mindig így lesz, amíg itthon laksz.
Elfogta a pánik. Hát nem érti, milyen ostobaságot beszél? Egyáltalán gondolni is csak évek múlva gondolhat az elköltözésre! A testvére hűtlensége sem segített. Őt sosem hívták meg bulikba, és semmi problémája nem volt azzal, hogy a szüleikkel vannak összezárva a semmi közepén. Mintha még kedvelte is volna a különös vendégeket, akik napnyugtakor bukkantak elő a pincéből, és akiket a beüvegezett verandán fogadtak, melynek redőnyeit Anya leengedte, hogy nehezebb legyen belátni.
Ő gyűlölte őket. A család többi tagjától eltérően képtelen volt részvétet vagy sajnálatot érezni irántuk. Lompos, büdös emberek voltak, akik nem voltak képesek felelősséget vállalni a saját életükért. Akiknek nem futotta értelmesebbre, mint hogy egy pincében kuksoljanak az isten háta mögött. Akik ilyen szánalmasan kevéssel megelégedtek. Ő sohasem volt elégedett. Soha.
– Szeresd felebarátodat – mondta az apja.
– Hálásnak kell lennünk azért, amink van – szajkózta az anyja.
Már régóta nem figyelt oda rájuk.
Akkor figyelt fel a férfira, amikor a negyedik virágot szedte le. Biztosan zajt csapott, különben észre sem vette volna, hogy ott van. Gyorsan kapta fel tekintetét a mezei virágokról, és a napfény elvakította. A férfiból csak sötét sziluett látszott, a korát vagy a kilétét lehetetlen volt megállapítani.
Hunyorgott, és leárnyékolta szemét a kezével. Ó, igen, már tudta, ki az. Néhány napja, egy este látta a konyhaablakból, amikor Apa későn jött haza, egy újabb adagnyi vendéggel. Ez magasabb volt a legtöbbjüknél. Nem idősebb, de magasabb. Izmosabb. Erőteljes álla volt, amitől úgy nézett ki, mint az amerikai katonák a filmekben. Szögletes álla.
Mindketten mozdulatlanul álltak, egymást fürkészték a tekintetükkel.
– Nem szabad kijönnie – mondta a lány, dölyfösen nézve a férfi ra, bár tudta, hogy fölöslegesen beszél.
A pincében lakók közül senki sem értett svédül.
Mivel a férfi nem mozdult, és nem is szólt semmit, a lány sóhajtott, majd folytatta a virágszedést.
Harangvirág.
Margaréta.
A háta mögött a férfi lassan megindult. A lány lopva hátrapillantott, és eltűnődött, hová tarthat. Látta, hogy közelebb jött hozzá.
Ő és a családja csupán egy alkalommal járt külföldön. Egyetlenegyszer voltak igazi nyaraláson, amikor a Kanári-szigeteken napoztak és fürödtek. Az utcán csak úgy nyüzsögtek a kóbor kutyák, a turisták után szaladtak. Apa nagyon ügyesen kergette el őket.
– Huss! – dörögte, és elhajított egy követ.
Ez mindig bevált. A kutyák a kő után vetették magukat, otthagyták őket.
Ez a férfi a mezőn a kóbor kutyákra emlékeztette őt. Volt a szemében valami kiszámíthatatlan, megfejthetetlen. Talán düh is. A lány nem tudta, vajon mit fog tenni legközelebb. A kődobálás itt nem segített volna. Egy pillantás a ház felé megerősítette abban, amit amúgy is tudott, hogy a szülei és a testvére bementek az autóval a városba, friss halat szerezni az ünnepi vacsorához. Ez is egy afféle nevetséges, úgynevezett hagyomány volt, amelyet a szülei arra találtak ki, hogy fenntartsák a normális család látszatát. Mint mindig, most is azt mondta, hogy nem akar velük menni, így szép nyugodtan leszedhette a virágait.
– Mit akar? – kérdezte ingerülten.
Ingerülten, és most már riadtan is. Az ösztönei jól működtek, fel szokta ismerni a közelgő veszély szagát. Most pedig minden érzéke azt súgta neki, hogy úrrá kell lennie a helyzeten.
Durvának érezte a kezében szorongatott virágszárakat. Már csak egyet kellett leszakítania. Százszorszépet. Egy beképzelt kis gyomot, ahogy az apja emlegette.
A férfi még néhány lépéssel közelebb jött hozzá. Aztán csak állt ott, néhány méterre tőle. Széles, alattomos vigyor ült ki lassan az arcára. És ebben a pillanatban a lány már tudta, miért jött.
A lába gyorsabb volt a gondolatainál. Gerincvelői reflexet váltott ki belőle a fenyegetés érzete, és futásnak eredt. A kert széle százméternyire sem volt; újra és újra segítségért kiáltott. Éles sikolyait felszívta a mező csendje. A száraz föld tompította rohanó léptei zaját, majd a súlyos puffanást is, amikor a férfi csupán húszméteres hajsza után földre vitte. Mintha eleve tudta volna, hogy a lány úgysem menekülhet, és csak az üldözés öröméért adott volna neki egy kis egérutat.
Küzdött, akár egy állat, ahogy a férfi hanyatt lökte, és elkezdte lerángatni róla a ruhát, olyan erővel és módszerességgel, hogy a lány túlhevült agya ráeszmélt, már nem először csinál ilyet.
Aztán amikor vége lett, és zokogva hevert a mélyedésben, melyet a testük vájt a zöldbe, tudta, hogy ezután soha nem lesz képes összeszedni magát. Összeszorított öklében, melynek minden bütyke lehorzsolódott a küzdelemben, még mindig ott fogta a nyári virágcsokrot. Most úgy ejtette el, mintha égetné a kezét. Semmi szükség nem volt többé a virágokra. Már tudta, kinek az arcát fogja látni álmaiban.
Amikor a szülei autója megállt a ház előtt, ő még mindig a mezőn hevert, képtelenül arra, hogy felálljon. A felhők mintha otromba játékot játszottak volna a kék égen. A külvilág változatlannak látszott, bár a sajátja örökre összeomlott. Addig feküdt ott, amíg észre nem vették, hogy eltűnt, és ki nem jöttek, hogy megkeressék. Mire rátaláltak, már nem ugyanaz az ember volt.

A JELEN

Az Úr veszi, az Úr adja,
Gyermekeit el nem hagyja.
Övé az a szent akarat,
Hogy ők tiszták maradjanak.

2008. FEBRUÁR 22., PÉNTEK
STOCKHOLM

Nem tudva, hogy hamarosan meghal, óriási lelkesedéssel és odaadással tartotta meg utolsó előadását. A péntek hosszú nap volt, de gyorsan teltek az órák. Közönsége figyelmes volt, és Jakob Ahlbin szívét melengette, hogy rajta kívül ennyi embert érdekel ez a téma.
Amikor néhány nappal később ráeszmélt, hogy minden elveszett, röviden eltűnődött azon, hogy vajon ez az utolsó előadás lehetett-e az oka. Talán túl nyílt volt a kérdések során, és felfedte, hogy olyan tudás birtokában van, melynek senki sem akarja, hogy a birtokában legyen. De nem igazán hitte ezt. Egészen halála pillanatáig meg volt róla győződve, hogy lehetetlen lett volna elhárítani a katasztrófát. Amikor megérezte halántékán a súlyos vadászpisztoly nyomását, már mindennek vége volt. De ettől még nem bánta kevésbé, hogy itt kell véget érnie az életének. Még annyi mindent szeretett volna adni.
Jakob már nem is emlékezett, hány előadást tartott az évek során, és tudta, hogy jóra használta fel ékesszólói tehetségét. Előadásai tartalma általában nagyjából ugyanaz volt, ahogyan az őket követő kérdések is. A hallgatóság változott. Tagjait néha utasították a részvételre, néha saját akaratukból jöttek el. Jakobnak mindegy volt. Alkalomtól függetlenül elemében volt a katedrán.
Általában a csónakok képével kezdte. Talán gonosz trükk volt, de tudta, hogy ezzel mindig célba talál. Tucatnyi ember egy aprócska csónakban, hetekig, egyre kimerültebben és elkeseredettebben. A horizonton pedig halvány délibábként ott volt Európa, mint valami álomkép vagy a képzelet szüleménye, olyasmi, amit ezek az emberek sosem reméltek a valóságban is meglátni.
– Azt hisszük, számunkra ez ismeretlen jelenség – kezdett bele.
– Azt hisszük, a világ egy más részéhez tartozik, velünk nem történt meg, és soha nem is fog.
Háta mögött a kép csendben változott – Európa térképe jelent meg a kivetítőn.
– Néha rövid az emlékezet – sóhajtott. – Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy csupán néhány évtizede Európa lángokban állt, és az emberek pánikba esve menekültek egyik országból a másikba. És elfelejtjük azt is, hogy alig egy évszázada több mint egymillió svéd döntött úgy, hogy elhagyja a hazáját, és Amerikában kezd új életet.
Kezével a hajába túrt, elhallgatott egy pillanatra, és ellenőrizte, figyel-e a közönség. A kép újra változott, most Max von Sydow és Liv Ullmann volt látható rajta Vilhelm Moberg Kivándorlók című sorozatában.
– Egymillió ember! – ismételte. – Egy pillanatig se gondolják, hogy Karl-Oskar és Kristina bármi mást látott az útjukban Amerikába, mint büntetést! Ne képzeljék, hogy nem maradtak volna Svédországban, ha tehetik! Azt képzeljék el, önöket mi kényszeríthetné rá egy ekkora váltásra, hogy hátrahagyják a régi életüket, és egy teljesen újat kezdjenek, egy másik kontinensen, egy fillér nélkül, mindössze annyi vagyontárggyal, amennyi egy szaros kis bőröndben elfér.
Nem véletlenül fogalmazott durvábban. Egy szitkozódó lelkész mindig sokkolja a hallgatóságot.
Nagyon jól tudta, hol számíthat ellenállásra. Volt, hogy akkor ütközött bele, amikor megmutatta Karl-Oskar és Kristina képét. Volt, hogy később. Ezen a délutánon rögtön azután következett be a dolog, hogy az első szitokszót kiejtette. Egy fiatalember az első sorok egyikében láthatóan provokatívnak találta ezt, és feltette a kezét, mielőtt Jakob folytathatta volna.
– Már elnézést, hogy közbeszólok – mondta éles hangon –, de hogy a fenébe vonhat ilyen párhuzamot?
Jakob tudta, mi jön most, de az ügy érdekében a homlokát ráncolva hallgatott.
– Karl-Oskar és Kristina, meg a többi svéd, aki Amerikába ment, agyondolgozta magát, miután odaért. Ők építették azt az átkozott országot! Megtanulták a nyelvet, és alkalmazkodtak az ottani kultúrához. Szereztek munkát, és nem ugráltak. Azok, akik most Svédországba jönnek, ezek közül egyiket sem csinálják. A saját kis gettóikban laknak, szarnak megtanulni svédül, segélyből élnek, és büdös nekik a munka!
A terem elcsendesedett. Nyugtalanság söpört végig a hallgatóság tagjain, mint valami hazajáró lélek. Nyugtalanság, hogy itt baj lehet, hogy esetleg kiderül, egyetértenek a fiatalemberrel. Halk sutyorgás indult meg, és Jakob néhány pillanattal tovább várt. Gyakran próbálta ezt megmagyarázni azoknak a politikusoknak, akik még figyeltek rá: a hallgatás nem ártalmatlanítja az olyan gondolatokat és érzelmeket, amelyeket hallgatója az imént fejezett ki. A fiatalember fészkelődött a székén, összefonta a karját, felszegte az állát, úgy várta, hogy a lelkész válaszoljon. Jakob várakoztatta egy kicsit, olyan arcot vágva, mintha az iménti hozzászólás újdonság lett volna a számára. A háta mögötti képre pillantott, majd vissza a hallgatóságra.
– Azt hiszik, így tervezték, amikor ideutaztak? Vegyük azokat, akik tizenötezer dollárt fizettek, hogy a lángoló Irakból Svédországba jussanak. Arról álmodtak, hogy egy ócska hatvanas évekbeli panelben fognak élni az „Otthont a millióknak” programból, egy bűzlő telken valahol a város legszélén? Tíz másik felnőttel összezsúfolódva egy háromszobás lakásban, munka nélkül, a családjuktól elszakítva? Egyedül? Ez a bizonyos tizenötezer dollár ugyanis csak egy ember ideszállításának az ára.
Egyik hosszú ujját feltartotta a levegőbe.
– Azt hiszik valaha, akár a legvadabb álmaikban, eszükbe jutott, hogy ilyen kirekesztettség vár itt rájuk? Egy orvos, ha szerencsés, dolgozhat taxisofőrként, a kevésbé képzetteknek ilyen állás sem jut.
Vigyázva, nehogy szemrehányónak tűnjön, a fiatalemberhez fordult, aki az imént beszélt.
– Én azt hiszem, úgy gondolkoztak, ahogy Karl-Oskar és Kristina. Azt hiszem, úgy gondolták, hogy olyan lesz, amilyen Amerikába menni volt száz évvel ezelőtt. Ahol a csillagos ég volt a határ mindenkinek, aki hajlandó volt erőfeszítéseket tenni érte, ahol a kemény munka meghozta a gyümölcsét.
Jakob szeme megakadt egy fiatal nőn. A nő szeme csillogott, a kezében összegyűrt papír zsebkendőt szorongatott.
– Hiszem – folytatta szelíden –, hogy nagyon kevés az olyan ember, aki azt választaná, hogy egy panellakásban üljön, és nézze a falat, ha volna más lehetősége is. Legalábbis a munkám során erre a következtetésre jutottam – tette hozzá.
Nagyjából ettől a ponttól kezdve változott meg a hangulat. Ahogyan mindig. A hallgatóság elcsendesedett, és növekvő érdeklődéssel figyelt. A képek váltakoztak, abban az ütemben, ahogy Jakob elbeszélése az utóbbi időben Svédországba érkező bevándorlókról kibontakozott. Fájdalmasan éles fotók ábrázoltak olyan férfiakat és nőket, akiket teherautóba zárva szállítottak Törökországon át Európába.
– Tizenötezer dollárért egy iraki kap egy útlevelet, az utat, meg egy történetet. Az embercsempészek szervezete behálózza egész Európát, és elér azokig a konfliktusövezetekig, ahonnan az emberek menekülnek.
– Milyen történetet kapnak? – kérdezte egy nő.
– Egy menekült háttértörténetét – magyarázta Jakob. – Az embercsempész elmondja nekik, mit kell mondaniuk, hogy legyen esélyük Svédországban maradni.
– Tizenötezer dollár? – kérdezte kétkedve egy férfi. – Az hatalmas összeg, komolyan szükség van ennyire?
– Természetesen nincs – válaszolta türelmesen Jakob. – A hálózatok mögött álló emberek hihetetlen összegeket tesznek zsebre. Kegyetlen üzlet ez, és teljességgel igazságtalan. Ugyanakkor, brutalitása ellenére, bizonyos fokig érthető is. Európa zárva van a rászorulók előtt. A befelé vezető utak illegálisak. És bűnözők őrzik őket. Újabb kezek emelkedtek a magasba, és Jakob kérdést kérdés után válaszolt meg. Végül csak egyvalaki maradt, egy fiatal lány. Az, aki a zsebkendőt markolászta. Vörös haja volt, túlságosan nagyra nőtt frufruja függönyként lógott a szeme elé, miáltal a tekintete rejtve maradt. Olyasvalaki volt, akit nem tud az ember utólag leírni.
– Vannak olyan emberek, akik puszta szolidaritásból vesznek részt ebben? – kérdezte.
Ez új kérdés volt, Jakob még egyik előadásán sem hallotta.
– Végül is Svédországban és Európa többi részén egy csomó szervezet foglalkozik menekültekkel, nem lehetnek közöttük olyanok, amelyek segítenek nekik idejutni? – folytatta. – Jobb és humánusabb módon, mint a csempészek?
A kérdés megfogta Jakobot. Jó ideig habozott, mielőtt válaszolt. Nem tudta pontosan, mennyit mondhat el.
– Embereknek segíteni, hogy illegális úton Európába jussanak, bűncselekmény. Függetlenül attól, mit gondolunk erről, ez kétségtelen. Azaz bárki, aki ilyet tesz, megtorlásra számíthat, ami elég ahhoz, hogy a legnemesebb jótevőket is elriassza.
Megállt a beszédben.
– De úgy hallottam, kezdenek a dolgok megváltozni. Hogy vannak olyanok, akik őszintén együtt éreznek a menekültekkel ahhoz, hogy jóval kevesebb pénzért Európába segítsék őket. De, amint mondtam, ez csupán szóbeszéd, nem tudom biztosan, igaz-e.
Elhallgatott, érezte, ahogy felgyorsul a szívverése, és hangtalanul imádkozott magában. Most is a szokásos módon fejezte be az előadást:
– Ahogyan már említettem, nem kell amiatt aggódnunk, hogy olyan rengeteg ember szíve vágya egy stockholmi nyomortanyán tengődni, munka és állandó lakóhely nélkül. Amin viszont el kell gondolkoznunk, az a következő: van valami, amit egy apa ne tenne meg, hogy biztosítsa a gyermekei jövőjét? Létezik olyasmi, amit egy emberi lény ne tenne meg, hogy jobbá tegye az életét?

Ugyanakkor, amikor Jakob Ahlbin befejezte utolsó előadását, és learatta a zajos sikert, a stockholmi Arlanda repülőtéren földet ért egy Boeing 737-es, amely néhány órával korábban hagyta el Isztambult. A kapitány tájékoztatta az utasokat, hogy odakint mínusz három fok a hőmérséklet, és estére havazást jósolnak. Kifejezte reményét, hogy minél hamarabb viszontlátják egymást a fedélzeten, majd egy légiutas-kísérő felkérte az utasokat, hogy hagyják biztonsági öveiket bekapcsolva, míg ki nem alszik az erre figyelmeztető felirat.
Ali idegesen hallgatta a bejelentéseket, de sem angolul, sem azon a másik nyelven nem értett, amelyen megismételték őket, és amelyről úgy sejtette, a svéd lehet. Veríték csorgott végig a hátán, amitől a bőréhez tapadt az utazásra vásárolt ing. Próbált nem hátradőlni az ülésben, de nem akarta magára vonni a figyelmet az előregörnyedéssel, ahogy az a Bagdad–Isztambul járaton történt. A személyzet többször megkérdezte tőle, minden rendben van-e, nem kíván-e enni vagy inni valamit. Ő megrázta a fejét, kezével letörölte az izzadságot a felső ajkáról és behunyta a szemét. Remélte, hogy hamarosan megérkeznek, hamarosan vége lesz, és végre biztonságban tudhatja magát.
Majd szétvetette az idegesség. Mindkét kezével a karfát markolta, és összeszorította a száját. Már vagy századszor nézett körbe a gépen, és próbálta kitalálni, ki lehet a kísérője. Ki az a titokzatos alak, aki a többi utas között ülve ellenőrzi, hogy ő jól viselkedik-e és követi-e az utasításokat. Egy árnyék, akit a megszabadítója küldött. Az ő érdekében. Mindenki más érdekében. Hogy ne legyen gondja azoknak, akik, mint ő is, ilyen nagylelkű feltételek mellett utazhatnak Svédországba. A hamis útlevél az inge felső zsebében lapult. Eredetileg a kézipoggyászába tette, de ki kellett vennie, amikor az egyik stewardess figyelmeztette, hogy a vészkijárat mellett van az ülése. Ez azt jelentette, hogy nem teheti a holmiját a lábához, fel kell raknia a csomagtartóba. Ali, aki már így is közel állt a pánikhoz, nem bírta volna elviselni, ha elszakad az útlevelétől. Remegő kézzel húzta ki a táska cipzárját, és az útlevél után kotorászott, ami lecsúszott az aljára. Megragadta a borítóját, zsebre vágta az iratot, majd átadta a táskát a stewardessnek.
Az utasítások arra nézve, hogy mit tegyen, amikor már Svédországba ért, kristálytiszták voltak. Semmiképpen sem kérhet menedékjogot, amíg még a reptéren van. Nem hagyhatja ott az iratait a gépen, és amíg ki nem szállt, a kísérőjének sem adhatja oda. Az útlevélben lévő vízum szerint üzleti útra jött a Perzsa-öböl egyik országából. Abból, hogy nem tud angolul, nem lehet baj.
A gép meglepően simán gurult a kemény, jeges aszfalton. Lassan megközelítette a 37-es kaput, ahol az utasoknak ki kellett szállniuk.
– És mi lesz, ha nem sikerül? – kérdezte Ali a kapcsolatát Damaszkuszban, aki először tett neki ajánlatot.
– Ne aggodalmaskodj már ennyit! – válaszolta az, egy aprócska mosoly kíséretében.
– Tudnom kell! – erősködött Ali. – Mi lesz, ha bármelyik feladatomat nem sikerül elvégeznem? Beszéltem már másokkal, akik ugyanoda mentek. Általában nem így szokott menni.
A kapcsolat tekintete megkeményedett.
– Azt hittem, hálás vagy, Ali.
– Ó, az is vagyok! – felelte sietve. – Csak arra gondoltam…
– Ne gondolkodj annyit – szakította félbe a kapcsolat. – És erről soha, semmilyen körülmények között nem beszélhetsz senkinek. Soha. Te egyvalamire koncentrálj, arra, hogy eljuss ebbe az országba, úgy, ahogy mi megszerveztük, aztán végrehajtsd a feladatot, amit rád bízunk. Azután újra találkozhatsz a családoddal. Ezt akarod, nem igaz?
– Mindennél jobban.
– Helyes, akkor ne aggodalmaskodj, hanem összpontosíts! Ha nem teszed, fennáll a veszélye, hogy boldogtalanabb leszel, mint valaha is voltál.
– Ennél nem lehetek boldogtalanabb – suttogta Ali lehajtott fejjel.
– Ó, dehogyisnem! – felelte a kapcsolata olyan jeges hangon, hogy Alinak a rémülettől elakadt a lélegzete. – Képzeld csak el, milyen lenne, ha elveszítenéd a családodat, Ali. Vagy ők téged. A magány az egyetlen igazi boldogtalanság. Emlékezz erre, a családod érdekében.
Ali most lehunyta a szemét, és tudta, hogy emlékezni fog. Felismerte, ha fenyegetést hallott.
Amikor tíz perccel később átjutott az útlevélvizsgálaton, és tudta, hogy beérkezett az országba, visszatért ez a gondolat. Innentől csupán egy út állt előtte: az, amelyik egyre távolabb vitte a régi életétől, melyről egyre biztosabban sejtette, hogy örökre maga mögött hagyta.

A Kiadó engedélyével.